„A pozitív érzelmek jobban gyógyítanak, mint bármilyen csodacseppek. (…)Bebizonyosodott, hogy a betegségek mögött szellemi erő is van: gyűlölet, harag, keserűség. Betegek, mert hiányzik belőlük a derű és a szeretet gyógyító ereje.”
Gyökössy Endre
Miért is írom ezt a könyvet? Kérdezhetnék sokan. A válaszom nagyon egyszerű:
tanulságul sok embernek az élet szépségéről, betegségek, csalódások, fájdalmak, kitartás,
család, társ megbecsüléséről, szeretet szépségéről, az élet csodáiról és az egészség
megbecsüléséről.
A LÉNYEG: 45 éve küzdök a sorsommal, de a számból soha nem hangzott el, hogy itt,
meg ott fáj, nincs kedvem, elég volt ebből az életből.
Festékmérgezéssel kezdtem 27 évesen, ami a veséket támadta meg. Nős voltam, egy 3
és egy 7 éves kislányom maradt feleségemmel két évig, amikor egyhuzamban kórházban
voltam. Ebbe a betegségbe sokan meghaltak, nekem meg sem fordult fejemben, hogy velem
ez megtörténhet.
Élni akartam minden körülmény ellenére, az embóliák, infarktusok nehézségeit is
leküzdve. Biztosan az a tudat segített át, hogy van két pici gyermekem, akiket fel kell nevelni
és egy CSODÁLATOS feleségem.
Vágjunk a közepébe: 1978. augusztus 18-a volt, sokaknak ez egy átlagos nap. Nekem a
további életemet határozta meg. Fontos dátum.
A várossá avatás 10. évfordulójára nagy volt a készülődés. Sárvári városgazdálkodásnál
dolgoztam, mint szobafestő, mázoló, fényező. Főnökünk már egy héttel korábban
megkérdezte, hogy Sopronból hoznak 12 konténert (ezek az első nagy szétnyitható
szemétgyűjtő konténerek), vállalnám-e ezek lefestését és kijelölt mellém még egy kollégát.
Őszintén megvallom, nem repdestem az örömtől, ugyanis ez az emberke jó barátsággal volt az
alkohollal, de mellette nagyon jó fényező volt. Fényezés: mi csak fújásnak mondtuk. Van egy
nagy tartály, annak végében egy motor, ami a levegőt termeli, erre csatlakoztunk rá a
festékszórókkal. Jobb helyeken ezt védőfelszerelésben végzik, de ez nem az a hely volt. Ruha
csak, ami épp rajtunk volt, védőálarcot meg az akkori munkásőrségtől kölcsönöztek. Ezt, ha
felraktad, a fulladás kerülgetett, na az egy gagyi holmi volt. Teltek a napok, a konténerek csak
nem érkeztek meg. Vasárnap volt 20-a, de már szombaton ki akarták rakni ezeket a
gyönyörűségeket, hadd bámulják a meghívott vendégek, hogy Sárvárnak, már ilyen is van.
Pénteken már le is mondott róla mindenki, hogy ezeknek annyi. 16 órakor indultunk
haza, amikor a portánál kiabálták a nevem: Józsi, hozzák a konténereket! Na, ez nem
hiányzott. Megbeszéltük a szakival, hazamegyünk enni, és jövünk vissza este hatra. Így is
történt. Bementem a telepre, sem konténerek, sem kolléga! Fél nyolckor megérkeztek a
konténerek, kolléga sehol. Kirakták a festőműhelybe a festékeket, ólommíniumot, hogy ne
egye meg őket a rozsda, meg gyorsan száradó zöld színű festéket. Nekiláttam egy hét
méterszer négy méteres helyiségben fújni ezeket a csodákat. Mindössze egy 30cm-es
átmérőjű ventilátor volt, ami mikor neki álltam fújni, a festékködből szinte semmit nem vitt
ki, a védőálarcot meg nem lehetett használni. Szoktunk olyat tenni, ha az udvaron autókat,
vagy bármit fényeztünk, sállal kötöttük el az orrunkat és szánkat, hát itt is ezt tettem.
Lefújtam nyolcat. Valahogy nem éreztem jól magam, mondom amíg levegőzöm egyet, addig
megpróbálom előkeríteni a kollégát: igen, sejtettem, hogy hol van.
A vállalattól úgy 200 méterre volt egy bisztró, hát ott az asztalon aludt. Bevittem, el is
aludt a festőműhelyben. Egyre jobban szédültem, így hagytam a még alapozásra váró 4
konténert és lefújtam mind a 12 db-ot a kívánt zöld színre. Ekkor már minden forgott velem,
arra sem emlékeztem, hogy a portának egyáltalán köszöntem-e, vagy hogy értem haza.
Tömbházban laktunk, mellettünk egy ápolónő lakott, neki szólt feleségem (akkoriban a 12
lakó közül csak neki volt telefonja, amit a munkája végett kötöttek be nekik). Én egyre jobban
fulladtam, valójában csak a Sárvári kórházban tudtam meg a másnapi ébredésemkor, hogy mi
is történt velem. Be voltam drótozva rendesen, négy helyen nyomták belém ezeket a csodás
infúziókat. Orvosok elmondták, hogy mire gyanakszanak. Mindenre gondoltak, csak a
festékmérgezésre nem. Tőlem csak annyit kérdeztek, hogy valóban festettem-e, meg
mindenféle ilyenkor szokásos hülyeségeket. Azt viszont egy sem kérdezte meg, hogy milyen
anyaggal festettem!
Következő nap megengedték, hogy felkelhessek borotválkozni, mosakodni. Ekkor jött a
döbbenet: tükör előtt álltam, kezdtem fésülni a hajam, ahogy húztam a fésűt, úgy lett kopasz a
fejem! Kivert a víz, rosszul lettem. Két nap alatt, pár szál kivételével kihullott a hajam!
Tanulság:
Abban az időben, 5,000 Ft / fő, nagyon sokat ért, amit a konténerek lefestéséért
beígértek. Sokan egy hónapban sem kerestek annyit. Itt az egyik nagy tanulság a pénz
értékéről, egy ember életében! Mi mit ér meg! Egészséget, ha lehetne venni, a milliomosok
örök életűek lennének.