A "Feltámadás" és az életigenlés diadala

A befejező rész a végső győzelem krónikája. A szerző a nyolc hétig tartó mozdulatlan gipszágy-fogság után, a pokoli fájdalmakat és a bénultság sokkját legyőzve, újra tanul járni. A kitartás, a család szerelme és az orvosok szakértelme – köztük a csontokat „összeforrasztó” kalciumkezelés – csodát tesz: a megrázó MRI-felvételek után a gerinc regenerálódik. 1980. szeptember 18-án, két és fél évnyi küzdelem után, a szerző végleg elhagyja a kórházat.

A szabadulás után az élet újrakezdődik. Bár imádott festő szakmáját soha többé nem űzheti, a szerző nem adja fel. Feleségével, Ilivel – aki a küzdelem során mindvégig kősziklaként állt mellette – és a család segítségével sikeres vállalkozásokat (használtcikk-kereskedést, autóbontót) építenek fel a semmiből. A könyv utószava mély spirituális vallomás: a szerző Hemingway szavaival ("Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni") és Istenbe vetett megingathatatlan hitével összegzi élettörténetét. Tanulságul szánja írását, hirdetve, hogy a szeretet, az összefogás és az élni akarás képes legyőzni a legmélyebb poklot is.

A fejezet a nagy várakozással indul: a szerző két év után végre hazatér. A legkisebb lánya, Zsuzsika, kezdetben idegenként kezeli az „ismeretlen bácsit”, ám néhány nap után megtörik a jég, és büszkén jelenti ki az óvodában: „Ez az én apukám!” A családi idillt azonban egy szerencsétlen mozdulat zúzza szét: a szerző, miközben kislányát emelné fel a buszra, egy reccsenést hall – gerince a korábbi szteroidkezelések okozta súlyos csontritkulás miatt összeroppan.

A diagnózis lesújtó: három nyaki csigolya tört el, a szerző deréktól lefelé megbénul. Visszakerül ugyanabba a kórterembe, ahol korábban két évig feküdt, de most egy mozdulatlan „múmiaként”, gipszágyba kényszerítve. A fejezet végigkíséri a fizikai és lelki pokoljárást: a dühkitöréseket, a tehetetlenség megalázó pillanatait és a gyógyulásba vetett hit lassú újjáépülését. A „forrasztásos” kezelések és a kitartó gyógytorna hatására a nyolcadik hét végén végre megmozdul a lábujja, és felcsillan a remény, hogy újra lábra állhat.

„Akik képesek belső békéjüket a modern nagyváros tumultusában is megőrizni, azok immunisak az ideges eredetű betegségekkel szemben.” Alexis Carrel Nem jött közbe szerencsére semmilyen váratlan dolog, komplikáció. Szigorúanbetartottam az orvosok utasításait. Volt időm elgondolkodni most újra régi dolgokon. Mintkorábban már leírtam,…

A fejezet a várva várt hazatéréssel indul: másfél évnyi küzdelem után a szerző mentőautóval érkezik Szombathelyre a karácsonyi ünnepekre. A találkozás a kislányaival (Tímeával és a huncut Zsuzsikával) és a feleségével, Ilivel, a leírhatatlan boldogság pillanata, ahol a „Mennyből az angyal” dallamára, a gyertyák fényében fonódik újra össze a család. Bár a fizikai gyengeség és a rövid kimenő emlékezteti a korlátaira, az együtt töltött szenteste és a közös alvás a gyerekekkel hatalmas lelki erőt ad a folytatáshoz.

A szombathelyi kórházba való visszatérés után a kezelések (napi 33 szem Prednisolon, infúziók) folytatódnak. A szerző a kórházi lét rutinjában már-már közömbössé válik a halállal szemben, maga is segít a nővéreknek a halottak körül. Áprilisban azonban, épp amikor már a kerti sétákat tervezgetné, egy újabb súlyos csapás éri: 29 évesen szívinfarktust kap. A kiszolgáltatottság és az ágyhoz kötöttség ellenére a hite töretlen: Hemingway szavaival és saját élni akarásával készül a negyedik harcra a „Démon” ellen.

„Nincs olyan tantárgy az orvosi egyetemen, hogy egészség. Nincs olyan tantárgy, hogy az egészség megóvása. Nincs ilyen tantárgy. A tantárgyak tanulása a betegségeknél kezdődik. Tehát onnan indulunk, hogy mindenki beteg lesz.” Lenkei Gábor Ennyire aljas volt a Hámori még most…

A tizenegyedik fejezet a pécsi klinika embertelen valóságának újabb mélypontja: a 16 ágyas „hullaszobában” a szerző naponta szembesül a halál futószalagszerű jelenlétével. Miközben a harmadik tüdőembólia utáni lábadozásból próbál felállni, a sors újabb csapást mér rá: egy fiatal, életerős férfi, Lajos értelmetlen halála egy rutinműtétnek induló vizsgálat után végleg meggyőzi: ebből a „kísérleti telepből” bármi áron, de el kell menekülnie. A megrázó események után Mariann nővér drámai figyelmeztetése – miszerint a szerzőt is kiírták ugyanarra a „halálos” vizsgálatra – elindítja a lavinát. A család és a szombathelyi Kulcsár doktor segítségével a feleség, Ili, elszánt harcot kezd a professzorral. A végső konfrontáció során, amikor a professzor egy aljas trükkel próbálja aláíratni a beleegyezést, Ili széttépi a papírt, és saját felelősségére, a helikoptert követelve viszi el férjét a „kísérleti telepről”, miközben a professzor baljós szavai visszhangoznak: „meg fog halni”.

A tizedik fejezet a pécsi klinika embertelen valóságának mélypontja: a 16 ágyas „hullaszobában” a szerző naponta szembesül az idős betegek magára hagyatottságával és a halál futószalagszerű jelenlétével. Miközben a Hammer professzor által végzett fájdalmas csontvelőbiopszia utáni lábadozásból próbál felállni, a sors újabb csapást mér rá: egy harmadik, minden eddiginél súlyosabb tüdőembólia dönti le a lábáról. A kínok között a szobatárs, a bányász Józsi és a mélyen emberséges Mariann nővér segítsége, valamint egy váratlanul érkező feleség és egy diktafonon küldött gyermekhangok adják az erőt a harchoz. A fejezet tragikus csúcspontja egy fiatal, életerős férfi, Lajos értelmetlen halála egy rutinműtétnek induló vizsgálat után, ami végleg megerősíti a szerzőben: ebből a „kísérleti telepből” bármi áron, de el kell menekülnie.

A kilencedik fejezetben a főhős szembeszáll a kórházi rendszerrel: szobatársaival titokban kicselezi a nővéreket, és a kábító hatású nyugtatós infúziókat tiszta sóoldatra cseréli, hogy visszanyerje tisztánlátását. A diagnózis végre megszületik – súlyos ólommérgezés –, ám a megnyugvás helyett újabb traumák érik: a gyermekosztályon tett látogatásai során szembesül a legkisebbek halálával, ami akkora fájdalmat vált ki belőle, hogy dühében betöri a folyosó ablakát. A vezetés büntetésből vagy közönyből áthelyezi őt a hírhedt „hetes szobába”, egy bűzös, kísérleti állatok ketrecei mellett fekvő kórterembe, ahol az idős, haldokló betegek között kell várakoznia az utolsó, félelmetes vizsgálatra, a csontvelővételre. A fejezet végén a szerző nyíltan konfrontálódik orvosával, szakbarbárnak nevezve azokat, akik kísérleti alanyként kezelik, és ultimátumot ad: vagy hazamegy, vagy méltó emberi bánásmódot követel.

A nyolcadik fejezet a családtól való elszakadás fájdalmával és az emberfeletti kitartás szükségességével indul, amely erőt ad a szerzőnek a folytatáshoz. Egy megrázó éjszakai emlék során a kórház folyosóját egy háborús harctérhez hasonlítja, ahol hordágyakon fekvő halottak és haldoklók látványa fogadja, ami mély félelemmel tölti el. A kilátástalanság közepette felidéz egy gyermekkori rejtélyes élményt, egy égből aláhulló aranyszínű fényt, amelyet azóta is isteni jelnek és a túlélés zálogának tekint. A fejezet végén, miközben a pécsi orvostanhallgatóknak mutatják be ritka betegségét, végre megkapja a vesebiopszia időpontját, ám a várakozás izgalmát beárnyékolja a szombathelyi kezelőorvosa, Kulcsár doktor váratlan látogatása és a diagnózis körüli bizonytalanság.

A pécsi klinika mindennapjai a rideg szakmaiság és az embertelen körülmények között telnek, ahol a főhősnek meg kell küzdenie a közönyös nővérekkel és a kiszámíthatatlan vizsgálatokkal. Miközben a tüdejét megcsapolják és ijesztő körülmények között gerincvelő-mintát vesznek tőle, egy véletlen benyitás a 15 ágyas kórterembe szembesíti a halál nyers valóságával, ami feleségével együtt mélyen megrázza. A hónapok óta tartó bezártság, a napi 39 szem gyógyszer okozta kábultság és a kislányai utáni kínzó vágyódás ellenére májusra végre javulni kezdenek az értékei, felcsillantva a reményt a régóta halogatott vesebiopsziára.