„Amit elképzelünk, meg is valósul! (…) A vidámság és a jókedv pedig a legerősebb fegyver
a betegségek ellen.”
Lemony Snicket
Persze, hogy szórakoztak még velem egy ideig, de közben hoztak egy infúziós állványt.
Letette ágyam mellé a nővér, mondtam is neki, hogy itt valami tévedés van, mert nekem az
orvos vizitkor azt mondta, hogy valamilyen vizsgálatra megyek, nemsokára jönnek a fiúk.
Semmi duma, most ezt fogja kapni. Odarántotta a karom, már bent is volt a tű a vénámban.
Kérdeztem mi van benne, erre a válasz „nem mindegy”? Ha lefolyt, kapja a következőt. Ez
lökött. – gondoltam magamban, sőt egyenesen visszataszító, haragudtam rá. Még csak nem is
volt szép, sőt. Hozott be még három üveggel, amiket az asztalra rakott, amin a szobatársak
csak vigyorogtak, velük is hasonlóan kezdték, mondták.
Nekiálltam olvasni, már a kórházban töltött pályafutásom alatt, nagyon sok könyvet
kiolvastam. Ezek a majmok odaálltak az ablakba. „Micsoda nők rajzanak, a mininél is
minibben!” – amit majdnem el is hittem. De kapcsoltam, hogy januárban még itt az istenverte
Pécsett sem vetkőznek ki magukból a nők! A Dzsámi, az irgalmas nővérek háza, a Nádor
Szállóba bemenő embereket fikázták. Szórakozzatok csak, mondtam nekik, lesz ez még
fordítva is. Olyan egy óra lehetett, amikor hozták az ebédet, úgy betárták az ajtót, azt hittem
kiszakad a helyéből és ha áll mögötte valaki, na azt jól pofán vágták volna az ajtóval. Annyit
mondtak, hogy nekem fehérje dús étrend van kiírva. „Azt kapok, ami van, itt nincs
válogatás!” Csak néztem, mint a vett malac. Ezek meg csak nevettek. Odavánszorogtam a
karácsonyfámmal az asztalhoz. A levest nem tudtuk eldönteni, hogy mi lehet, utána vágott
borsófőzelék főtt hússal és egy alma. Tűrhető volt. Akkor jutott eszembe, amit tegnap vettünk
felvágottakat, az még ott van az éjjeliszekrényemen. Kerestem, de nem találtam ott. Rendesek
voltak, amikor én aludtam, betették a hűtőbe, amit majd a folyosó végén találok meg.
Jött volna a csendes pihenő, ha nem lépett volna be a Sámik doktor. Mérges volt, mivel
bekötötték az infúziót úgy, hogy előtte nem vittek el röntgenre. Mind olyan dolgokról beszélt,
amiket már én rég tudtam a betegségemről, az ismétlés nem kötött le. Én egyet kérdeztem
tőle, vagy inkább mondtam, én vesebiopsziára jöttem. Úgy tudom, egy, esetleg másfél hétig
maradok itt, mikor veszik a szövettant? Majd annak is eljön az ideje. – mondta és elment.
Nem tetszett ez a hozzáállás, ő sem nyerte el a szimpátiámat. Így ment még napokon
keresztül, közben megvolt a röntgen is, amire annyit mondtak, lehet, hogy bökés lesz, mivel a
víz nem akar lemenni a tüdőmről, de ennél több vízhajtót már nem adhatnak. Aznap azzal a
négy üveggel belém csepegtették. Este vizit az nem volt, mondták a többiek, csak nagyon
ritkán van, amikor a Tarján doktor van, amikor olyan a hangulata körbejárja a betegeket. 33-
an voltunk az osztályon betegek összesen. Amibe mi voltunk 3 ágyas, mellettünk még egy 6
ágyas férfi, utána egy 3, majd egy 6 ágyas női, legvégén egy 15 ágyas férfi. Ahogy mondták,
onnét amióta ők itt vannak élve nem sok ember jött ki.
Atya ég, hova hoztak engem? Másnap ugyanez ment. Vizit sem volt, orvost sem nagyon
láttunk. Csütörtökön alig, hogy bekötötték az infúziót – akkor még nem volt sönt, minden
injekciónál, infúziónál újra szúrtak – nyílt az ajtó. Legnagyobb megdöbbenésre feleségem jött
be. Nagyon örültem neki, de megmondtam, hogy ide ne jöjjenek utánam. Gyerekek? Mondta,
ne aggódjak, rendben vannak, éjjel nővéremnél aludtak. Ő este fél nyolckor indult Sárvárról,
onnét a vonat fél kilenckor Pécsre úgy fél kilenc körül ért ide. Mondta, hogy a Hámori Artúr
professzorral akar beszélni, telefonon már lebeszélték, fél tizenegykor várja. Lehet, hogy
siketnéma, mert amikor kedden itt voltak vizitkor, nem lehetett a hangját hallani. Nevetett.
Nagyon szerettem és Ő is engem, igaz, főleg én nehezen tudtam kimutatni, de nagyon
szerettem, meg még most is. Ő sem az a nyaló, faló típus volt. Mindennek megvan a maga
helye és ideje. De annál jobban éreztem ragaszkodását, féltését. Azt, hogy nagyon
megbecsüli, amit csinálok. Ugyanez meg volt fordítva is. Amikor a vállalatnál letettem a
munkát, legtöbbször mentem „maszekolni”, ki volt váltva a másodállásom. A festő szakma
kiszámíthatatlan, nem lehet egy szoba alapozását, vagy ablak festését félbehagyni. Volt, hogy
megcsúsztam. Elég sokszor tizenegy órakor mentem haza motorral vagy biciklivel. Ő a
konyhaablakban könyökölt, onnét látta a bejáratot, nézte, várta, mikor fordulok be. Nagyon
sokat dolgoztunk abban az időben, de mindenki. Munkánknak volt becsülete, mindenki
előbbre akart jutni, aki dolgozott, az tudott akár építkezni, autót venni. Pár év alatt össze
tudtuk rakni a pénzünket és mellette nem kellett nélkülözni. De elkalandoztam. Igen. Beszélt
a proffal, csak keveset mondott abból nekem, amit beszéltek, viszont észrevettem szemein,
hogy sírhatott… Próbálta tagadni, de annyira ismertük egymást, ilyet az ember észreveszi.
Elmondta neki a prof, nagyon rosszak a máj, vesefunkciók, a többi sem fényes, a süllyedést
próbálják levenni, úgy 30-40 körüli értéknél már beszélhetünk a mintavételről. Én megeszek
bármilyen gyógyszereket, vagy öntsék belém az infúziót, vagy töltsék üvegekbe, azt
megiszom úgy, csak már mehessek vissza Szombathelyre.
Közben hozták az ebédet is, ami megint főzelék volt. Kegyetlen helyzet volt. Nekem
folyt az infúzió azért feküdni kellett volna, de megoldottuk, vittem magammal az állványt,
amin volt az infúzió. Kimentünk a folyosóra. Mondtam, menjünk végig. Nagyon kíváncsi
voltam arra a 15 ágyas szobára, de ezt nem mondtam. Legtöbb szobaajtó nyitva volt, be
lehetett látni. Zömével középkorú, vagy idősebb betegek feküdtek az ágyakon. A 15 ágyasé
be volt téve, így elmentünk a folyosó végéig, kár volt. Az ablakon keresztül megláttam azokat
a ketreceket, amikben az állatok voltak, párat láttunk is. Kicsit balra esett, valahogy a
nagyszobás ablakai alá, legalábbis én úgy saccoltam. Azokon kísérleteznek az
orvostanhallgatók mondtam. Nem válaszolt, csak nézte. Engem viszont – nem tudtam akkor
még, hogy miért – de egyre jobban érdekelt a 15 ágyas szoba. De senki se ki, se be.
Elindultunk visszafelé, kezdtem fáradni, de én már előre kiterveltem, mindenképp megnézem
a szobát. Jobb kezemben az állvány, amikor odaértünk, véletlenül lecsúszott róla a kezem,
pont a kilincsre. Kinyílt az ajtó. Földbe gyökereztek a lábaim. Két ember le volt takarva
lepedővel. Egyik a fal mellett, másik úgy középtájon. Se paraván, semmi, ott feküdtek halva.
Szörnyű látvány volt, meg az a fojtó szag, ami megcsapott. Na menjünk, de gyorsan. Egy szót
nem szóltunk egymáshoz, de úgy éreztem soha nem érünk már oda a szobánkhoz. Délután
még beszélgettünk, gyerekekről, szülőkről, úgy mindenről, próbáltam nem beszélni
betegségről. Feleségem szegény fél ötkor elindult, mivel a vonatja Szombathelyre fél hat
körül indult, de előtte megígértettem vele, hogy többet ide nem jön el, majd én sietek haza!
Másnap fura dolgok történtek velem. Hajnali öt óra lehetett, amikor valaki ébresztgetett.
Juhász úr, ismételgette, gondoltam ez csak a nővér lehet, de ilyen korán? Kinyitottam a
szemem, majd felkiáltottam ijedtemben, egy dupla szódás üveget láttam csak, fekete hajjal.
Megráztam a fejem most már valóban fent voltam. Ijesztő volt úgy félálomban látni, nagyon
erős szemüvegben, szemeit szinte nem is láttam. Fekete hajú nővér volt, de szegényem
nagyon félre sikerült, vagy az apja részegen gyártotta. Mondta vért szeretne venni, hát
vegyen. Amilyen ronda volt olyan ügyesen megcsapolt, hat kémcsőbe vett vért, Számoltam.
Amikor elment nem bírtam visszaaludni, azon törtem az agyam, ez nem normális dolog ilyen
korai órában vért venni. Lassan ébredeztek a többiek is. Borotválkozás, mosakodás, a
szokásos reggeli tennivalók. Elmeséltem nekik, hogy megijedtem a nővérkétől. Nevettek,
várták már ezt az alkalmat, hogy a szörnyecske jöjjön vért venni. Ők is hasonlóképp jártak
vele, de nagyon ügyes. Ő sokat van a betegszobákban a többiekhez képest. Reggelit hoztak,
vaj, sajt, méz, kakaó, tej. A többiek csak néztek velem együtt. Na, több sem kellett nekik.
Feleséged a profnál volt tegnap és megnyitotta a pénzcsapot. Most ezzel kezdtek szekálni.
Nincs nekünk pénzünk orvosokra. Most egy kocka panelban lakunk, igaz csak ideiglenesnek
gondoljuk. Majd szeretnénk építkezni, vagy egy félkész házat venni. Nekem arra nincs időm,
hogy üres telekre az alapoktól építsem, annyi volt mindig a kuncsaftom, hogy nem győztem a
munkát. Ott is mindig csúszásban voltam, nem is annyira én hajtottam magam, hanem a
festetni akarók kevertek be állandóan. Mondták, hogy két szobát meg a konyhát szeretnék
kifestetni, amikor látták, hogy milyen szép lett, akkor megkértek, hogy még az előszobát is
szeretnék. Sokszor már elvittem haza, ami anyagok nem kellettek, most hozhattam vissza,
mert a kuncsaftnak nem lehetett nemet mondani, erre még a mesterem tanított. Így a
következő helyre például nem kedden, hanem csak csütörtökön tudtam menni festeni. Ez
sokszor így történt. Megint elkalandoztam.
Reggeli után szoktam bevenni a gyógyszereket, de ez nagyon sok lett. Az egész szobáét
az én dobozomba rakták? Kérdeztem is tőlük, hogy az övükében van-e? De megvolt minden
gyógyszerük. Oké, nemsokára úgyis vizit lesz. Majd akkor megkérdezem az orvosoktól, mert
itt valami tévedés van. Vagy a fél osztályét az én dobozomba rakták, vagy másét adták oda
nekem. Korábban is jött a vizit, jött az egész csapat, de meglepődtem, mert egyenesen hozzám
tartottak. A szélső ágyakkal szokták kezdeni korábban. A prof megvizsgált elölről, hátulról,
valamit mondott a többieknek és hozzám is szólt!! Mai naptól csak napi két infúziót fog
kapni, nagyon ronda zörejeket ad a tüdőm. A vízhajtó nem viszi le, olyan helyen van, ezért
megcsapolnak és a gyógyszer adagomat is lényegesen meg fogják emelni. Meg is nézte a
dobozomat, benne is van a reggeli adag, ennyit fog kapni délben is, meg este is. Bíznak
benne, hogy az majd javít a rossz labor eredményeken. Egyfajtából nagyon sok volt.
Kérdeztem, mi az, a Lyuba doktornő mondta Prednisolon, napi 39 szem. Attól várják, hogy
leviszi azt a magas gyulladást. Rám nevetett. Hát nekem nem volt olyan vicces. És a csapolás,
33mint a söröshordót, úgy csapolnak meg? Nevettek! Alig hittem a szememnek. Az osztályos
orvosom mondta, pici vágásnál bevezetnek egy vékony csövet a tüdőhöz. Attól várják, hogy
azon át le tudják venni a felesleges vizet a tüdőről, nem nagy dolog, de az egy ideig bent fog
maradni. Kimentek úgy a szobánkból, hogy a másik két beteggel nem is foglalkoztak, csak
intettek, hogy maguk kapják a további kezeléseket. Na most szálltak csak igazán rám a
pénzcsap megnyitásával. Persze azért fognak még ma megcsapolni… Nem nagyon
foglalkoztam azzal mit mondanak, így hamarabb befejezték a szekírozást.
Úgy, egy óra telhetett el, amikor jött két műtős fiú. Ki kellett ülnöm egy székre,
érzéstelenítettek, majd éreztem, hogy bent matatnak. Próbálják elérni a csővel a tüdőm,
mondták is, meg éreztem. Lényegesen jobban kezdtem kapni a levegőt, amikor az egyik
elkáromkodta magát. „Mennyi trutyi van magában! Csoda, hogy nem fulladt meg!” Kifolyt
abból a zacskóból, amit magukkal hoztak, így a földre folyatták a többit. Egyik elment egy
másik zacskóért, de mondták, bent fogják hagyni, netán meg telik, akkor szóljak a
nővéreknek.
1979. január 18-a volt. Pont öt hónapja vagyok kórházban, és még semmi konkrétumot
nem tudunk. Olyan pocsékok a laboreredményeim, mint mikor bekerültem. Ami a legfájóbb
volt, ennyi ideje nem láttam a kislányaimat. Kértem is nejem fényképezze le őket, amikor
nem figyelnek rá. Hadd legyen egy frissebb képem róluk. Rettenetes érzés volt, de próbáltam
nem kimutatni, inkább magamban őrlődtem.
Így, hogy csak két infúziót kaptam naponta, viszont rengeteg gyógyszert, szabadabb
lettem. Elindultam felfedezni az épület azon részeit, amíg még nem láttam. Gondoltam,
megnézem azt a bizonyos fejlécet. Valójában létezik-e, ahova ki van írva minden betegnek a
soron következő vizsgálata. Nővérrel nem is találkoztam, inkább orvostanhallgató volt sok itt
gyakorlaton. Benéztem a nővérszobának titulált helységbe, hát mint ahova a bomba bevágott,
volt ott szanaszét minden, csak épp rend nem. Három, nálam pár évvel fiatalabb tanonc volt
ott, köszöntem nekik, azt be is léptem. Néztem a falat. Hát valóban ott volt a kiírás. Csak a
sajátom érdekelt, amit hamarjában ki tudtam venni abból az „eceboca” orvosi írásból.
Gerincvelővétel, talán 22, vagy 23.-ára volt kiírva. Volt még több minden is, de nem tudtam
már elolvasni, mert jött az a „szörnyeteg”. Mit nézeget maga ott a falon? – kérdezte.
Mondtam neki, festő a szakmám. Most, hogy szabadabb lettem, próbálom megállapítani, kb.
mikor lehettek festve utoljára a falak, ajtók, ablakok. Úgy nézett rám, mint aki még soha nem
látott fehér embert, de már mondta is, inkább kérdezte, maga szerint? – szögezte nekem
kérdését. Úgy 8-10 évre saccolom az utolsó festést, amit szakbarbárok végezhettek el, azért
pörgött mindenhol, minden helységben le a festék. Ezzel nemes egyszerűséggel, mint ha
kuncsaftnál lennék, ráköptem a falra, amit úgy 10-15 másodperc múlva kezdett beinni a fal.
Na látja nővérke! Próbáltam nagyon udvarias lenni vele, mivel a többiek korábban mondták,
nagyon harapós, rámeszeltek az enyves festékre, ami egy idő után egyszerűen kiszívja az
enyvet a festékből és vele együtt elkezd lepotyogni. Ezek szerintem, valami fusizók lehettek,
szakember ekkora hibát nem követ el! Igaza van, úgy emlékszem 9 vagy 10 éve festették
utoljára, az ajtókat ablakokat meg még korábban. Menjek vissza a szobámba, vagy sétáljak
egyet, de nem sokan szeretik, hogy ide bejön a beteg hívás nélkül. Megfordultam, majd fejem
visszafordítva megkérdeztem tőle, a gerincvelőt miért veszik a betegektől? Mert magától is
vesznek? – kérdezte. Nem tudok róla, csak hallottam, hogy ilyen vizsgálat is van. Abból sok
betegségre utaló jelet ki lehet mutatni. Fehérje, cukor tartalmat, esetleg van-e a szervezetben
baktérium, vagy más esetleg mérgező anyagok. Megköszöntem, elindultam a szobám felé.
Egyelőre nem szóltam róla a társaimnak, lefeküdtem, olvastam, vártuk az ebédet. Amikor
hozták be, a nővér megjegyezte, maga protekciós beteg, hogy ennyi kaját kap? Valóban
emeltek az adagomon, húsból is többet kaptam, meg valamilyen desszert félét, de nem tudtuk
kitalálni, mi az, de nem volt rossz. A sétáknál észrevettem, nem fáradok olyan hamar el,
valóban jót tett, hogy a tüdőmből lecsapolták a vizet. Még nem vették ki, de most már talán
egy deci csepegett le egy nap alatt. Teltek a napok, de nagyon lassan akart eljönni a
mintavétel ideje.
Február 22-én vették le a gerincvelőt. Bejött két orvos, mondták üljek ki a székre,
mondta egyik, mikor mit csinálnak. Oldalt kellett ülni eléggé előrehajolni, kitapogatták az
ágyéki csigolyákat, érzéstelenítés, kicsit vártak, kérdezte érzem-e a tűt, amivel megbökött.
Mivel nem éreztem, így beszúrta a tűt, amin keresztül eléggé hamar le is vették a folyadékot,
a gerincvelőt. Nem volt olyan vészes. Mondták, hogy el fogják küldeni mikrobiológiai
vizsgálatra, talán két hét múlva várható az eredmény. Atya ég, még meddig akarnak
vizsgálgatni? Csinálják meg a szövettant és engedjenek vissza Szombathelyre, mondtam neki.
Előtte még lesznek más vizsgálatok is. – mondták. Ez nem az a hely, ahol lehet egyezkedni,
ezt azért megjegyezték. Hetedik hónapja vagyok kórházba, már nagyon ki vagyok vele. Ha
sokáig várnak a mintavétellel, lehet, hogy már nem találnak itt. – mondtam visszavágva.
Észrevettem magamon, idegesebb vagyok a szokottnál, amit ők is észrevehettek, mert attól a
naptól kezdve, nagyon sokat aludtam, olyan kábultnak éreztem magam. Gondolom
telenyomták az infúziókat nyugtatóval, meg még több lett a gyógyszerem is, amiket egyikünk
sem ismert fel, hogy mi is lehet az.
Olvastam, amikor észrevettem, hogy beraktam a könyvjelzőt, de pár oldalt vissza kellett
mennem, mivel egy részét elfelejtettem. Vizitkor is mondtam többször is, hogy ne adjanak
annyi nyugtatót, nem vagyok én hülye, felejtek. Annyit kapok csak, amennyi szükséges,
mindig ezt mondták. Közben meglett a gerincvelő eredménye, ami nem túl biztató: több
eredmény is a normál érték alatt, vagy fölötte van. Mindenképp kell a veséből szövettant
venni. Azért jöttem. – mondtam nekik. Észrevettem magamon, hogy nagyon sokat eszek, a
többiek is többször megjegyezték. Mondtam az orvosnak ezt is, amire annyit válaszolt: nem
baj, a Prednisolonnak lehet ilyen mellékhatása is.
Jött feleségem, meg anyósom is meglátogatni. Már feladtam, hiába mondtam, hogy ne
jöjjenek, mindig jött valaki. Az nagyon jó volt. Sok száraz szalámit, kolbászt hoztak, de ezt
most a szoba ablakába, kívülről egy táskába raktam ki, mivel az első eltűnt a hűtőből.
Nagyon, nagyon hiányoztak a lányaim…
Már nem is számolgattam, ha ezt, meg azt a vizsgálatot megcsinálják, utána mehetek
vissza, majd haza. Amiket eddig számoltam, valamiért mindig felborul, persze nem az én
hibámból. Annak viszont nagyon örültünk, hogy a gyulladás, mindig lejjebb ment a
szervezetemben, már volt 35-40-es süllyedés is, amit a Lyuba meg a Professzor is a napi 39db
Prednisolon és a több üveg vérplazma eredményének tulajdonítottak. Kaptam itt is vért meg
vérplazmát is. Azt mondták, ha egymás után kétszer 30-35 lesz a mért érték, akkor lehet, hogy
leveszik a szövettant. Na, végre Isten meghallgatta imáimat! Már május volt.