„Akik képesek belső békéjüket a modern nagyváros tumultusában is megőrizni, azok immunisak az ideges eredetű betegségekkel szemben.”
Alexis Carrel
Nem jött közbe szerencsére semmilyen váratlan dolog, komplikáció. Szigorúan
betartottam az orvosok utasításait. Volt időm elgondolkodni most újra régi dolgokon. Mint
korábban már leírtam, gyerekkori szerelem volt a miénk. Nem tudtunk már akkor sem egymás
közvetlen közelében sem hosszabb ideig élni, de sokáig egymás nélkül sem bírtuk. Így volt
óvodába, általános iskolába is. Én szobafestő, mázoló, fényező szakmát tanultam, imádtam a
szakmámat, annyira, hogy még a címírást is kitanultam, mesterem, Rédecsi Jóska bácsi
testvéréhez jártam „szabad” időmben. Kálmán bácsi írta szinte minden sárvári iparos és
vállalat cégtábláit, amiket a bejárat fölé szoktak kirakni. Nála tanultam meg a freskók festését,
javítását, amihez csak kevés embernek adatott meg ez a tehetség. Templomok, múzeumok,
freskóit javítottuk a megyében, de azon túl is, ahova hívtak minket. Fantasztikusan jó érzés
volt látni, amikor egy megkopott, sérült freskót szinte eredeti állapotában láthattunk viszont,
ami a két kezünk munkája volt. Feleségem nem tanult tovább, Ő szüleivel Rábapatyon
kosarakat kötött. Szép és nehéz munka volt az is, többfajta bevásárló kosarat, szennyes tartót,
hollandi kosarat, fás kosarat kötöttek, fűzvesszőből. A vesszőt le kellett szedni, ezt több
helyről szerezték be, utána, minden faluban volt egy vesszőfőző, amit a leágazott vesszőkkel
csomókba kötve teleraktak, vizet engedtek rá úgy, hogy ellepje, majd begyújtották alatta az
előre elkészített fát, felforralták és lassú tűzön egy nap és egy éjjel így főzték. Amikor már
eléggé lehűlt a víz, akkor leengedték és villával kiszedték a megfőtt vesszőt. Ez utána még
meg kellett tisztítani, nyúzni a héjától, akkor kapták a szép fehér feldolgozható hajlékony
vesszőt. Sok udvarlásom úgy telt este – ha sürgette őket a munka –, én átmentem, ők kötötték
a kosarakat. Párszor megpróbáltam én is, de egy idő után drága jó apósom azt mondta,
hagyjam, mert azt a módszert ahogy én kötöttem, még nem találták fel. Amiket
„megkötöttem” szegényem utána alig bírta szét szedni, nem szabadott a vesszőt pazarolni.
Én voltam a KISZ titkár, feleségem a helyettesem. Jó bulikat szoktunk szervezni, de
sokszor összekaptunk, olyankor gyakran megjelent anyáméknál valamilyen kitalált dologgal,
abban bízva, talán tudunk találkozni. Késő este szoktam csak hazajárni, főleg nyáron nagyon
sok volt a munka, ilyenkor nem volt idő az udvarlásra. 1972-ben farsangi bált szerveztünk,
ami annyira jól sikerült, hogy hirtelen haragomban megkértem Ili kezét. Előtte haragban
voltunk, nem beszéltünk. Nekem nem volt időm sem udvarolni, sem tovább várni rá, mivel
nagyon szerettem, elhatároztam felkérem egy táncra és megkérem a kezét. Így is történt, csak
annyira kapkodtam, azt kérdeztem tőle: leszel a feleségem, vagy nem? Lemerevedett. Mikor?
– kérdezte. Max. 2-3 hónap. Gondolkodási időt kért, én úgy tettem, mint a nagymenők, egy
hetet kapott, hogy kimondja a választ. Amikor letelt az egy hét, mentem hozzájuk a válaszért,
amire azt mondta, hogy legalább augusztusig hadd leánykodjon még. Vagy jössz, vagy nem,
mert akkor én.… – mondtam, próbáltam keménykedni, de úgy, hogy el ne nevessem magam.
Kerestünk egy naptárt, ő nézte a hónapokat, én meg váratlanul kimondtam: május 6. Attól
féltem, hogy rosszul lesz, de beleegyezett. Nem mertem bemenni hozzájuk, nem akartam
hallani, látni, hogy a drága jó édesanyja mit fog mondani, amikor bejelenti, hogy május 6-án
férjhez fog menni. Egy hét múlva tudtam csak legközelebb menni, gondoltam arra a mama
megnyugszik. Szerintem nem sok lánynak kérték meg így a kezét, amin ma is nagyokat
nevetünk.
Már hajnali három óra volt, valamiért nem tudtam elaludni, altatót meg nem akartam
kérni, így elgondolkodtam a múlt szép emlékein. Egy hete, hogy kaptam ezt az újabb
„ajándékot”, már jó lett volna az ágytól megszabadulni. Olyan voltam már, mint egy tanyasi
fekvőbirtok. Sokáig ágyhoz kötött a három embólia, most meg még ez is. Hiába kértem,
ígértem mindent, egyelőre nem engedtek felkelni, pedig az EKG már csak kevés eltérést
mutatott, azt sem mindig. A laboreredmények is elfogadhatók voltak. A süllyedés nem akart
20 alá menni, na meg a kreatinin, karbamid, azért voltak még kisebb problémák. Én újra
kezdtem egyre jobban érezni magam, szerettem volna sétálni. Untam már mindent, a
könyveket, rejtvényeket. Így kitaláltam, elkezdem lerajzolni betegtársaimat, orvosokat és pár
szimpatikusabb nővérkét. Nejem hozott hozzá eszközöket és elkezdtem alkotni műveimet,
mivel nem engedtek felkelni, az orvosoknak szarvakat, „rusnya” arcokat nagy fülekkel,
bajusszal, szakállal rajzoltam. A nővérkék aktjai egészen tűrhetőek lettek, csak nehogy
véletlenül is meglássák, mit művelek, mert akkor felakasztanak, gondoltam. 12 nap telt el,
amikor vizitkor mondták a dokik, ha lemegy a vizit, jön két nővér segítenek felülni. Erre meg
is sértődtem, fel tudok én ülni magamtól is, de a nővérkék, főleg a tanulólányok azért
jöhetnek. Hogy ennek hangsúlyt is adjak, amikor a szomszéd ágynál járt a csapat,
elhatároztam, én pedig felülök, megmutatom nekik. Alig vettem el a fejem a párnától,
kezdtem szédülni, és egy pillanatra se kép, se hang. Az volt a mákom, hogy a főnővér
észrevette mit tervezek, szemét rajtam tartotta. Elkapta a vállam, így nem zuhantam vissza.
Persze, hogy észrevették, jól leszúrtak. Fejemre húztam a paplant, ne halljam őket, azt
hallottam mondták, büntetésből csak másnap kapok segítséget, erre nagyon elszomorodtam.
Amikor mentek ki a szobából, két kezem imára kapcsolva, könyörögtem nekik, mire egyik
megfenyegetett, de mosolygott, amit én jó jelnek vettem. Vártam, vártam, de nem jöttek, na
az infúzió már kiürülőben volt csengettem, máskor nem szoktam. Pár perc és jött a nővér,
hozott egy csere üveget, amikor lecserélte mondtam neki, vizitkor azt mondák a dokik, hogy
nővér majd segít felülni…. Ő nem volt a vizit csapatában, mondta, hogy segítek én aranyom
és óvatosan tartotta fejem, hátam és felültünk, ami nagyon furcsa volt, picit most is szédültem,
de mondta, hogy ennyi fekvés után majd csak lassan. Épp kezdtünk visszafeküdni a párnára,
amikor jött a két tanulólány, a nővérke kérdezte is tőlük, hogy nincs elfoglaltságuk? Persze
mondták, azért küldték őket, hogy nekem segítsenek. Kértem őket, ne áruljanak be, mert
akkor a nyár végéig sem engednek felkelni. Szobatársaim elkezdtek viccelődni velük, meg
dicsérgetni őket, így bíztam abban, hogy megúszom. Délután is segítettek felülni, meg a
nejemnek is mondtam, hogy azt mondták az orvosok, többször kell naponta próbálgatni. Ami
nem volt megint csak igaz, de már ki akartam szállni ebből az ágyból. Jöhettek megint
látogatók is. Egy embert vártam, de azt nagyon, akivel elfogadtuk a konténerek lefestését, de
ő helyette inkább hülyére itta magát. Nem azt akartam, hogy elsírja nekem, hogy nem jött be
segíteni, csak annyit, hogy megnézzen, utána elgondolkodjon, mi lett volna, ha ketten festjük
le azt a 12 konténert. Többször eszembe jutott, ha ketten végeztük volna el ugyanazt a
munkát, nem jutott volna ennyi festék, ólom a szervezetembe. Lehet, hogy most nem lennék
itt lassan két éve??!! Nem akarok felelőst keresni, ketten fogadtuk el, én egyedül festettem le
a 12 konténert, ha ott van, akkor 6-6db jutott volna. El is mehettem volna haza, amikor nem
jött, de nem tettem, eszembe sem jutott ez, mert azzal őt is kellemetlen helyzetbe hoztam
volna, ha reggelre nincsenek lefestve a konténerek. Mert vagyok én annyira ügyes, hogy
egyedül is meg tudom csinálni, esetleg kaptam volna egy fegyelmit. Ez már sosem fog
kiderülni, lényegtelen is, de az, hogy egyszer sem jött be hozzám, csak azt látszott igazolni,
érez bűntudatot, mivel nem csak munkatársak, hanem barátok is voltunk.
Nejem kétszer találkozott vele Sárváron, beszélni akart vele, de csak hallgatott nem
szólt semmit…. Nagyon reméltem most már lassan túl leszek ezen a poklon. Lassan két éve
vagyok kórházban úgy, hogy másfél napot voltam otthon családommal. Most már nagyon
bíztam benne, hogy már nem jön közbe semmi. Többen is mondták már ismerősök, rokonok,
barátok, nálam csak Krisztus szenvedett többet. Annak is oka, eredménye volt, értünk
emberekért szenvedett, halt kereszthalált, de feltámadott szoktam mondani. Én is felfogok,
nem tudom miért kaptam ezt a próbát, de meg fogok gyógyulni szeretett családomért, újra
együtt boldogok leszünk.
A kíséretre sem volt már szükségem, bár nagyon aranyosak voltak a tanulólányok, de
jobban örültem, amikor megengedték, hogy már egyedül sétálhatok. Le szoktam menni a
tornaterembe amikor épp nem volt semmi kötelező. Fogcsikorgatva, de megcsináltam a
gyakorlatokat, mert éreztem kell, muszáj erősödnöm, főleg, hogy az eredményeim is egyre
jobbak lettek. Bíztam benne regenerálódni fog újra a vesém, olvastam egy könyvet, amiben
írtak a vese öngyógyító szerepéről. Én nagyon hittem benne és látszottak a
laboreredményeken is. Július elején volt a közel két év alatt a legboldogabb vizit, amikor
megengedték, kísérettel lemehetek az udvarra, de csak mértékkel! Sokan fel sem tudják fogni
mekkora öröm ez egy olyan fiatalembernek, aki közel két éve nem lépett ki az ajtón kívülre,
lépkedhetett az apró kavicsokon, füvön. Lába előtt ugráltak a madarak, verebek, gerlék. Első
ilyen utam feleségemmel volt, lifttel lementünk a harmadik emeletről a földszintre, onnan ki
az udvarra. Fantasztikus érzés volt, valahogy így érezhetik magukat az űrhajósok is, a
súlytalanság állapotában, Valamiért az jutott eszembe, mintha egy új világba léptem volna:
más volt a levegő, a park, a virágok. Most felnézhettem a fákra, teljesen más volt, mint a
harmadik emeletről a tetejüket nézni. Csodálatosan jó volt. Betartottuk, amit Kulcsár doktor
úr mondott: „csak mértékkel”. Közbe leültünk egy padra, mert égett a talpam, pedig
sportcipőben voltam. Más a beton és más a kavics gondoltam, még ha apró akkor is.
Teleszívtam tüdőmet ezzel a jó levegővel és visszamentünk. Jólesett ez a séta és nem is
fáradtam el. Következő nap is, meg azután is megtettük ugyanezt az utat. Nagyon vártam már,
mikor fogják mondani, hogy végre hazamehetek, én nem kérdeztem, nem akartam erőltetni.
Tudtam, amikor olyan állapotban leszek, úgyis fogják mondani.
Észrevettem az orvosaimon is, amikor bejöttek szobánkba többet mosolyogtak, bíztam
abban ez azért van, mert jók, legalábbis jobbak az eredmények. Hajam közben szépen nőtt, de
érdekes színe lett, nem barna, nem szőke. Én, mint festő, rozsdabarnának neveztem el, amit
jóvá is hagytak a bőrgyógyászok is, ahova most már naponta volt, hogy kétszer is, de kíséret
nélkül mentem át. Éreztem, most már nemsokára haza fogok menni!
Jött a szobánkba egy fiatalember, pont a velem szemben lévő ágyra, szombathelyi volt,
ahogy ő mondta májával van valami probléma. Beszélgettünk estefelé, két évvel volt idősebb
nálam. Két családja volt neki is, fiúk. Másnap vizitkor amikor odaértek az ágyához az
orvosok, már megint meglátogat minket Lajos? Kiderült, a sok ital készítette ki nem csak a
máját, de a veséjét is. Próbált jópofizni a dokikkal, de ők teljesen másképp értékelték szavait.
Jól leszúrták, el fog pusztulni ember, mi lesz a gyerekeivel, feleségével. Ott a többi beteg előtt
rendbe tették az agyát, legalábbis azt gondolták. Délután bejött a barátja, hozta neki a piát.
Még ilyen sem volt ebben a szobában, amióta én itt vagyok, egy húzásra megitta a két decis
rumot. Atya ég! Ez nem komplett, gondoltam. Nem is foglalkoztam vele különösebben, ő
élete, úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja.
Nálam folytatódtak a kezelések, mentünk sétálni, már megfordult a fejemben, jó lenne
egyedül is megpróbálni lemenni. Másnap is szokás szerint kezdődött el a nap. Tisztálkodás,
hozták a szokásos injekció adagot, hármat szoktam kapni vénába, nyomtak fenékbe is, meg az
infúzióban is volt minden finomság. Mellettem lévő ágyon egy idősebb bácsi feküdt, szívével
voltak problémák. A nővérek két-három szoba betegének injekció adagját rakták egy tálcára
és hozták nekünk. Ma is így történt, amikor hozzám ért furának találtam a harmadik vénás
injekciót, mivel az húsz köbcentis volt, én korábban csak tízest szoktam kapni. Gondoltam
valamiért megemelték az adagot, viszont azt az orvosok 90%-ban szokták mondani akár
injekción, vagy gyógyszeren változtatnak. Megkaptam a harmadik adagot is, meg fenékbe,
utána kötötte be az infúziómat. Már akkor valahogy furán éreztem magam, szédültem, zúgott
a fülem, egyre rosszabb lett. Alig tette be az ajtót, mellembe is jött egy fájó szúrás, kivert a
víz, még tudtam szólni a Lacinak, nagyon rosszul vagyok szólj orvosnak, az se kép, se hang…
Gyerek voltam, úgy 5-6 éves, valami nagyon gyönyörű helyen, le nem tudom írni
milyen csodálatos fényben, legszebb gyerekkori emlékekkel, barátokkal játszottunk, de most
még szebb volt, mint akkor! Nem volt alagút, csak olyan csodálatos fény, amit soha nem
láttam előtte, nem volt vakító, nagyon is kellemes, minden olyan szép volt, amit még sosem
éltem át korábban. Lassan minden megváltozott, orvosok, nővérek fölöttem. Miért
ébresztettetek fel? – ezek voltak az első szavaim. Volt egy kis eszméletvesztés, de még nem
tudjuk az okát, mondta a Varga doktor. Akkor vettem észre, rajtam voltak az EKG gép
tappancsai, ágyam végében a defibrillátor, mindjárt eszembe jutott, hogy rosszul voltam, arra
is emlékeztem, hogy szóltam a Lacinak. Feltűnt, csak az idős papa volt bent a mellettem lévő
ágyon, a többiek nem voltak a szobában. Injekciós fecskendők voltak az éjjeliszekrényemen,
három vagy négy üresen, de volt olyan is amit nem használtak. Bejött a Kulcsár doktor is,
félrevonultak, így nem hallottam miről beszéltek. Egyelőre fekvés, azt meglátják ismétlődni
fog-e, ha nem, akkor egy MRI-re elvisz egy fiú. Nem értették ők sem mi volt ez velem, mivel
az EKG is csak minimális eltérést mutatott.
Kimentek a szobából, utána jöttek be a szobatársak, mondták, hogy kiküldték őket a
folyosóra, mivel rosszul voltam, így ők sem tudtak többet mondani. A Laci mondta, hogy
szakadt rólam a víz, nagyon megijedtek, ő szaladt a nővérekhez, nagy volt a futkosás,
orvosok, nővérek, mindenki nagyon be volt ijedve. Nem értettem mi lehetett itt, én teljesen jól
voltam, azt nem mondtam nekik, hogy hol jártam „álmomban”, mert nem akartam, hogy
idiótának nézzenek. Többször benéztek a szobába, megkérdezték, hogy vagyok, de teljesen jól
éreztem magam, nem értettem mire ez az aggódás. Úgy két óra telhetett el, jött a srác azzal az
undorító kerekesszékkel, de mondtam neki, arra semmi szükség, teljesen jól vagyok.
Vitáztunk, de közbe bejött a Varga doktor, hogy még mindig itt vagyunk, na nyomban
beleültem a székbe. Ebédet sem ehettem, majd talán vacsorát, attól függ mit mutat az MRI.
Ők kint voltak ebédezni, amikor bejött a szobába a Hankiss professzor, a Varga meg a
Kulcsár doktorok. Azt hittem a szíves papához jöttek, de hozzám. Elmondta a nagyfőnök,
hogy nagyon rájuk ijesztettem, pár percre leállt a szív, de szerencsére nem sokáig, amit nem
értenek, mivel a labor eredményeim is ilyen jók még nem voltak. EKG, MRI lényegében
rendben, pár napig azért maradjak ágyban, ott felülhetek, de ne szálljak le. Olvastattak velem,
amit vissza kellett mondani, meg összeadást, kivonást kellett kiszámolnom. Hiába mondtam,
hogy nem vagyok hülye, minden oké. Megállt a motor, most amikor 80-90 %-ra voltam attól,
hogy itt hagyjam végre a kórházat. Mivel minden vizsgálat azt mutatta ki, hogy nincs
különösebb bajom, nekem volt egy érzésem, amibe 90%-ig biztos voltam A reggeli vénás
injekciók, amikor szóltam is a nővérnek, én nem azokat, olyanokat szoktam kapni. Volt időm
gondolkodni, úgy döntöttem még melegében a végére járok, mert ez fura egy szívmegállás
volt. Megkértem Lacit szóljon a Gabi nővérnek, aki reggel injekciózott, de úgy, hogy senki ne
hallja meg, mondja meg én kérem, mielőtt letelne a műszak, szeretnék vele beszélni. Jött is
hamarosan, emlékeztettem a reggeli injekciózásra, hogy én nem olyanokat, és nem olyan húsz
köbcentist szoktam kapni. Abban a pillanatban fejéhez kapott, az ötös ágy beteg injekcióit
adta be nekem, én meg a négyes ágy vagyok. A Szakács bácsiét adtam be magának, azért lett
rosszul. Őneki a szívére adták, de a 20 köbcentis fecskendőbe 15 volt, ami elosztva 3x5ml, azt
adták neki, de nagyon lassan, nekem meg hirtelen beadta mind a 15-öt ezért volt a rosszullét.
Igaz, őt ki fogják rúgni, de mondjam meg a Kulcsár doktornak, vagy ha akarom megmondja
ő, mert ma egész nap azon törték a fejüket, mi történhetett, miért állt meg a szívem.
Középkorú, nagyon aranyos nővérke volt, két gyerekét egyedül nevelte. Tévedett. Mondtam
neki, majd amikor alkalmas lesz elmondom a doktor úrnak, de őt nem fogom kirúgatni.
Megtörtént, szerencsére túl vagyok rajt, de ez a mi titkunk fog maradni. Kifekszem a három
napot, nekem ez semmi, heteket, hónapokat szoktam feküdni. Úgy szorította a kezem, azt
hittem eltöri. Mondtam neki, ne hibáztassa magát, aki dolgozik, csak az tud hibázni. Nagyon
köszönte, hogy így fogom fel, kijöttek a könnyei, de szerencsére a többiek ezt nem láthatták,
mivel én a legbelső ágyon az ablaknál feküdtem. Így ő is, én is megnyugodtunk. Arra nem is
akartam gondolni, hogy ez a baki rosszabbul is végződhetett volna.
Éltem és sietek hazamenni. Elmúlt két éve, hogy a kórházak „vendégszeretetét”
élvezem. Kulcsár doktornak Gabi nővér rá három napra elmondta, nem tudom mit mondott
neki, engem mindezek tudatában csak az foglalkoztatott, két héten át még jók lesznek a labor
eredmények, akkor elhagyhatom a kórházat. Most már egyedül is lementem egy keveset az
udvarra. Lifttel a földszintig és onnét séta. Éreztem, ez otthon is csak fokozatosan fog menni,
amikor végre mehetek.
1980. szeptember 12.. Sok embernek ez egy átlagos nap lehetett, nekem magát a
Mennyországot jelentette, amikor nagyvizitkor Hankiss professzor mosolyogva mondta:
Jóska, az eredményei betegségéhez képest végre úgy tűnik, stabilizálódtak, nem hangoztattuk,
nem szerettük volna ábrándokba ejteni, amennyiben még egy hétig így maradnak ezek a
laborképek, akkor szeptember 18-án elengedjük a családjához! Legszívesebben a nyakába
ugrottam volna örömömben. Két hetente vissza kell járni kontrollvizsgálatra az SZTK-ba.
Alig vártam, még két betegágyhoz mentek, hogy kimenjenek a szobánkból. A földszinten volt
telefon onnét tudtam feleségem munkahelyére telefonálni, elmondani neki a jó hírt! Amikor
meghallotta, amit mondok sírva kiabált a többieknek: „Józsi jövő héten jöhet haza!”
Áthallatszott a telefonon, mindenki nagyon boldog volt. El lehet képzelni, amikor 16 nő egy
időben elkezd kiabálni, örömtáncot járni és én mindezt hallottam.
Délután jött hozzám, a nagy örömtől kijöttek a könnyeink. Két év után újra otthon a
családdal. Ez olyan boldogság, amit nem lehet megfogalmazni, csak át lehet élni. Beszéltünk
róla, jó lenne, ha látná saját szemével Pécsen Hámori Artúr professzor, amikor következő
héten „gyógyultan” elhagyom a kórházat. Azóta is többször eszembe jutottak szavai, amit
feleségemnek mondott: viheti bárhova a férjét, meg fog halni, ebből nem lehet kigyógyulni.
Komolyabban soha nem foglalkoztam ezekkel a szavakkal, csak ne előttem mondta volna. De
lehet pont ezek a szavak adtak még nagyobb erőt, kitartást, hitet, abban, hogy eddig eljussunk.
A hit, az orvos-beteg közti bizalom nélkül szerintem nagyon nehéz minden betegségből
a gyógyulás. Én nagyon bíztam orvosaimban, nem is sorolom fel őket külön-külön, a
nővérekben, az egész itteni környezet is sokban segített. Kiálltam a próbákat, mint beteg.
Még, ami rám vár EMBERKÉNT is kell bizonyítanom! Azt a támogatást, szeretetet, amit
kaptam feleségemtől, családomtól, barátoktól ismerősök szeretete nélkül nem ment volna!
Nagyon köszönöm mindenkinek, akinek bármennyire is része volt abban, hogy támogattak,
hittek bennem, segítettek! Jók lettek az eredményeim a következő héten is, így a szerdai
vizitkor végre kimondták, amiért már több, mint két éve harcoltunk. Tartósan stabil az
állapotom, csütörtökön a fent leírt feltételek mellett, hazamehetek! Elköszöntem mindenkitől
betegektől, orvosoktól, ápolóktól, megköszöntem, hogy mindent megtettek azért, hogy ebből
a súlyos betegségből felépülhessek. Kulcsár doktor úr annyit mondott: Jóskám, amilyen
állapotban hozzánk került, megmondom őszintén, ezt mi sem gondoltuk volna. Ebben nagy
szerepe volt nem csak az orvostudománynak, hanem annak, hogy fiatal szervezete van, ami
képes volt regenerálódni, hitének, élni akarásának és ami a legfontosabb, a legnehezebb
helyzetekben sem adta fel!
1980. szeptember 18-án elhagytam a kórházat! Kiléptem a kórház kapuján, azt hittem
akkor, hogy végleg….