„A szeretet ereje tökéletes. Ez az erő kreatív, önszerveződő, egészséges, öngyógyító, emellett bőségesen rendelkezésre áll. A félelem ereje beszámíthatatlan, destruktív, erőszakos, betegségeket okoz, és hiányos. Szélhámosként mutatkozik meg, eltorzítja valódi lényedet, és arra vesz rá, hogy a valódi éneddel ellentétes módon viselkedj.”
Marianne Williamson
Bandi bácsi, a mentős jött értem, aki tavaly karácsonykor is hazavitt, de most saját
autójával, mivel épp szabadnapos volt. Nagyon jó barátságban vagyunk, amióta csak
megismertem. Kicsit feszült voltam. A találkozás a kislányokkal már nagyon jó lett volna. Én
is most vagyok türelmetlen, amikor több mint két évet nélkülük töltöttem, most amikor 2-3
óra múlva újra láthatom őket, most izgulok? Tímea már második osztályba járt, amikor
lebetegedtem öt éves volt, nagycsoportos óvodás. Zsuzsika is elmúlt hároméves, no az
izgatott, hogy fog elfogadni, amikor meglát, hét hónapja találkoztunk. Akkor is nehezen
oldódott, ami természetesen érthető volt akkor is és most is. Hamar hazaértünk, ez a harminc
kilométer nem távolság Sárvárig. Felsegítette Bandi bácsi a cuccaimat, körbementem a lakást,
de valami nagyon furcsa volt. Még egyszer is körbementem, akkor fedeztem fel, a nagyszobai
szobabútort feleségem kicserélte újra! Szerintem először is csak azért volt idegen, mivel nem
akartam elhinni, amit látok! De miből anyu, kérdeztem. Kijöttek a könnyei, besegített
édesanyja, meg párszor elfogadott lakástakarítást is munkatársával. Hisz minden nap jött
hozzám, akkor mikor? Tetszik vagy nem? – kérdezte. Persze nagyon tetszett, de mindez
hihetetlen volt. Tímea egy órakor jött haza, én nyitottam ki az ajtót, nagyon megörültünk
egymásnak. Nem lett nekik megmondva, hogy ma jövök haza, bármi közbejöhet és az nagy
csalódás lett volna nekik. Hamarosan újra csengettek, én a fürdőben voltam, Ili nyitott ajtót, a
Bandi bácsi hangját hallottam, meg a Zsuzsikáét. Így beszélték meg előre, ha engem hazahoz
és letesz, elmegy a Zsuzsikáért. Milyen rafináltak. Elindultam a fürdőből a konyhára vezető
folyosón, Zsuzsika meg szaladt be a konyhába. Amikor megijedt, visszafordult az előszobába,
mondta, hogy van egy bácsi a folyosón. Ezt hallani borzasztóan rossz érzés volt, de ennyire
rosszul jöjjön ki találkozásunk, gondolni sem mertem. Igaz karácsonykor sem tudta, hogy ki
vagyok én őneki, de nem volt ilyen. Azóta közel egy év telt el, ennyi idős gyereknél ilyen
esetben teljesen érthető volt viselkedése velem, sajnos nem ismert. Próbáltam erős lenni,
mivel a Bandi bácsi még maradt, vele kezdtem el beszélgetni, de észrevettem szemem
sarkából, hogy nagyon figyel. Nem is erőltettük, hogy apu így, vagy úgy, majd csak lassan.
Szinte megismétlődött az, ami karácsonykor. Együtt vacsoráztunk, fürdés, ők még játszottak
egy keveset, mi néztük a TV-t a nagyszobában. Olyan húsz perc múlva jöttek, hadd nézzék
csak egy picit ők is a tv-t. Ott is aludtak kettőnk közt, reggel, amikor felébredtem, valószínű
nem tudatosan, de fogta a kezem. Elkészült reggel mindenki, nem szólt hozzám a pici lány,
nem is erőltettem. Tímea mondogatta neki amikor odajött hozzám, ő az én apukám, nézett-
nézett, meg a Tiéd is. Szeme sarkából figyelt, de még nem jött oda. Tímea készült iskolába,
Zsuzsikát meg oviba vitte a nejem, Ő visszajött, szabadságot kért, ma nem dolgozott.
Volt miről beszélgetnünk, hogy mi történt az elmúlt két évben, nem sokat tudtam.
Délután együtt elmentünk értük, Zsuzsika nagyon meglepődött amikor meglátott engem is, de
még mindig nem szólt hozzám. Este már játék közben kezdett velem megbarátkozni, a Tímea
meg már meg akarta pofozni, hogy miért nem tudja, hogy én vagyok az apja. Ideges lett, le
kellett nyugtatni. Jött a hétvége, nagyon bíztam benne, egész nap együtt leszünk, meg fog
barátkozni velem. Így is történt, szerdán Ili vitte Tímeát iskolába, ő ott dolgozott a konyhán.
Zsuzsikám végre megfogta a kezem, ahogy kiértünk a lépcsőházból és azt mondta: ÉN AZ
APUVAL AKAROK MENNI OVIBA. Először csak néztünk, ez úgy jött, mint derült égből a
villámcsapás! Elsétáltunk, nem volt messze az ovi a lakásunktól, útközben elbeszélgettünk,
úgy nézett ki, barátok lettünk. Amikor beléptünk az oviba az óvónők örömükben kiabáltak,
öleltek, csókoltak, amikor megláttak, nővérem is ott dolgozott, mint élelmezésvezető,
majdnem megfojtott, úgy ölelt, pedig ő nemrég volt ott nálam. Zsuzsika csak nézett, és
megfogta a lábam, ez az én apukám, mondta. Utána már minden nap együtt mentünk, ami
nekem hatalmas boldogság volt, végre visszakaptam a családom! Szinte nem volt olyan nap,
hogy ne jött volna látogató. Rokonok, ismerősök, barátok, csak az az egy nem jött.
Korábban a hétvégék úgy teltek, hogy a három testvér, Joli, Erzsi és mi, családostul ki
szoktunk menni a szülőkhöz Rábapatyba, ami Sárvártól öt kilométer volt. A következő héten
ki is mentünk, kellemesen elfáradtam, de mind jól éreztük magunkat. Volt, hogy otthon
maradt velem, nem ment el óvodába, ennek nagyon örültem. Sétáltunk, egyre hosszabb
távokat tettünk meg. Ahogy mondta a Kulcsár doktor két hét múlva vonattal elmentem
kontrollvizsgálatra. Vittem magammal a friss laboreredményeket, amik nekem jónak tűntek,
legalábbis nem volt rosszabb, összehasonlítva az utolsó kórházinál. Amíg én kórházban
voltam, Rédecsi Jóska bácsi volt mesterem nyugdíjba ment, sokat beszélgettünk a régi
időkről. Amikor szakmáról jött elő a szó, kértem, erről ne beszélgessünk. Amikor arra
gondoltam, hogy soha többet nem dolgozhatok a szakmámban, amit nagyon imádtam, nagyon
elkeserített. Már sokan tudták, velem mindenről lehet beszélgetni, csak a betegségemről és a
festő szakmáról ne. Azzal tisztában voltam, elfeledni sosem fogom egyiket sem, de ezt jobban
szerettem csak magammal megbeszélni, így nem éreztem olyan fájónak.
Voltam bent a vállalatnál is, bíztam abban, hogy tartják szavukat, amiket még akkor
mondtak, amikor a szombathelyi kórházban meglátogattak, hogyha kikerülök innen, ők
fognak nekem könnyebb munkát adni. Már nem találtam a helyem otthon a négy fal közt
egyedül, amikor a család elment. Ezért kértem a Kulcsár doktort, legalább egy négyórás
könnyű munkát engedélyezzen, érettségim volt, abban bíztam valami irodai, raktárosi, vagy
bármilyen munkát ad a volt cégem, hisz maga az igazgató és a párttitkár ígérték meg. Most
csak a fejüket vakarták, majd néznek valamit, úgyis csak egy fél év múlva mehettem volna.
Megnéztem a volt kollégákat is, csak kevesen dolgoztak a festőműhelyben, többiek kint a
városban dolgoztak. Ő is. Ők mindenképp Sanyit hibáztatták, amiért nem jött be, megint
inkább az ital mellett döntött. Mondtam nekik, én senkit sem hibáztatok, ők se tegyék.
Megtörtént, itt vagyok újra, majd talál valami könnyebb munkát a főnökség. Egy alkalommal,
amikor mesteremmel beszélgettünk – ő is rokon lett, mert a keresztfia vette feleségül az Erzsi
nővéremet – meglepjük a szülőket. Busszal kimegyünk, a lányokat is magunkkal visszük.
Egy szerdai napon, nagyon szép idő volt, lányoknak is volt kedve, kimentünk, valóban
nagyon meglepődtek. Túl sokat nem időztünk. A buszsofőr mondta, ő jön vissza járatra fél
négykor, így nem kell gyalogolnunk a buszmegállóig. Ki is mentünk a ház elé, pontosan jött a
busz, meg is állt a szülői ház előtt. Tímea, Jóska bácsi felszálltak, mivel magasan volt a
lépcső, Zsuzsikának a hóna alá nyúltam, hogy felteszem a második lépcsőre, amikor egy
hosszú roppanást hallottam a gerincemnél, mint amikor a jég olvad és rian. Még le tudtam
tenni busz lépcsőjére, amikor magam előtt csak különböző piros, sárga, kék, zöld apró
golyókat láttam, ráestem a lépcsőre. A sofőrnek annyit mondtam, azt hiszem eltört a
gerincem! Valahogy berakták a lábaim, hogy a busz ajtaját betudják rakni, apám is felszállt,
úgy, ahogy volt, munkásruhában, elindult a busz egyenesen a kórházba. Amikor odaértünk
jöttek az orvosok, ápolók és egy szirénázó mentőautó. Akkor ijedtem meg amikor azt
meghallottam. Orvosok feltettek pár kérdést, kezem, lábam próbálták mozgatni, de nem
éreztem semmit, s mondták, azonnal Szombathely, kórház. Gumipárnákat raktak alám nagy
nehezen, úgy emeltek át a mentő felfújt matracára és elindultak Szombathelyre. Nagyon
gyorsan felértünk Szombathelyre, ahol már vártak minket, ott átraktak egy másik párnás
tolókocsira és vittek is az MRI-re, ami kimutatta a IV-,V-,VI-os csigolyák összeroppanását.
Nem tudtam kitől tudta meg a Kulcsár doktor, mi történt, de ő is ott volt, mondta ne az
idegsebészetre, hanem hozzá, a belgyógyászatra vigyenek. Észrevettem tiszta verejték volt a
homloka. Ekkora a baj doktor úr, kérdeztem? Nagyon remélem, hogy nem lesz az, bízzunk
istenben, hogy ideg nem sérült. Ugyanabba a szobába vittek, ahonnét jó három hete
hazamentem, de most megálltak az első ágynál, amit ki is vittek onnét és hoztak egy másikat.
Vártak….
Orvos, orvos hátán, beszéltek valamit, de semmit nem értettem. Végre áttettek arra az
ágyra, amit behoztak, majd egy idegsebész tette fel a kérdéseket. Időközben vizsgált.
Lábaimat emelgette, mondta, most szúr, tűvel érzem-e? A talpamon volt olyan pont, ahol
igen, de nem sok helyen. Ezt tette a kezeimmel is, az egész testemmel. Deréktól felfele sok
helyen, szinte mindent éreztem, de onnét lefele, csak bizonyos pontokon. Áttettek arra az
ágyra, ahogy mondták, gipszágy volt, nem lesz kényelmes, de pár hetet abban fogok tölteni.
Még egy orvos is szinte ugyanazokat a vizsgálatokat végezte el, ők elmentek, csak a Kulcsár
doktor maradt ott. Elmondta, a nyaki 5-,6-,7-es csigolyák beroppantak, remélhetőleg nem
értek ideget, kapok kezeléseket, de 5-6 hét gipszágyban kell lenni, amit majd kicserélnek az
én méreteimhez igazítva. Vannak olyan szakemberek, akik ezzel foglalkoznak, profik benne.
Pár nap múlva el fog készülni. Borzasztó kényelmetlen volt ez a gipszágy, szinte mindenhol,
mindenemet nyomta. Mikor minden orvos elment, akkor tört ki rajtam az igazi düh, ezért
kínlódtam két évet, hogy most meg nyomorék maradjak, tolókocsiba fogok kerülni? Utáltam
magamat. Az orvosokat. Haragudtam az egész világra, inkább haljak meg, de nyomorékon
nem fognak látni a gyerekeim, őértük, a családomért volt a harcom, hogy nekik se legyen
rosszabb, mint a többi gyereknek és most?
Semmi nem volt a közelemben, amivel el tudtam volna pusztítani magam. Nagyon
elkeseredtem, hangosan zokogtam. Azt sem tudtam, nem láttam, hogy rajtam kívül van-e még
beteg a szobába, csak voltam, mint egy múmia! A paplanom téptem, amikor nyitotta az ajtót
feleségem sógorommal. Ki voltak sírva a szemei, legszívesebben őket is kiküldtem volna,
egyedül akartam maradni, tombolni, mindent széttörni, megsemmisíteni, magammal együtt.
Ilyen a legrosszabb pillanatokban sem jutott korábban eszembe, hogy magamnak ártsak, most
amilyen tehetetlen voltam, megtettem volna. Látta, hogy magamon kívül vagyok. Gondolom
szólt az orvosnak, adtak valamilyen injekciót hamarosan kezdett tisztulni az agyam.
Rettenetesen sajnáltam őt is. Két évig hiába járt nap mint nap utánam, ez nem lehet! Ebből is
ki fogok gyógyulni, csak azért is, be kell fejeznem az önmarcangolást, ez nem vezet sehova.
Egy ideig fel sem fogtam mit mondanak, vagy nem akartam megérteni, nem tudom.
Tiszta víz voltam, pizsamát akartak rajtam cserélni a nővérrel, de még az is nagyon nehezen
ment. Így fel is adták, csak paplannal takartak be. Ez a nap egy borzalom lett, miért így kellett
végződnie? Jött a Kulcsár doktor is, kezében az MRI képekkel. Jóskám, sajnos ez volt a baj,
mi is hibáztunk, nem csináltattunk MRI-t. A rengeteg Prednisolon olyan mértékű
csontritkulást okozott, azért robbantak össze a csigolyák. Amilyen jó, hasznos volt a vesének,
ugyanannyit ártott a csontoknak, amire sajnos senki sem figyelt, mondta. Elmagyarázta, van
rá megoldás, kalciumot szívatnak árammal a gerincemre, így meszesítéssel, forrasztással
fogják helyrehozni. Meg az kórház gyógyszertárában már készítik is azt a kalcium port, ami
építeni fogja a csontokat. 80% esély van arra, hogy a lábaim is meg fognak gyógyulni, nem
maradok béna a testem egyik részén sem. Semmit nem tudtam szólni neki. Feleségem látta,
most nagyon nagy szükség van rá és a Kulcsár is mondta neki, ha tud, akkor ott maradhat
éjszakára is. Ott is maradt szegényem, pedig nem nagyon tudott beszélgetni velem.
Nem volt cél, nem volt, ami erőt adjon, vagy helyre tegye az agyamat, amikor mintha
megérezte volna. A kislányokról kezdett beszélni hosszan, hogy mennyire szeretnek,
mindennél nagyobb szükségük van rám, bármi legyen is, csak nem szabad feladnom, mert
abba az egész család tönkre fog menni. El akartam fordulni, mert éreztem nem tudom
visszatartani könnyeim, de a gipszágyba csupán a fejemen tudtam egy keveset fordítani.
Kisírtam magam, csak Ők voltak előttem, saját lábaimon fogok kimenni innen, bármi legyen
is, ebből is fel kell, hogy épüljek!
Tele nyomhattak altatókkal, meg nyugtatóval, csak másnap vizitkor ébredtem fel.
Körülnéztem, amennyire tudtam fordítani a fejem, most tudtam üdvözölni a szobatársakat.
Mind a hat ágyon voltak betegek. Alig vettem észre, feleségem ott ült egy széken közel a
fejemhez. Drágám itt volt egész éjszaka. Jött a vizit, így nem tudtunk sokat beszélni.
Elmondták, amire még emlékeztem én is, a nyaki 5-, 6-, 7-es csigolyák roppantak be, a 6-os
jobban, így nagyon kell vigyázni, a képek azt nem mutatják, hogy ideget ért e. Bízzunk benne,
hogy nem. Remélik hamarosan érezni fogom a lábam is. A kezeléseket már ma megkezdik,
arra kért, legyek kis türelemmel, itt fogok náluk maradni, megbeszélte az idegsebészekkel,
majd onnét fog orvos átjönni hozzám. Mondta leállították a Prednisolont, helyette ugyanolyan
hatású francia injekciókat fogok kapni, de annak nincsenek ilyen mellékhatásai. De amikor
tudták, hogy ilyen hatása is van a Prednisolonnak, hogy ilyen nagymértékű csontritkulást
okoz, miért nem adták már korábban? Mint mondta, hibáztak Pécsen is és ők is. A
minisztériumon keresztül kell kérvényezni, most már van bőven, ezután a csontok építése lesz
a cél. Azzal nyugtatott meg, hogy elismerte az orvosok hibáját, nem a vese rossz működésére
fogták. Tíz kiló hetvenöt deka volt a kislány, lemérették, abba nem szabadott volna
összeroppanni a csigolyáknak.
Nagyon tiszteltem, tisztelem őt, nem köntörfalaz, minden betegnek őszintén megmondja
mi a probléma, és azon, ha lehet segíteni, akkor hogyan. Mondtam feleségemnek, menjen
haza a gyerekekhez, itt nem tud mit tenni, jöttek is az első kezeléssel a fizikoterápiások.
Nyakamhoz, derekamhoz áramot vezettek, közben a karomba nagyon lassan nyomták a 20
köbcentis, kalcium injekciót. Azt mondták, ők ezt forrasztásnak nevezik – mosolyogtak –,
mivel az áram az injekciónak nagy részét a gerincoszlophoz szívja, ezzel akarják pótolni a
nagyfokú meszesedést. Mondhattak nekem akkor bármit, az agyam nem nagyon fogta föl, az
járt csak az eszembe, mikor és hogy fogok innét kijutni.
Nagyon nehéznek, de nem teljesen kilátástalannak ítéltem meg a sorsomat abból, amit
eddig az orvosok elmondtak. Én hiszek bennük. Hiszek, bízok magamban, a felgyógyulásban,
Egyedül az idő hosszúsága volt kérdéses, hogy fogom kibírni ebben az ágyban heteken
keresztül mozdulatlanul. A forrasztás úgy 20-25 percig tartott, ezt hetente kétszer, vagy
háromszor fogják ismételni. Alig végeztek, jött két gyógytornász, először nem tudtam, mit
akarnak, én így képtelen vagyok tornászni. Mondták, ők fogják a lábaimat, kezeimet
tornáztatni, meg hoznak majd masszírozó gépet is, muszáj mozgatni az izmokat, amit csak
lehet, mert különben mire felkelhetek, nagyon el fognak gyengülni. Nem tudtam, most
vigasztalni akarnak, vagy bolondnak néznek. Ezt meg is kérdeztem tőlük, higgyek magamban
és akkor fel fogok épülni, mondták. Lábaimmal kezdték, érdekes volt, mert a lábszáramnál
éreztem, hogy feszül, amire azt mondták, az nagyon jó jel, pár hét és a bokámnál is érezni
fogom, de higgyek bennük, mert anélkül nem fog menni.
Megígértem, mindent meg fogok tenni a gyógyulásért, de még fel kell az agyamnak is
fogni, mi is történt velem. Három hete sincs, hogy a kórházban töltött két év után végre
hazakerültem és most újra itt vagyok, adjanak egy hetet nekem, hogy összeszedjem magam.
Sajnos egyelőre, úgy érzem magam, mint akit egy kalapáccsal fejbe vertek volna. Mondták
tudnak mindent rólam, meg is értik, most mit érezhetek, de a hit, a bizalom, ne hagyjon el. Itt
mind olyan emberek vesznek körül, akik segíteni akarnak nekem, csak az kell, hogy ezt el is
higgyem! Igazuk volt.
Mielőtt hazament feleségem, megkértem, hogy pár napig ne jöjjön hozzám senki, míg
fel nem dolgozom a történteket, nem akartam egyelőre beszélni senkivel. Féltem attól, nehogy
olyat mondjak bármelyik rokonnak, ismerősnek, amit később meg fogok bánni. Még nem
voltam abban az állapotban, meg mit lehet mondani ilyenkor? Azt meg főleg nem, hogy
másnap már az egész város azt beszélje, a Juhász Józsi olyan abban a gipszágyban, mint egy
múmia. Közben jöttek az új ágykészítők is, méregettek, mondták az új ágy sokkal
kényelmesebb lesz, meg úgy két nap alatt kész is lesz. Ó, hogy a jó Isten csókolna téged fel az
oltárra, úgy ahogy azt én gondolom, egy gipszágy rohadt kényelmes tud lenni, feküdj bele azt
megtudod. – gondoltam magamban.
Délután nekiálltam olvasni, amikor eszembe jutott, egy héttel korábban voltunk
anyósomnál Hévízen az ottani gyógyfürdőbe volt beutalva az ízületeivel. Busszal mentünk
reggel, este azzal is jöttünk vissza. Meglátogattuk a mamát, még volt idő a busz indulásáig,
megebédeltünk, amikor észrevettem egy asszony több embernek is egymás után kártyából
jósol. Nekem még sosem jósoltak, nem is hittem az ilyen boszorkányságokba. Mondtam
Ilinek, én jósoltatok magamnak, kíváncsi vagyok rá, ennyi rossz után mit jósol, milyen jövőt
lát nekem. Nem ismer, így olyat nem tud mondani, amik az elmúlt időszakban megtörténtek
velem. Ili nem akarta, de nem engedtem belőle. Amikor odaért hozzánk, mondtam, nekem
jósolhat. Kiterítette a kártyákat az asztalra, húzatott velem öt lapot. Egyenként vette ő fel a
lapokat: az első a szerelemről, utána a családról, a harmadiknál megállt. Megkérdezte biztosan
kíváncsi vagyok rá, mit jósol az a lap? Mondtam neki nevetve, mondja ne kíméljen, nekem
már rosszat nem tud mondani. Pedig ez eléggé rosszat jelent magának. Várt, nézett rám, majd
mondta: „Ön rövid időn belül egy közlekedési balesetben súlyosan megfog sérülni, igaz
hosszú időt vesz igénybe, de felfog épülni belőle.” Na hagyja itt abba, mondtam neki,
hülyeségekre nem vagyok kíváncsi, odaadtam neki a pénzt és el is ment. Akkor esett le, ez
megjósolta nekem, amiben most vagyok, de akkor láttam először, semmit nem tudott rólam.
Ledöbbentem, ez nem lehet igaz. Muszáj volt kérnem egy nyugtatót, kivert a víz úgy
megdöbbentem. Utána mi nem is említettük ezt senkinek, komolytalannak hittük, nem
foglalkoztunk vele.
Kaptam a kezeléseket minden nap, kis kivétellel ugyanaz a program volt. Jöttek
mosdatni, na ezek voltak a nagyon megalázó dolgok, ezt soha nem lehet megszokni, hogy
fiatal, úgy annyi idős nővérek, mint én mosdatnak. Hozzák viszik az ágytálat, a kacsát kiöntik,
ez nagyon rossz volt. Hozták az injekciókat, infúziót, utána reggeli, ami nagyon nehezen
ment. Annyit könnyítettek sorsomon, akik a méreteket vették előző nap, hogy oldalt van két
kar, azok segítségével tudom a fejtámlát le-föl mozgatni, maximum úgy 40-50 fokig lehetett
emelni. Így azért valamivel kényelmesebb lett. A fizikósok, amikor napja volt, forrasztották a
gerincemet. Észrevettem a forrasztások után a vizeletem olyan fehér volt egy ideig, mint a
mész. Torna volt minden nap, már géppel is masszíroztak. Délután jött feleségem, legelőször
azt kérdeztem meg tőle, emlékszik-e arra mit jósolt Hévízen nekem a cigánynő. Fejéhez
kapott. Belefehéredett, pontosan ezt jósolta meg mondta. Kapcsolatos volt a közlekedéssel,
hisz buszra akartatok felszállni, amikor megtörtént a baj, mondta. Nem értettük most már az
egészet, léteznek emberek ilyen képességekkel, vagy csak ráhibázott. Nem mondtuk senkinek
sem mert úgy sem hitték volna el.
Elkészült az új ágy, „kényelmesebb” lett, tettek a gipsz fölé valamilyen kicsit párnásabb
anyagot. Nagyon nehezen teltek a napok, hetek, amikor már közel voltunk az öt héthez,
valamelyik orvos kitalálta, még egy hetet csak feküdjek, utána csináltatnak MRI-t. Nem
tudtam neki örülni. Annak viszont igen, hogy baleset után a 23. napon vettem észre, torna
után a jobb lábamon a nagy ujj, mintha megrándult volna! Lehúztam róla a paplant, próbáltam
mozdítani, de nem sikerült, viszont mintha feszülést éreztem volna a lábamban. Próbáltam
többször is, nem mozdult, de mintha valami megváltozott volna benne. Naponta kenegették
olyan „diana-szerű” alkohollal a hátam, picit mindkét oldalamról elfordítottak a paplannal, és
úgy kenték be, nehogy tüdőgyulladást kapjak. Segítséggel a feleségem is délutánonként
beszokta kenni. Jött a szobába a Varga doktor, mondtam neki ne nevessen ki, de úgy éreztem
mintha a lábam ujja megrándult volna, az egész furcsa. Tollával elkezdte a talpamon végig
húzni, bökni és nagy örömünkre, voltak olyan helyek, ahol éreztem. Magamtól nem tudtam
megmozdítani, de éreztem. Szólt később az idegsebészeknek, ők is próbálgatták, amit most is
újra éreztem, amikor a térdem behajlította. Roppant egy nagyot, ha keveset is, de éreztem. Ez
nagyon jó jel, még egy kollégájával is meg fogja nézetni.
Napról napra jobban éreztem, be is tettek egy délutáni tornát is, amikor megemelte a
tornásznő egy keveset a lábam, mondta próbáljam ott megtartani, pár másodpercig sikerült.
Nagyon örültünk, nem csak én. Ők is. Kezdtem nyugodtan lenni, örültem minden napnak,
vártam a gyógytornászokat, nagyon kíváncsi voltam, mivel fogom meglepni magam. Olyan
15-20 centire már magamtól is fel tudtam emelni őket, de csak kis ideig sikerült megtartani a
levegőben. Próbáltam a jó oldalát nézni. A gerincvelő és idegpályák talán nem sérültek, mivel
kezeimet már az elejétől elég jól tudtam mozgatni. Én ennek is tudtam most már örülni. Már a
látogatókat is szívesebben fogadtam, nagyon bíztam orvosaimban és persze magamban.
Nagyon bíztam benne, ha letelik a hatodik hét, az MRI jó eredményt fog mutatni, talán
segítséggel, ha kis időre is, de felkelhetek ebből a kriptából. Már nagyon fájt mindenem, enni
is csak keveset ettem az ágytálazás miatt.
Én úgy számoltam, hogy letelt a hat hét. Vártam, hogy mondják az MRI-t. Mivel nem,
rákérdeztem én. Megkérdezik az ideggyógyászokat, sebészeket és ha ők is úgy látják, akkor
jönnek a beteghordó fiúk és elvisznek. Tizenegy óra volt, amikor jöttek, megcsinálták az MRI
vizsgálatot. Megvártuk az eredményt, hiába könyörögtem nem mutatták meg a fiúk, nem is
kaptak borravalót. Két óra tájt jött a Kulcsár doktor, el is vette a kedvem, még egy hetet
feküdjek, jónak tűnnek az eredmények, de abba a hatodik csigolyában nem biztosak, nem
akarják, hogyha megengedik a felülést az ágyba, akkor történjen valami baj. Még egy hét,
Istenem segíts nekem! Minden egyes nap olyan hosszúnak tűnt, mint ha 50 órából állt volna,
akkor még egy hét. De ha a hetedik hét elmúlik, akkor már 100% hogy felkelhetek??? Ő ilyet
nem mondott, bízzunk benne. – mondta. Ne gondoljam azt, hogy én itt mindjárt sétálni
fogok, segíteni fognak a felülésben pár napig, amikor az megy már magamtól is, akkor az ágy
szélére kiülhetek naponta többször, de abban is fognak segíteni. De valószínű, hogy újra kell
tanulni a járást. – mondta. Én felkelek magamtól is, érzek magamban annyi erőt, még éjszaka
is szoktam tornázni. Csak türelmesebben azokkal a lóerőkkel, mondta és elmosolyodott, amit
csak nagyon ritkán szokott.
Vártam türelmesen, nagyon sok múlott a következő napokon, heteken. Jó lett volna
tudni, milyen ügyesen tudok újra lábra állni, marad-e valami vissza, sánta leszek, egyáltalán
leszek-e még egyszer olyan, mint a baleset előtt? Sok volt a kérdőjel, de nagyon bíztam
benne, hogy saját lábamon, segítség nélkül fogom elhagyni ezt a szobát, hisz mindent
megtettünk érte. Este sokáig beszélgettünk szobatársaimmal, nagyon jó betegtársak voltak,
biztattak mindig, még a tornában is segített Jani, aki két évvel volt idősebb nálam.
Délutánonként többször ő tornáztatta a lábaim, megfigyelte, hogy csinálják a gyógytornászok.
Nagyon köszönöm neki.
Egyik reggel vártam, hogy jönnek mosdatni, akkor kattant be a katonaságról álmodtam.
Mint az elején írtam, már akkor vittek be, amikor már nem számítottunk rá. Tímea nem volt
még egy éves. A tisztes kiképző Pétervásárán volt, nagyon embertelen módon bántak velünk.
Sokszor harcászat alkalmával vagy a sziklákon, vagy akkora sárban kúszattak bennünk teljes
menet felszerelésben, hogy se láttunk, se hallottunk. Nem ismertük meg egymást, a
géppisztoly, sisakunk, ruhánk, egyszóval minden vastagon sáros volt, úgy kellett
menetoszlopot alkotnunk, énekelnünk. Reggelre mindennek ragyognia kellett. Volt, hogy
éjszaka tűzriadót fújtak, ilyenkor szekrényből, ágyról ki kellett pakolni, a lemezszekrényeket,
ágyakat ki kellett dobálnunk az ablakon, amikor már minden lent volt az udvaron kellett
sorakoznunk, s visszahordani, amiket kidobáltattak velünk. Ez nem normálisságra vallott.
Pihenőidőben javítottuk meg őket. Én akkor megfogadtam, ha netán megérem, hogy tisztes
leszek, emberi módon fogok bánni a kiskatonákkal.
Így is történt, kaptam egy szakaszt, 48 katonát bíztak rám. Két festő és két
villanyszerelő rajt. Az első napokban elmondtam nekik, én embernek fogom tekinteni őket, de
teljesíteni kell, akkor sokat mehetnek családjukhoz. Nyolc század volt az ezrednél, szinte
minden versenyt megnyertünk. Amit megígértem be is tartottam, mi századunktól voltak
legtöbben szabadságon 1974-ben. Dolgoztunk a Péti nitrogénművek építésén, a Paksi
Atomerőmű egyes blokkjának építésén 1975-ben. Én az építésvezetőkkel szoktam tárgyalni,
nagyon jól megértettük egymást, sikerült megkapni szakaszomnak a legjobb, legtöbbet fizető
munkákat. Rám meg „hullottak” egymás után a csillagok, őrmesterként szereltem le. Mi
voltunk azok a katonák, akik még huszonhét hónapot szolgáltunk, utána levették
huszonnégyre, amikor leszereltünk. Lehet, azért álmodtam kellemes emlékről, mert ma telt le
a hetedik hét, már előző nap mondták, visznek MRI-re.
Nagyon vártam és bíztam benne, jó lesz és végre kipróbálhatjuk, mennyire sérültem,
nagyon bíztam benne, hogy minden jó lesz. Nagy pofont kaptam, még egy héttel megtoldották
a fekvésemet, amit nem akartam elhinni. Mondtam az orvosoknak, most már kivagyok.
Rengeteget feküdtem, leszállok az ágyról és tudom, érzem képes vagyok menni. Kellett
nekem vitába szállni az orvosokkal? Furcsa módon lecserélték egy negyedóra múlva az
infúziómat, pedig még majdnem félig volt. Lenyugtattak, délután feleségem, és apám amikor
jöttek látogatásra, előtte nem sokkal ébredhettem meg, mert nagyon kómás voltam még. Úgy
káromkodtam, mint egy kocsis. Gyerekkorodban a kanász szokott így káromkodni, mondta
apám. Milyen emberek, orvosok, akik maximum hat hetet mondtak és már nyolcadik hétnél
tartunk, ezek ezt élvezik, velem szórakoznak? Nem is emberek, hanem sintérek, feküdjön
valamelyik a helyembe csak egy hétre…. Nagy nehezen kezdtem lenyugodni, de inkább
elfáradtam. Most miről beszélgessek? Azt sem tudom, mi van velem, nagyon mérges vagyok,
kezdtem újra. Nem vettem észre, a nővérke a sarokban volt az egyik betegnél, de ment kifelé,
amikor eszembe jutott, ezt mind hallhatta, akkor nekem annyi. Hamarosan bejött a Kulcsár
doktor, na most aztán nem hiányzott, gondoltam. Mi a baj Jóska? A folyosón hallottam,
amilyen ingerült volt, higgyen nekünk, mi legalább annyira szeretnénk, hogy megkezdhesse a
komolyabb rehabilitációt, egy hetet bírjon ki, könyörgöm. Arra már most szavamat adom,
hogy felülhet, kiülhet az ágya szélére, most is jók az eredményei, de az a nagymértékű
csontritkulása minket is megijesztett.
Valóban így történt, nyolcadik hét telt le. Nem is csináltak újabb MRI-t. nagyvizitkor
mondták, vizit után jön két nővér és segítenek, egyelőre csak felülni. Nagyon vártam mi fog
történni, bíztam nagyon, csak jót tudtam elképzelni.