„A szegénységet „meg lehet oldani”? A bűnözést „meg lehet oldani”? És a betegségeket, a munkanélküliséget, a háborút meg a többi társadalmi nyavalyát? Egy frászt. Mindig csak annyiban reménykedhetünk, hogy sikerül elviselhető szintre szorítanunk őket, hogy az emberek normálisan élhessék az életüket.”
Max Brooks
Kezdtek felgyorsulni a dolgok. Sámik doktor minden reggel, itt a hátsó ajtón jött be.
Odajött hozzám, megkérdezte, hogy vagyok, hogy telt az éjszaka. Még át sem öltözött, táskája
a kezében. Először nem értettük, de mivel ez minden nap így ismétlődött, rájöttem, kíváncsi
volt, nem dobtam-e éjszaka fel a pacskert. Nagyon köszönöm neki, láttam, hogy aggódik.
Amikor már harmadik hét után megkaptam a segítőket, felülés, majd séta, akkor már bíztam
benne, legyőztem, legyőztük ezt is, de ez most nagyon kemény volt! Rengeteg át nem aludt
éjszaka, kitartás, hit, családom, Isten és orvosaim segítségével. Jóska közben hazament,
vesegyulladása volt, meg szívbillentyű zavar, ezért Balatonfüredet javasolták neki. Nagyon
hiányoltam. Nagyon jó ember volt, vagy ő, vagy felesége meg szokott látogatni. Most, hogy
elkezdték újra adni a napi 39 szem Prednisolont, farkasétvágyam lett, nem volt rossz étel,
mindent megettem. Volt, amikor még a szobatárs valamelyikét is, ők sajnos nem ettek. Volt
amelyik kapott közben infúziót, de sokat nem foglalkoztak ővelük. Egyik nap amikor hozták
az ebédet a reffes nők, egyiknek lógott szájában a cigaretta, amin már hosszú hamu lógott.
Bele is esett a barackkompótba, ujjával összekeverte, vitte is oda az egyik betegnek. Tudta, ha
hozzám hozza, én a képébe vágtam volna. Na én rendesen rendbe tettem az agyát, de mint ha
meg sem hallotta volna. Úgy sem eszi meg mondta. Istenem mi van itt!
Egyik nap megint hívtak a tanterembe. Olyan voltam, mint egy majom, mutogattak,
csak itt az orvostanhallgatóknak. Ahogy mentem le, addig nem is vettem észre, de most az
ajtó nyitva volt, a boncterem előtt jártam el már hónapok óta. A boncmester valamit dalolva,
slaggal verette le a véres vizet, ami az előttem lévő szennyvízaknába folyt, a terem közepén
egy halott kiterítve, meg sok fiókot láttam, amiben halottak voltak. Megborzongtam. Na,
gyorsabbra fogtam lépéseimet a terem felé. Ment az oktatás, sokszor nem is figyeltem, mivel
a sok latin szót nem értettem. Amikor az én betegségemre tért a Lyuba doktornő, az ütötte
meg a fülemet, hogy „Ez a szerencsétlen marha nagymértékben ólmot tartalmazó festékkel
festett le egy éjszaka…” – de nem tudta befejezni, mivel nekiestem, minek? Marhának
mondott engem? És megismételte. Amekkora hang kijött a számon, ordítottam vele,
elküldtem melegebb éghajlatra, valamint abba a Szibériai hazájába. Amikor kezdtem
lenyugodni visszaindultam szobámba, de végig káromkodtam az utat. Volt minden, csak
nagyságos asszony nem. Mikor beléptem szobámba egy fiatalember ült annak a halottnak az
ágyán, aki reggelre halt meg. Bemutatkoztunk egymásnak, mondta, vesevizsgálatra jött, ma itt
előkészítik és holnap viszik a 400 ágyasba vizsgálatra. Bokor Jánosnak hívták, 34 éves, három
családja van. Nem emlékszem mit válaszoltam rá, azonnal Lajos szomorúan végződött
vesevizsgálata jutott eszembe. Nem szóltam neki róla, hallgattam és féltettem, mivel
elmondta, ágyékon keresztül vékony eszközzel mennek el a veséig, úgy fogják vizsgálni.
Délután megkapta az infúziót, utána kiment valahova, én csak törtem a fejem, mikor tennék
jót, ha elmondanám neki, vagy ha nem.
Talán véletlen baleset volt, nyugtattam magam, de nagyon rossz érzésem volt. Reggel
megvolt a vizit, mondták neki, hamarosan jönnek érte, kiviszik vizsgálatra. Úgy is lett. Épp
ettem az ebédet, amikor visszahozták, hasonló állapotban, mint kb. három héttel korábban a
másik fiatalembert, de szerintem már akkor nem élt, amikor behozták. „Üttették”
defibrillátorral, annyit hallottam, hogy a mentős orvos mondta, sajnos meghalt. Ugyan azt a
szörnyűséget újra át kellett élni! Mondta, hogy egyik veséjével van baj, amikor bejött, akkor
miért nem vették ki? Sokan élnek hosszú éveket egy vesével?! Érthetetlen, értelmetlen halál
gondoltam, amikor a folyosóról kiabálás, egyben sírás hallatszott be. Kimentem, a kezelőből
jött, elmentem arrafelé, mivel nagyon ismerős hang volt. Marianna nővér sírva kiabált a
professzorral miért, miért nem műtötték inkább meg, volt még egy ép veséje, de meghalt, még
hány betegnek kell meghalnia a kísérletezésük miatt, majd sírva elrohant.
Engem nem vettek észre, vissza is mentem a szobámba. Azt még hallottam, amikor prof
annyit utána szólt – Azt legalább megtudtuk, mekkora az érvastagsága. Még valamit mondott,
amit már nem értettem. Leültem az ágyamra, csak az járt az agyamban, hogy lehetne minél
előbb elmenni innen. Borzasztó egy nap volt. Még mindig nem volt meg a csontvelő vételnek
az eredménye, vagy csak nekem nem mondták meg, már nem tudtam nekik hinni. Mocskos
gazember mind, mondtam magamnak. Szeptember volt, már több mint egy éve, hogy
egyhuzamban kórházban voltam. Éreztem, idegeim nem valami stabilak, de ezt nem
szabadott, hogy észrevegyék, mert akkor még elkísérletezgetnek rajtam egy ideig, vagy amíg
el nem tesznek láb alól. Akármennyire is utáltam az összes orvost, mivel tudtam már, hogy itt
nem csak állat, ha nem emberkísérletek is folynak, azért is kerül ide az a sok halálraítélt
magatehetetlen beteg, mert „hullottak, mint a legyek”, hozzájuk látogató sosem jött. Már az is
megfordult a fejemben, lehet, hogy a hozzátartozók úgy tudják, már meghaltak, talán el is
temettek valakit, csak nem a hozzátartozójukat? Ennyi pécsi nagyvezér nincs is, akiknek
ennyi hozzátartozójuk lett volna. Egyre inkább tudatosult bennem, itt valami nem normálisan
működik. Minél előbb haza kell Szombathelyre jutni. Teltek a napok, valamiért nem jött a
Jóska felesége sem, lehet, hogy már a balatonfüredi kórházban van a szívével? A Kulcsár
doktort nem akartuk belekeverni, ez túlságosan aljas felvetés volt ahhoz, hogy vele
próbálkozzunk. Minden vizitnél a csontvelő biopszia eredményét kérdeztem, de csak finoman,
nem szabadott, hogy észrevegyék rajtam, tervezek valamit. Már az is megfordult a fejemben,
ha sógorom, vagy unokatestvérem eljönne értem és megszöknék, amit feleségem elhárított.
Igaza volt, ahogy később átgondoltam, nem voltam abban az állapotban még, hogy
valamelyikre is ekkora felelősséget hárítottam volna. Akkor jött egy lehetőség, amikor nem is
vártam.
Este Marianna nővér jött szolgálatba. Hét óra körül szinte úgy szaladt hozzám, hogy azt
hittem, valami baj van. Józsi, kiírták neked is azt a műtétet szeptember 18, keddre, amibe a
két fiú belehalt, sürgősen el kell menned innen, mielőtt baj lesz. Ki van, akinek lehetne
telefonálni haza? – kérdezte. Olyan ideges lettem, semmi sem jutott eszembe. Erzsi nővérem
a vármelléki óvodában van gazdaságvezető mondtam, de annak csak holnap délután tudnánk,
akkor meg ő már nem lesz itt. – mondtam. Törjem a fejem mondta, vagy még ma, vagy
holnap este jusson már eszembe valaki, akinek tudna telefonálni. Menjek keressem meg, ha
eszembe jutott valaki. Teljes sötétség volt a fejembe. Mind olyanok jutottak eszembe, akiknek
csak másnap lehetett volna telefonálni, amikor a másik nővérem Joli jutott eszembe. Ő a
sárvári Barneválban az állatorvos mellett dolgozik, csak bent van valaki. Istenem most segíts
meg, már mentem is a nővérkéhez. Elmondtam neki, mondta még van egy infúziója utána, ha
talál telefonkönyvet, vagy a tudakozón keresztül megpróbálja. Engem visszaküldött a
szobába, gondolom észrevette, hogy tiszta ideg vagyok. Vártam-vártam, borzasztó hosszú volt
az idő, kimentem. Mondta, a telefonszám meg van, de senki nem vette fel. Majd próbálkozik.
A második próbálkozásnál annyira jutott, a portás felvette a telefont, akinek meghagyta, csak
a nővéremnek mondja, hogy holnap mindenképp hívja, megadta az ő otthoni számát. Nem
tudtam visszamenni a szobába, újra próbálta hívni a Barnevált, portás felvette, mondta
kapcsolja az állatorvost, a második csengetésre fel is vette, mondta, most lépett ki a nővérem,
utána szól. Oda adta nekem a telefont, nem telt el egy perc a nővérem hallózott, majdnem
összeestem az örömtől. Gyorsan elmondtam neki mért hívtuk, sürgősen mennem kell,
vigyenek vissza Szombathelyre, mert ezek a sintérek eltesznek láb alól. Kér szabit mondta, de
még most felhívja a Kulcsárt – együtt jártak gimnáziumba. Legyek nyugodtan, holnap jönnek
hozzám Ilivel, nem fogják megcsinálni a vizsgálatot, csak nyugodjak meg. Összevissza
pusziltam a Marian nővért, mondta, hogy Ő nem mondott semmit, de most már menjek vissza
a szobámba.
Ezután indult el a lavina igazából! Egész éjjel fent voltam, nem tudtam elaludni.
Marianna is többször bejött hozzám. Reggel nagyvizit volt, úgy beszéltük meg, én nem
mondok nekik semmit, még a csontvelő eredményre sem kérdeztem rá. Megkaptam az
infúziómat, gyógyszereimet. Úgy egy óra lehetett, amikor jött feleségem, abba is hagytam,
nem ettem meg az ebédet. Hajnalban indult egy vonat ide, azzal jött. Átbeszéltük miért is kell
sürgősen elmennem innen. Elindult azzal, hogy lemegy a professzorhoz. Folyosón találkozott
az osztályos orvosommal, meg is kérdezte, milyen vizsgálatot akarnak még nálam elvégezni?
Mondta is, mivel nem túl biztató a csontvelő biopszia eredménye, ezért a professzor úr kiírt
még egy vesére irányuló vizsgálatot, ami egy nem bonyolult dolog és amit a 400 ágyasban
végeznek el hamarosan. Ezzel vissza is lépett azzal, hogy megmondja pontosan mikorra van
tervezve. Igen következő héten, szeptember 18-án. Nejem megköszönte és mivel már mikor
jött, megkérdezte, hogy a professzort hol találja, el is indult hozzá, hogy beszéljen vele,
megmondja neki, nem lesz nálam semmilyen vizsgálat, mert visz vissza Szombathelyre. Így is
történt. Elmondta a professzornak, hogy miért jött, ezt a vizsgálatot nem engedjük, hogy
elvégezzék rajta, azért jött, hogy visszavigyen Szombathelyre, mivel a csontvelő szövettan
eredményét is megkapták, már ott is tudják kezelni betegségemet. Feleségem nagyon
meglepődött, mivel a Hámori prof egyenesen kijelentette, le van foglalva az időpont a
vizsgálatra, azt már meg fogják csinálni! Egy jó ideig vitáztak, de feleségem nem engedett
abból, ha másképp nem, saját felelősségre fog hazavinni Szombathelyre. Ragaszkodott ahhoz,
hogy az én véleményem fogja eldönteni, ha én is aláírom, hogy menni akarok, de mivel ilyen
gyenge vagyok, jól gondoljuk meg, mit kockáztatunk. Fél háromra vár mindkettőnket. Nejem
visszajött a szobába, elmondta mi volt a profnál, hogy nem akar addig elengedni amíg azt a
lábszáron át történő vese vizsgálatot meg nem csinálják. Nagyon ideges lettem, ez a marha
elfelejthette, láttam annak a két fiatalembernek a halálát, akiknek ezt a vizsgálatot
megcsinálták? Olyan ideg fogott el, kitéptem karomból az infúziót, a déli gyógyszert
dobozostul kidobtam az ablakon az állatok felé. Azonnal indulni akartam hozzá, de akkor
mondta Ili, fél háromra mondta, hogy menjünk! Odamentünk szobájához, amire mondta,
nemsokára jött is. Bementünk, ülőhellyel kínált bennünk, túlságosan is kedves volt, ami
nálam nem szokott jót jelenteni. Ez egy minden hájjal megkent vén szaros – gondoltam, de
engem sem a partoldalról szalasztottak. Elkezdte a nyálas dumáját, hogy ez a vizsgálat milyen
fontos, de tovább nem tudta folytatni, mivel feleségem közbevágott. Azt mondja professzor úr
férjemnek mikorra tud helikoptert kérni (ugyanis azzal hoztak ide még januárban), ugyanis
beszéltünk Szombathellyel és ott várják. Köpni nyelni nem tudott. Én aláírom, hogy saját
felelősségemre viszem el Önöktől férjem. Van hivatkozási alapunk is, férjem ugyanis két
esetben is szemtanúja volt egy 33 és egy 35-éves fiatalember értelmetlen halálának és most
ugyanezt akarják a férjemen is elvégezni, megnéztük a kezelőben, a fejlécére ugyanazt a
vizsgálatot írták ki. Hát nem! Kérnek Önök helikoptert, vagy kérjen a szombathelyi kórház? –
kérdezte nejem. Ilyen magabiztosnak már nagyon rég nem láttam. Kikerekedtek a professzor
szemei, amennyiben aláírják a papírt mindketten, mondta. Ezzel elővett egy papírt, írt rá
valamit, közben mondta, talán holnap dél körül lesz csak helikopter. Odaadta feleségemnek a
papírt, amit nyomban apró darabokra tépett. Én döbbenten néztem, mit csinált, miért tépte
szét. A papíron ugyanis az állt, mint hozzátartozó /feleség/ férje tudtával beleegyezik férje
vesevizsgálatába, amit 1979 szeptember 18-án végeznek el a 400 ágyas kórházban. A
rohadék, talán abban bízott, nem olvassuk el, amit írt és aláírjuk. Nem túl barátságosan
elkezdtek vitatkozni egymással, egyre erősebb hangon, amikor annyit kivettem ennek a
szarházinak a szavaiból, viheti bárhova a férjét, meg fog halni, erre a betegségre sehol se kap
segítséget. Az agyam az nagyon járt, de a düh és a sírás, rosszullét is kerülgetett. Kimentem.