12. Fejezet

„Nincs olyan tantárgy az orvosi egyetemen, hogy egészség. Nincs olyan tantárgy, hogy az egészség megóvása. Nincs ilyen tantárgy. A tantárgyak tanulása a betegségeknél kezdődik. Tehát onnan indulunk, hogy mindenki beteg lesz.”

Lenkei Gábor

Ennyire aljas volt a Hámori még most is, abban bízott, hogy nem fogjuk elolvasni,
mielőtt aláírjuk?! Hát nagyot tévedett, most teljesen leégette magát és az egész intézményt.
Feleségem épp lépett ki az ajtaján, amikor én vissza akartam menni. Annyit odaszóltam neki,
holnapra legyen kész a zárójelentésem, mert itt hagyom ezt a Poklot, kísérleti állat nem
leszek! Döbbenten néztünk egymásra. Takarodjunk innét, de azonnal, mondtam.
Visszamentünk a szobámba, akkor kapcsoltunk, nekem csak pizsamám van, abba mégsem
mehetek ki az utcára. Helikopter pizsamában, meg egy vastagabb kabát volt rajtam, abban
hoztak ide. Ili kiment, vett nekem egy szabadidőruhát, pólót. Közben telefonált a postáról
Jóskáék lakására. Szerencsénk volt, Marika felvette, Ili elmondta neki a történteket. Mondta,
hogy jól gondoltuk, Jóska Balatonfüreden van, jól van. Ott teljesen másak a körülmények, az
a kórház szálloda ehhez képest. Megbeszélték, ma éjszaka feleségem náluk alszik, reggel
bejön hozzám, meglátjuk mi lesz. A nővér reggel még nem tudott semmit, így megkerestem
az osztályos orvosomat, ő annyit mondott, írják a zárójelentést. Helikopter ebéd után lesz
valamikor, addig pihenjek. Fél tíz körül jött Ili, elment és beszélt ő is a Sámikkal. Helyem
megvolt Szombathelyi kórházban. A nővérem szerda reggel érte el a Kulcsár doktort, annyit
üzent, nagyon várnak.

Tizenegy óra körül indult az a vonat, amivel nejem visszaindult Szombathelyre, abban
maradtunk, megvár a szombathelyi kórházban. Úgy számoltunk, a legrosszabb esetben is este
hat, hét körül odaérnek velem, de ha mégsem, akkor menjen haza a lányokhoz. Vártam
közben, akikkel találkoztam orvosokkal, nővérekkel, betegekkel, elköszöntem tőlük. A
zárójelentést majd a mentőorvosnak adják oda, ami kivisz majd a reptérre. Sokáig
gondolkodtam rajt, de végül úgy döntöttem, lemegyek a Hámori professzorhoz, tőle is
elköszönök. Kezet fogtunk, nem szólt egy szót sem, jó munkát, sok sikert kívántam neki
további munkájában, ezzel vissza is mentem a szobába. Vártam, nagyon izgatott voltam, már
mielőbb tegyük be magam mögött az ajtót, nagyon elegem volt ebből a kísérleti „laborból”.
Az ágyamon ültem, amikor bejött a szobába egy nővér, akit nagyon utáltam. Lényegében
semmit nem tett, mint nekem beszólt: gondolod, amilyen csinos, szép nő a feleséged, nem
csal meg?!! Kaptam a vizespoharamat a fejéhez akartam dobni, de elhúzta a fejét, így a
villanykapcsolót találtam el úgy, hogy felgyulladtak a villanyok! Eliszkolt, én mentem utána a
folyosón, mindenféle rohadt bárcás kurvának elmondtam, kiabáltam, aki járóképes volt az
kijött a szobából. Már korábban is próbálkozott, de ez nagyon aljas volt! Dél körül kaptam két
gyógyszert, amit nagyon megnéztem, nehogy most öljenek meg! Bontatlan volt, ilyet kaptam
akkor is, indulás előtt Szombathelyen is, mielőtt elindult volna a helikopter velem. Ezt adják,
hogy lehetőleg elkerüljék a hányást, émelygést a gépen. Vártam, vártam egyre fogyott a
türelmem, de semmi. Kint a folyosón voltam az új öltözékemben, akárki megjelent,
mindenkitől azt kérdeztem, nem engem keres? Fél három lehetett, amikor a főnővér jött és
mondta, mégsem helikopter lesz, ami visszavisz, hanem mentő. Ez a bosszújuk, amiért nem
engedtem megcsinálni a vizsgálatot? Én biztos voltam benne, mivel nagyon gyenge
állapotban voltam és ezt megteszik velem. Még azt is megértettem volna, hogy csak holnap
lesz helikopter, de ezt kibaszásnak tulajdonítottam. Ideges lettem, de már az sem érdekelt, ha
lovas szekérrel megyünk, csak végre induljunk el innen! Fél óra múlva jött fel egy mentős és
mondta a nevem, ott álltam szinte mellette. Ő bement a kezelőbe, nem is késett sokat, hozta a
papírokat és végre elindultunk erről a vesztőhelyről.

Hárman voltak már a mentőben, én voltam a negyedik beteg. Viszont amikor jöttünk le,
mondta a mentős, hogy felvesznek még egy beteget a 400 ágyasnál. Engem nem érdekelt
semmi, csak menjünk már. Nagyon szép épület volt az új kórház, ahogy mondták úgy 10-13
éve adták át. Hoztak is egy beteget kerekesszékben, majd a mentő hordágyára tették, amit
betoltak középre a padlólemezekre. Akkor még nem tudtam, hogy meddig viszik, de átfutott
az agyamon, ez a rozoga Mercedes típusú mentő szét fogja rázni. Hamarosan elhagytuk
Pécsett!

Istenem, megszabadultam, gondoltam magamban. Valójában, csak most hittem el, hogy
itt hagyom ezt a számomra undorító helyet. Most elkezdtük elemezni egymás betegségét, de
olyan hangos volt, meg zörgött ez az autó, alig hallottuk egymás szavát. Fa dőlt a lábára, ami
darabokra törte a lábát, Merenyén lakott. Egy vaskeretben volt a lába, sok olyan állítható
csavarral, amit eddig én még nem láttam. Volt amelyik a szívével, másik májával volt beteg.
A nagyon rossz utakon csak lassan tudott menni a mentő, meg gondolom nem akart bennünk
szétrázatni azzal a csodaautóval. 1979-et írtunk.

Jártunk Siklóson, Marcaliban, Szekszárdon, majd Kapuvár és végre onnét Szombathely!
Se vizünk se ennivalónk nem volt, szóltunk a mentősöknek, Szekszárdon megálltak egy
élelmiszerbolt előtt, ott tudtunk venni. Egy éve nem voltam utcán, csak kórházban. Rosszullét
kerülgetett, szóltam a mentősnek és hozott nekem, ami kellett. Először nem értettem, mi van
velem, de mondták a mentősök, ne csodálkozzak, ez is csak fokozatosan fog menni. Zavart az
autók hangja, féltem a zebrára lelépni, nagyon rossz érzés volt. Éhes is voltam, délben még
úgy volt, hogy helikopter fog vinni, azért nem adtak enni. Nagyon rendes mentősök voltak,
észrevették, hogy bizonytalanul ülök, amikor már kezdett sötétedni, odaengedtek ülni a sofőr
melletti ülésre. Három óra lehetett, amikor elindultunk Pécsről, fél tizenegykor lépte át a
mentő a szombathelyi kórház kapuját. Indultunk fel lifttel a III. Belgyógyászatra. Ahogy nyílt
az ajtó, ott várták a délutános nővérek a liftet. Nagyon megörültek, amikor megláttak, a
hangra jöttek az éjszakás nővérek is. A Varga doktor volt ügyeletes ő is átölelt, de a
legnagyobb meglepetés a Kulcsár doktor úr volt, a szobám ajtajánál várt! Azt a boldogságot,
leírhatatlan örömöt! Szinte mind régi ismerős, nővér volt. Ennivaló is volt az asztalon bőven,
nem tudom, ki hozta, vagy honnét vették, de az infúzióm is oda volt készítve. Nagyon
elfáradtam, nagyon. Több mint hét órát utaztam a mentővel, ami nagyon zirgett-zörgött, nem
is beszélve a hangjáról, meg a rossz utakról. Amennyiben kiszúrásnak is szánták a pécsi
orvosok, túléltem ezt is. Bíztam benne, hogy fognak várni szombathelyi kórházban, de azt,
hogy ennyire és ilyen igazi örömmel, arra nem számítottam. Még egy ideig maradtak a
délutános nővérkék is, keveset ettem, két üres ágy volt a hatágyas szobában. Természetesen,
ami az ablakhoz közeli szélső volt, azt választottam.

Bekötötték az infúziót, kaptam valamilyen gyógyszereket is és arra ébredtem, hogy
világos van. Ég és föld a két kórházat nézve, a szombathelyi javára. Tágas szoba, nagy
ablakok, tisztaság, épp takarítottak a takarítónők. Reggeli után kint ebédeztünk együtt az
ebédlőben és tv is volt, amit hónapok óta nem láttam. Bekötötték az infúziót, kaptam
injekciót, vénába. Ezeket jól szétlőtték. – mondta a nővérke. Szombat volt, nagyvizit nem
volt, az ügyeletes orvos, nővérekkel járta végig a kórtermeket. Mondta a Kulcsár doktor úr,
hétfőre röntgent, EKG-t írt ki, egyelőre egy napra ez elég lesz.

Alig, hogy elment, jött a nejem, aki úgy repült az ágyamig. Én legalábbis úgy éreztem,
egy emberhez méltó kórháznak ennyire tudtunk örülni. Igen, ezt csak az tudja, olyan beteg,
aki megjárta már korábban a Poklot, mi megjártuk! Kilenc hónapot voltam a pécsi kórházban,
ami Sárvár, Szombathely, Pécs, több, mint háromszáz kilométer vonattal, amit Ő hetente
legalább egyszer megtett még akkor is, amikor olyan állapotban voltam, hogy egy szót sem
tudtam szólni hozzá, a sorozatos tüdőembóliák miatt. Nem számoltam akkor, de úgy 40-45-
ször tette meg ezt az utat, amit nem lehet eléggé megköszönni, meghálálni meg főleg nem, ez
ember feletti dolog volt. Mellette dolgozott, még a két kislányt is nevelte. Nem sokan, nem
sok emberrel teszik ezt meg. Ezt tapasztalatból tudom. A hét hónap alatt Pécsen három olyan
vesebeteget hagyott el felesége, akinek szinte semmi esélyük sem volt arra, hogy új vesét
kapjanak, meggyógyuljanak.

Hozott ruhákat, ennivalót, kisrádiót. Mondta, hogy délután jön anyósom, édesapám,
meg még biztosan többen is rokonok, barátok, ismerősök, mert már szinte egész Sárvár és
Rábapaty tudja, hogy visszajöttem Szombathelyre. Kértem mondja meg mindenkinek, ne
haragudjanak, de osszák be maguk közt, ki mikor jön, mert még meg kell erősödnöm. Hamar
elfáradok még a beszédben is. Nemsokára úgyis megyek haza, majd ott találkozunk.

Nem sokkal később bejött a Kulcsár doktor is megnézni, most tudtunk beszélgetni. Még
az este átnézte, amit a pécsiek írtak zárójelentést, több eredmény sem tetszik neki, ezért hétfőn
vérvétel, teljes labort kér, EKG, meg röntgen, utána meg a többit megbeszéljük. Tőle most
már megkérdeztem, amin már régóta gondolkodtam: szerinte a szakmámban dolgozhatok
még? Elmosolyodott, annyit mondott, egyelőre ezen még ne gondolkodjak, most az a lényeg,
hogy felépüljek annyira, hogy gond nélkül haza tudjanak engedni, de bővebben csak a
vizsgálati eredmények láttán tud nyilatkozni. Illúzióba ne ringassam magam. Majd, amikor
úgy alakulnak a dolgok, akkor visszatérünk rá. Fog jönni a diétás nővér, aki elfog látni olyan
ételekkel, amitől egy kicsit összeszedem magam, mert most eléggé rossz állapotban vagyok,
meg hozzák majd a hazait is, mondta nevetve. Kapok mindent bőségesen. Bőségesen kaptam
finom ebédet, meg a hazait is. A nap nagy részét nálam töltötte, így jöttek délután a látogatók.
Örültem mindenkinek, hisz már egy éve elmúlt, hogy nem találkoztunk.

Így volt vasárnap is, jöttek délelőtt, meg délután is, fárasztó volt, de próbáltam nem
sokat beszélni, meg nagyrészt az ágyban voltam. Rengeteg kaját hoztak, aminek nagy részét
vissza is küldtem, pedig itt volt hűtő is. Hétfőn már korán levették a vért, utána reggeli, majd
kaptam két kis tanulólányt kísérőnek a biztonság kedvéért. Mentünk EKG-ra, röntgenre, csak
utána kötötték be az infúziót, ami tele volt minden finomsággal, ahogy a Kulcsár doktor
mondta. Délután meg vérplazmát folyattak le. Annyira új volt most minden a pécsi hónapok
után, volt kikkel beszélgetni, aranyosak voltak a nővérek és sok fiatal tanulóleányzó volt,
nevetésük, jókedvük szinte feltöltötte az embert. Délelőtt jött a diétás nővér, nyomban
mondta, el fog látni mindenféle finomságokkal, sok-sok fehérjét kell enni, mivel elég sok
kiürül, ez is közrejátszik a gyengeségbe. Délben kimentem a többiekkel az ebédlőbe, valóban
bőséges ebédet kaptam, nem is bírtam megenni. Nem vettem észre a többiek min
mosolyognak, de egy idő után már tudtam, hogy mögém néznek. Amikor hátranéztem, ott állt
mögöttem a diétás nővérke, csak mosolygott, meg vagyok-e elégedve az ebéddel, amit nagyon
megköszöntem. Ettől a naptól kezdve kaptam reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát, vacsorát, de
olyan mennyiségben, hogy az egész szoba betegének is jutott belőle!

Kedden volt nagyvizit, jött három orvos, két főnővér, sima nővérből is vagy négy. Arra
már megvoltak az újabb labor eredmények, mondták is, hogy nem valami fényesek. Arra
gyanítottak, hogy a vese tokot, de főleg a kérgét roncsolhatta az ólom. A biopszia is ezt
igazolta, de mivel fiatal vagyok, ez saját magát fogja gyógyítani, öngyógyítás-szerűen. De
ennek idő kell, gyógyszerek, infúziók és kitartás, nyugalom. Ez jöjjön rendbe olyan
mértékben, hogy haza tudjanak engedni, de az ólom sajnos egy olyan anyag, ami életem
végéig elkísér, főleg amilyen nagy mértékben én kaptam belőle. Egyelőre a Prednisolont nem
tudják lejjebb venni, marad a napi 39 szem és mellette még a többi, amiket már elmondott.
Lesz még egy arany festéssel végzett érvizsgálat, utána MRI és beáll egy rendszeres napi
kezelési program, amin remélik nem kell majd változtatni. Varga doktor úr megnézte, miért
van a karom beborítva. Hát a sok tanuló, azokon gyakorolt sajnos, most begyulladt. Ezzel be
is indultak a rendszeres napi kezelések. Délután négy órától jöttek a látogatók, de Kulcsár
doktor úr feleségemnek elintézte betegségemre való tekintettel az állandó belépőt. Szerdai
napon jött Lali, az unokatestvérem, meg Tibi barátom is, még annak idején ővele „javítottuk
meg” édesapám köszörűgépét. Volt miről beszélni bőven, közben jöttek még rokonok,
testvérem Erzsi is. Beszélgetés közben megütötte a fülem, amikor Tibi mondta, hogy azt az
autót, amilyen szép volt, elég olcsón adtátok el. Ki-mit adott el, én erről mért nem tudok?
Minden kivilágosodott a fejemben! Pécsen amikor kaptam vért, vérplazmát, az akkor szokott
lenni, amikor feleségem valamelyik orvost, főleg a professzort előre megbeszélt időpontokban
szokta meglátogatni. Hát arra kellett a pénz! A rohadékok, mondtam, majdnem elbőgtem
magam. Kértem őket, most már mondjanak el mindent, mennyi pénz folyt el Pécsre! Kiderült
anyósomék, szülők, akinek csak volt, nyomta nekik a pénzt, hogy meggyógyítsanak. Volt
három osztályos orvos, akiknek két-három szobája volt, lényegében ezért nem foglalkoztak
velem a többiek a harmadik tüdőembóliámnál. Ugyanis akkor volt az, amikor az osztályos
orvosom Debrecenben. Aljasok, elszedték a család pénzét, még a Ladánk is ráment. Szörnyen
éreztem magam, de legalább végre tudtam az igazságot, amit már ott Pécsen csak sejtettem!
Próbáltam mérgemet magamban tartani, nem beszéltem róla, egyedül feleségemnek mondtam,
mondhatta volna, volt ilyen sejtésem, megérzésem, már Pécsen is, meg pár betegtől is
hallottam, itt minden a pénz körül forog.

Az ott töltött hét hónapról néhány gondolat: az, hogy ott kísérletezés folyik úgy az
állatokon, mint az embereken, már kezdtem elfogadni, hisz amiket kikísérleteznek
gyógyszereket, előbb-utóbb embereken is ki kell próbálni, mielőtt tömegesen alkalmaznák,
törzskönyveznék. Új vizsgálati módszereket fejlesztenek ki, amit zömével idős betegeken
végzik, akik általában végstádiumú betegek. Több százan meghalnak, zömmel olyanok,
akiknek már nincs más segítség, ezt is megértem. Mivel egy új vizsgálati módszer
kifejlesztése, vagy épp új gyógyszerek alkalmazásával több százezer ember életét menti, vagy
hosszabbítja meg. Pálcát nem törhetek fölöttük, főleg nem ítélkezhetek velük kapcsolatban, ez
nem az én dolgom, ehhez kevés vagyok. Zömével mogorva, közömbösnek látszó emberek, de
ezt én napi munkájuknak tulajdonítom. Nekik ez a dolguk, másoknak van az enyémtől eltérő
megítélésük, de szerintem szükség van erre a munkára, lehet pont ők fogják kutatásaikkal
megtalálni, kifejleszteni, azokat a gyógyszereket, amik akár az én családom, vagy a magam
életét fogják megmenteni. Nekem nem ártottak, több vizsgálatot elvégeztek rajtam, szerintem
volt olyan is, ami nem kapcsolódott az én betegségemhez. Súlyos állapotban kerültem
hozzájuk, valamivel jobb állapotban, élve kerültem vissza Szombathelyre. Én nem haragszom
rájuk, nekik ez a munkájuk, nem haraggal jöttem el tőlük, de lehet, hogy a legjobbkor jött el
az a pont, amikor azt mondtam, elég volt.

Szombathely és Pécs, két nagyon más kórház, más orvosi feladatokkal, beteg centrikus,
mindenképpen gyógyítani akaró orvosokkal. Kezet fogtunk egymással, úgy köszöntem el
tőlük. Mondták, várnak vissza kontrollvizsgálatra, de én már akkor tudtam, hogy oda többet
nem megyek. Így még jobban tudom értékelni, megbecsülni az itteni orvosokat, nővéreket,
ápolókat. Itt tudom 80%-ban, hogy másnap lesz-e valami változás, vagy épp vizsgálat, vagy a
megszokott napi dolgok folytatódnak-e.

Szinte minden másnap reggel vérvétel, utána borotválkozás, tisztálkodás. Itt minden
szobának volt saját WC-zuhanyzója. Reggeli, injekciózás, majd az infúziók, ebéd, csendes
pihenő, látogatók, vacsora, TV vagy olvasás, na meg a beszélgetések. Volt egy fura eset,
mentünk MRI-re, jött velem szembe egy ismerős pár. Elmentek volna mellettem, ha én nem
köszönök nekik, mire az Endre megfordult és csodálkozva mondta, hát Józsi te élsz?
Uraiújfaluban már rég azt beszélték, hogy meghaltál, mondta. Annál tovább fogok élni, a
közmondás is azt mondja, akit ideje korán halatnak, az sokáig fog élni. Nem lepődtem meg,
mivel már hallottam, hogy többen is halattak. Ott voltam hét évig karbantartó festő. Tetszett
neki az új frizurám, most a hajam tiszta ősz volt, de voltak üres pici foltok is benne. Most itt
azt is kezelik, kenegetik, mindenféle folyadékkal, de ez nem izgat, ráér kinőni. Türelmes
voltam mivel őszintén elmondták, hosszú időt vesz igénybe, hogy eredményeim javuljanak.
Tisztában voltam állapotommal is, gyenge voltam nagyon, pedig sokszor sétáltunk a
tanulólányokkal, olyankor is, amikor nem volt pontos cél, mint a lábaim, szervezetem
erősítése. Többen irigyeltek is, mivel csinos tanulólányokkal sétálgattam, de kaptam
gyógytornász hölgyeket is, hisz Pécset az embóliák miatt sokat feküdtem, meg amikor épp
lehetett volna menni, az a keskeny folyosó volt, fújták a képembe a cigifüstöt. Kikezdtek
megint a sok evés miatt a betegtársak, de a sok Prednisolon olyan étvágyat csinált, a vasszöget
is meg tudtam volna enni. Sokszor még éjszaka is ettem, pedig a diétás nővér mindent megtett
azért, hogy jókat egyek, na meg a hazaiból is volt mit enni bőven.

Az eredményeim sajnos nagyon ingadozóak voltak. Egyik nap egészen biztató, rá két-
három napra megint rosszabb lett, ez így ment heteken keresztül. Közeledett karácsony.
Titkon nagyon bíztam benne, ha nagy mázlim van, akkor hazaengednek, talán két napra.
Senkinek sem mertem mondani, csak úgy magamban sokszor elképzeltem, milyen jó lenne
meglepni a lányainkat. Borzasztóan hiányoztak, féltem attól is, bár észszerű volt, Zsuzsika
nem fog megismerni, most kettő és fél éves és egy éve nem találkoztunk, Tímea négy és
féléves. Annyira jó lett volna, azt leírni sem lehet, de nekik sem akartam lelki traumát okozni.
Sokszor ezért éreztem szörnyen magam, harminc kilométerre voltak tőlem, és mégsem tudtam
mi lenne a jó döntés, még ha el is engedtek volna. Meg ahhoz jobb eredményeket kellene
produkálni, ami nem rajtam fog múlni. Azzal tisztában voltam, hosszabb időre, vagy végleg,
még soká nem mehetek. Feleségem megvette nekik az ajándékokat, de tudtam, ez a szenteste,
akárhogy is fog alakulni, borzasztón nehéz lesz. Még három hét volt addig, de nem tudtam
kiverni a fejemből. Bíztam Istenben, vártam a jelre. Vegyesen voltunk a szobában idősebb,
fiatalabb betegek, jól el tudtunk beszélgetni. Kulcsár főorvos úr, mert közben kinevezték,
habár inkább maradt a doktor úr mellett, sokszor bejött hozzám, leült ágyamra, sokszor
egészen sokáig elbeszélgettünk, de nem kivételezett velem, a többi beteggel is megtette, akik
egy kis gyámolításra szorultak. Mindenki nagyon szerette, nagyon sok időt a kórházban
töltött. Mindemellett rengeteget tett azért, hogy helyet kapjon Szombathelyen a vese dialízis
központ.

A város akkori vezetőivel nagyon kemény csatákat vívott, amikor már megszerezte
Németországból az ott korszerűbbre cserélt gépeket, akkor végre a Huszár úton kaptak egy
eléggé rossz állapotban lévő épületet, amit sok segítőkész ember munkájával széppé
varázsoltak, sőt, megkapta a használatbavételi engedélyt is. Nagyon örültek a többi orvossal
együtt. Következő évben meg tudták kezdeni a vesebetegek dialízis kezelését, ami hatalmas
előrelépés volt a vesebetegek kezelésében, életük egyensúlyban tartásában, amíg a
transzplantációra várnak. Ő lett a vezetője, így két munkahelye lett. Megszokott napirendem
alakult ki, szerencsére nem kellett a kezeléseken változtatni. Egyre jobban közeledett
karácsony, mintha felgyorsult volna az idő, persze ezt csak én éreztem úgy. Egyik este bejött
hozzám a Kulcsár doktor. Ő ügyelt, szokása szerint leült az ágyamra, beszélgettünk, többek
közt a családról is. Amikor az ünnepekhez értünk, legnagyobb meglepetésemre mosolyogva
mondta, tisztában van vele több mint egy éve vagyok távol a kislányoktól, ezért meglepne, az
lesz az Ő karácsonyi ajándéka. Már megnézte a naptáron, szenteste hétfőre esik, de Ő úgy
gondolta, mivel szombaton és vasárnap lesznek ott a szüleinél Sárváron – tőlünk kb. 300
méterre laktak szülei, Erzsi nővéremmel egy lépcsőházban – szombaton elengedne ebéd után,
de csak mentővel és vasárnap este kellene visszajönnöm a kórházba, ők is másfél napot
maradnak szülőknél. Lesz nála minden olyan, amire nekem esetleg szükségem lehetne, de
reméli, hogy nem lesz rá szükség! Nálam boldogabb ember nem volt akkor a földön,
legalábbis én úgy éreztem. Erre gondolni sem mertem, pedig úgy egy hónapja csak ez járt a
fejemben, csak nem mertem mondani, mert ismerem magam. Az elutasítás nagyon fájt volna,
főleg ebben az esetben, mondtam neki. Na, akkor egyre gondoltunk, mondta, s bízik benne, ez
jót fog tenni a lelkemnek is és a gyógyulásomhoz is hozzá fog járulni ez a találkozás.

Leírhatatlanul boldog voltam. Amikor a beteg lelke beteg, nehezebb a gyógyulás, ezt
még kiváló tanító mesterétől Hankiss professzor úrtól tanulta, mondta.