„Orvosok gyógyszereket rendelnek, melyekről csak nagyon keveset tudnak, betegeiknek, akikről még kevesebbet tudnak, olyan betegségekre, melyekről semmit sem tudnak.” – Voltaire
Próbálkoztak, kísérleteztek velem, de nem lettem jobban. (Itt történt, hogy szétosztottam
a napi fejadagnak szánt gyümölcsöket.) Gyümölcs után jött a naponta csak tejtermékek, ami
szintén nem vált be, sőt felment 96-ra a süllyedésem. Utána húst hússal etettek velem, máj,
vese, stb. funkciók csak rosszabbak lettek!
Feleségem naponta többször is, szülők, rokonok egyre sűrűbben látogattak. Megfordult
a kis okos fejemben, ezek talán tudnak olyat, amit én nem? Csak borotválkozni ne kellett
volna, mert ahogy belenéztem, egyre rosszabb arc nézett vissza rám, napról-napra kisebb
felületet kellett borotválnom – fogytam.
Napok óta szúrt a hátam, mellkasom, vagy épp körkörösen éreztem, hogy valami
nagyon nem stimmel. Vizitkor mondtam, megvizsgáltak, ennyi. Adtak fájdalomcsillapítókat
még az infúzióba, de nem akart jobb lenni, sőt… (De hát ilyen kajáktól – gondoltam én.)
Szerdai nap volt, délután bejött a szobánkba – ekkor már kétágyasba kerültem –, az
egész orvosi stáb, amikor észrevettem, hogy van egy idegen arc is. Előadták neki a
történetemet. Bemutatkozott, Hankiss Elemér, a szombathelyi belgyógyászat
orvosprofesszora volt. De ezt csak később tudtam meg. Megvizsgált, kérdezgetett, na ő
rákérdezett, hogy mit és milyen anyaggal festettem. Amikor kimondtam, hogy
ólommíniummal fújtam, szemei fönt akadtak, nézte a többi orvost, kérdezte tőlük, hogy ezt
miért nem mondták? Nagy csendben elvonultak, de az ajtóból a prof visszaszólt, hogy
hamarosan vissza fog jönni. Különösebben nem is foglalkoztam vele, szobatársam mondta,
hogy ki ő. 3-4 havonta lejön Szombathelyről, és akit úgy lát, azt felviteti hozzájuk: na már
csak ez hiányzik gondoltam…. De sokáig nem tudott forogni az agyam, mert egy fél óra és
ugyanaz a stáb vissza is jött. Na mi a jó franc van itt gondoltam, ezek itt akarnak kártyázni?
Nem voltam épp jól, de a jó kedvem nehezen szegte bármi is. Állandóan az járt az agyamba,
kicsit még pihenek, meggyógyulok és nyomás haza.
Úgy 400 méterre laktunk a kórháztól. Nagyon hiányoztak már a lányaim, feleségemnek
egyszer sikerült behozni őket. Unokaöcsémmel megbeszéltük, hogy este nyolc után már csend
van, kimegyek a kerítéshez és hazadobbantunk, megölelgetem egy picit az én Tímeámat, meg
a kis Zsuzsikámat.
Na a kaland eddig tartott, megszólalt ugyanis a professzor úr, hogy másnap visz a mentő
hozzájuk Szombathelyre az I-es belgyógyászatra! Egy világ omlott össze bennem! Mire
feleszméltem, már csak ketten a betegtársammal voltunk a szobában. Azt nem is mondtam: ő
a főorvos asszony apukája volt és szegény nagyon beteg volt.
Engem ott mindenki ismert, sokat festettünk a kórházban. Nem telt el 20 perc,
feleségem robogott be, már tudott mindent! Délután két óra körül volt a második vizit,
miközben elkapott egy hosszabb köhögési roham. Éreztem, hogy valami nyálat, vagy valami
lerakódást felköhögtem, kiköpni nem mertem. Mikor kimentek megint jött váladék, ez már a
zsebkendőbe ment, megdöbbentem, alvadt vér volt. Utána még többször is jött, hol
folyékonyabb, hol alvadt vér. 3-4 óra között, mielőtt elment haza a főorvos asszony, be
szokott jönni a papát még megnézni. Úgy is történt. Kérdezte tőlem, hogy vagyok, mondtam,
köszönöm minden a régi, jól. Erre a papa, aki aktív korában orvos volt – beszólt, hogy nézze
meg a zsebkendőmet, mert ő úgy látta, hogy abba vért köptem. Én abban bíztam, hogy nem
vette észre. Oda is jött az ágyamhoz a doktornő, de a paplan is véres volt, amit én nem is
vettem észre. Leszidott egy keveset, hogy mért nem mondtam.
Megkezdődött a kálváriám. Futkostak az orvosok, nővérek, elvittek röntgenre, majd
vérvétel. Nagyon elfáradtam, alig vártam, hogy visszavigyenek már a szobámba. Több
injekcióval még nyomkodtak valamit az infúziómba, kaptam köpőtálat, meg mondták, ha
lehet ne aludjak el, nehogy a vértől megfulladjak. Úgy hat-hét óra lehetett, amikor jött az esti
vizit, akkor mondták, ne ijedjek meg, tüdőembóliám van, de ebből fel lehet gyógyulni.
Elmondták, hogy mit tehetek, mit nem. A lényege az volt, hogy semmit. Szigorú fekvés.
Gondoltam ezek betegebbek, mint én. Eláll a vérzés, aztán nyomás haza! Semmit sem
értettem – arról hallottam már, hogy ez, meg az kapott embóliát, de nem foglalkoztam vele.
Reggel jött a mentő. Arra még emlékszem, hogy a mentősök betolták a fekvőágyat,
utána már csak az a kép jön elő, hogy egy liftben fehérköpenyesek – egy férfi, a többi nő –,
infúziót tartanak a kezükben. Fogalmam nem volt arról, hogy azt hova viszik, vagy hova
mennek. Jó napot Jóska! – köszönt a kellemes férfihang. Én leszek az egyik kezelőorvosa.
Aztán megint csak halvány foszlányok, nagy fehérség. Jöttek mentek, akkor már tudatában
voltam, hogy egy kórteremben vagyok, megint tele madzagokkal, csövekkel. Nem tudom ma
sem, mennyi idő telhetett el. Bejött egy orvos – csak abból gondoltam, hogy nyakában volt a
sztetoszkóp, vagy micsoda. Bemutatkozott: Kulcsár Imre vagyok, a kezelőorvosa. Ismerősnek
tűnt, aztán már mondta is, hogy a nővéremmel járt gimibe, többször volt is nálunk,
Rábapatyon. Na, itt már tiszta volt a kép, de azt majd később írom le.
Ha már Rábapatynál tartok, pár emlék szülőkről, gyermekkoromról. Polgári szülők
gyermekei voltunk, két nővérem volt, sajnos már csak az egyik él, Erzsi.
Joli volt a legidősebb, ő 55 évesen elment nyugdíjba, karácsonykor várta haza lányát és
vejét Pécsről, ott volt orvostanhallgató. Már úton voltak hazafelé, amikor lement a kamrába,
összeesett és meghalt. Egy órán át küzdöttek az életéért, sajnos eredménytelenül,
szívinfarktusban elhunyt. Még most is mélyen érint. 56 éves volt.
Édesapám az ottani cipész KTSZ-nek volt a részlegvezetője, édesanyám háztartásbeli.
Családi házban laktunk, mögötte hatalmas 1,800 négyszögöles kert volt, abban
kertészkedtünk. Nem tévesztettem el, igen kertészkedtünk, mi gyerekek is. Tavasszal a
palántázás, krumpli ültetés, veteményezés. Fő feladatom a vízhordás volt: 4db 200 literes
hordó elosztva végig volt rakva a földön, nekem azt kellett felügyelnem, hogy mindig legyen
benne víz. Hazamentem iskolából, ettem és ki a kertbe. Belőttem magamnak a kerekes kutat
– az ásott kút kb. 15-17 m mély volt. Leengedtem a vödröt, amikor megtelt vízzel, akkor
tekertem fel a láncot, ami hozta fel a már vízzel teli vödröt. Na ezeket párosával hordtam, a
legtávolabb lévőnél kezdtem mindig, mert akkor még volt bőven erőm, az úgy 450-500m-re
lehetett a kúttól. Nem volt egy leányálom. Ha nem volt más feladat, de az ritkán fordult elő,
akkor mehettem játszani. Este tanulás, vacsora, megbeszéltük a másnapi teendőket, fürdés a
pléhteknőben, a vizet a nap „melegítette”, langyosította fel. A lányok könnyebben voltak,
sokszor becsaptak, hogy azt mondta anya vagy apa, hogy ezt, meg ezt még csináld meg.
Persze amikor kiderült a hazugságuk összevesztünk. Sokat veszekedtünk, főleg télen, amikor
épp unatkoztunk, de annál jobban szerettük egymást!
Nagyon sok barátom volt, sokat bandáztunk, megvolt a falu eleje és vége csapat külön-
külön, nagy „háborúkat” vívtunk. Ástunk az iskola kertjének egyik sarkában egy bunkert,
aminek a kerítésen kívül volt a bejárata. Tetejét rendesen álcáztuk földdel gallyakkal, ástunk
ki gazokat és a tetejére beültettük. Csakhogy vagy kifigyelt bennünk a másik banda, vagy volt
köztünk áruló, ez sosem derült ki. Lényeg, hogy a kismester fülébe jutott. A kismester az
iskolánk igazgatója volt, alacsony, de zömök ember. Amikor még alsó tagozatba jártunk, ő ott
lakott az iskolában. Mi mentünk iskolába, ő jött fel a felső tagozatosokhoz a kastélyba. Szinte
nem volt olyan nap, hogy valamelyikünk ne kapott volna tőle pofont. Egymás után sorba
kellett mennünk, 8-9 gyereknek, de vagy a sor nem volt egyenes, vagy nem köszöntünk elég
hangosan, vagy szerinte egyáltalán nem is köszöntünk! Nagyon kemény volt. Amikor
felkerültünk ötödikbe, már ezeket a találkozásokat elkerültük. Hárman voltunk nagyon jó
barátok, a Tibi, Marci meg én. Sokszor „bilickéztünk”, fociztunk, vagy elmentünk
gyümölcsöt „lopni”, amit nagy büszkén szétosztottunk. Itt is volt egy bökkenő: nagyapám volt
a csősz! Ő járta a mezőket, földeket és a falu gyümölcsös kertjeit is. Többször rajtakapott
bennünk, hogy mitől vagyunk olyan maszatosak, de sikerült kimagyaráznunk, legalábbis mi
ebben a tudatban voltunk. Egyszer épp a kastélykertben voltunk fent egy cseresznyefán,
amikor hallottuk papánk hangját: Józsi, Lali! Gyertek le! (Akkor a Marci nem volt,
unokatesóm a Lali jött velünk.) Megtelt a nadrág, szép lassan lementünk, fej lehajtva. „Ti mit
csináltok itt?” – kérdezte teljes nyugalommal és hanggal. Mi csak annyit tudtunk mondani,
hogy: hát- hát….
Sosem bántott bennünk. Össze kellett szednünk, amit szedés közben véletlenül
levertünk, és még a többi fa alatt is. Nagyapánknál volt 3, nálunk 2 cseresznyefa, de hogy az
miért volt jobb??
Édesapám otthon is javított cipőket, az állami gazdaságnak traktorgumikat, meg
megvarrta az elszakadt lószerszámokat. Mondta egyik este, hogy elromlott a csiszológépe,
holnap biciklizzek el a Palihoz – ő villanyszerelő volt –, mondjam meg neki, hogy legyen
szíves nézze meg a köszörűgépet. Másnap az iskolába beszélgettünk, valahogy előjött ez a
nyavalyás csiszológép, megbeszéltük Tibivel, hogy nem megyek a Palihoz, hanem meglepjük
apánkat. Tudtuk, hogy akkor Sárvárra ment gyűlésre, addig megjavítjuk mi a gépet. Szét is
szedtük, úgy rendesen, a port kipucoltuk, de annyi felesleges darab lett, hogy egyszerűen nem
találtuk a helyét. Na most mi lesz, hamarosan hazaérnek a szülők, mit mondunk. Akkor
elmentünk a Palihoz, hogy segítsen, de ő a másik faluban volt tesójának segíteni. Nagy volt a
baj! Kiötlöttük, hogy elbújunk olyan helyre, ahol nem találnak meg bennünk. Bebújtunk a
vízelvezető árok csöveibe, ami le volt fedve. Hallottuk, hogy keresnek minket, de nem
szólaltunk meg. Már sötétedett, féltünk is, meghallottuk édesapám hangját: „Józsi, Tibi
tudom, hogy ott vagytok! Gyertek elő!” – ígérte, hogy nem lesz semmi baj.
Előmerészkedtünk. Egyikünk a híd egyik felén, másik az ellenkező oldalon. Megvárták, amíg
felmászunk. Kaptunk, nem is keveset. A fene enné meg azt a csiszológépet, ha volt rá utána
lehetőségem, messziről elkerültem.
Elvégeztük az általános iskolát, nővéreim gimnáziumba mentek továbbtanulni, én meg
„Szobafestő-mázoló-fényező” szakmát tanultam egy kiváló, egész Vas megyében ismert
mesterembernél (Rédecsi Jóska-bácsi). Imádtam a szakmámat. Június elsején kimaradtam
nyolcadikból, 3-án már mesteremnél voltam elsajátítani a szakmát. Szigorú, de nagyon
becsületes, nagy tudású ember volt. Reggel hatra bent kellett lenni nála – télen a tűzrakással
kezdtem, hogy mire a mesterem felébred, arra langyos legyen a lakás. A festő szakmában
nincs kimondott munkaidő vége. Amikor egy szobát elkezdtünk alapozni, enyves, mész, vagy
bármilyen festékkel, azt nem lehetett félbehagyni. Sokszor este 7-8, nyári időszakban inkább
9 körül kerekeztem haza, de soha nem úgy, hogy elfáradtam. Útközben átgondoltam a
másnapi munkát, amit még indulás előtt megbeszéltünk. Rábapaty és Sárvár közti távolság,
úgy 4-5 km. Ezt naponta kétszer megtettem, de boldog voltam, hogy ezt a szakmát
választottam. Drága jó mesterem elintézte, hogy 16 évesen motorvezetésből levizsgázhassak.
Vettünk is egy Java motort, sokszor télen is azzal jártam be, mivel a busz közlekedés az nem
tudott hozzám igazodni. Abban az időben nem volt nekünk nyári, téli, vagy tavaszi szabadság,
de a szakmát azt megtanultuk. Harmadik osztály kb. felénél elküldtek, a „szakma kiváló ifjú
mestere” versenyre. Kiválóan végeztem, így félévvel korábban végeztem az iskolával, és így
lettem szakmunkás!
Több templomtorony festését is elvállalta a mesterem, testvérével együtt – ő is festő
volt. Ez jó pénzes munka volt, ahogy ők mondták. Ma meglátná azt az állványt egy ellenőr,
még a szakmától is eltiltaná az embereket, úgy a festőket, mint az ácsokat. Szintenként egy
szál pallón lavíroztunk, de sosem volt belőle baleset. Reggel eligazítás és indulhatott a munka.
Egy templomtorony lefestése, állványozással, festéssel egy, maximum másfél hétig tartott.
Utána jöhetett a falak festése….
Nagyon elkalandoztam, de ezt le kellett írnom. Egyik nap épp a városban dolgoztunk,
amikor jött egy ismerős és mondta, hogy meghalt a nagybátyám! Elájultam. Nagyon
szerettük, de az egész falu. Akkor kalákában mentek az építkezések, ahol csak ideje engedte,
ott volt segíteni. Vasárnapi nap volt, hazament a meccsről, nagynéném készítette neki a
vacsorát, bevitte neki a szobába, mert a TV-ben is meccs volt, de akkor már sajnos nem élt.
Nagy és jó futballista volt, katona korában a Honvédnál futballozott. Marasztalták, de
hazajött. 47 éves volt. Nem sokkal előtte költöztek be az új házba.
Nagyon elkalandoztam, na menjünk vissza a szombathelyi kórházba.