„Soha nem a magunkért való küzdelem a cél, hanem mások szolgálata. Ha nem akarunk megbetegedni, nagyon kell egymást szeretnünk. A betegségek megelőzésére és gyógyítására egyaránt a szeretet az egyetlen gyógyszer.” – Papp Lajos
Nagy zajra ébredtem fel, zakatolt, csipogott, fújtatott valami, de fogalmam sem volt
arról, hol is lehetek, meg a fehér mennyezetet láttam. Jött egy nővérke, mondta, hogy intenzív
osztályon vagyok. Ha ők nincsenek is a szobában, látják szervezetem működését. Kezembe
adott egy zsinóron lógó valamit, mutatta, ha netán szédülnék, vagy bármi rosszat éreznék,
akkor azt azonnal nyomjam meg. Féloldalas fekvésben voltam, azért, hogy ha jönne fel vér,
köpjem ki és azonnal nyomjam a csengőt. Ő elment az orvosom meg jött. Gondolom
értesítették, hogy felébredtem. Igen, a Kulcsár doktor, meg ahogy bemutatkozott, Varga
József dokik voltak, több fehérköpenyes hölggyel – ők ápolónők voltak. Elmondták, hogy
szerencsés is vagyok, mert időben hoztak fel, mélyvénás embóliám van, pár napig ott
maradok az intenzíven, mivel állandó megfigyelés kell. Elég sűrű vér jön fel, nehogy
megfulladjak. Tudnak, látnak a nővérkék minden pillanatban. Levette a számról a maszkot,
mindjárt arra gondoltam, itt van védőálarc, de minek? Mondtam nekik – akkor vettem csak
észre, hogy alig van hangom, persze, már nem is emlékeztem arra, mikor beszéltem utoljára
valakivel –, olyan halkan, hogy én is megijedtem tőle, hogy hova lett a hangom. Valami olyat
motyogtam, hogy oké én maradok, csak azt a zakatolást, csipogást kapcsolják ki, mert az
nagyon idegesít. Közben vissza is rakta rám azt a maszkot, jobban is éreztem magam
nyomban. Mondta, szükség van egy kis oxigén utánpótlásra, egy ideig. Mondtam legalább az
ablakot nyissák ki, és akkor ez nem kell, minek ez a felhajtás, de nem reagált rá egyik sem,
így elkezdtem ugyanezt elmutogatni, amit értettek is, de mondták, hogy azt nem szabad, mert
ezek steril szobák. Egyszóval nem nyitották ki az ablakot!
Na, ekkor lettem dühös először, meg talán utoljára is a Kulcsár dokira. Azért sem
értettem, mivel egészen jól voltam, nem éreztem komolyabb fájdalmat, egyedül a hangommal,
meg azzal a zakatoló masinával volt bajom. Elmondták, hogy miket kapok infúzióval, vért,
injekciókat. Komolyan arra gondoltam, csak jönne az unokaöcsém, meglépnénk innen. Este
újra bejött hozzám a Kulcsár doki, először nem értettem, hogy mit járkál ennyit nálam. Az
igaz, hogy ismerjük egymást, de nem vagyok én olyan fontos, sem nagy ember, hogy ennyit
látogasson. Meg amúgy nem is voltam olyan szarul, mint amilyen nagy feneket kerítettek
ennek a dolognak. Ezt el is akartam mondani neki akkor, de mondta, hogy ne fárasszam
magam a beszéddel, majd ő mondja mi a fontos.
Mondta, hogy vegyem komolyan a dolgokat, mert ő őszinte fog hozzám lenni, amiket
elmond, azzal nem akar ijesztgetni, csak felhívni a figyelmemet állapotom mostani súlyára.
Mondta-mondta, amikor odaért, hogy ebbe a betegségbe bele is lehet halni, de fel is lehet
belőle gyógyulni. Ők mindent meg fognak tenni ennek érdekében, de ehhez én is kellek. Na,
most valóban másképp láttam a dolgokat, mondtam is neki, vagy mutogattam, hogy a
feleségem, kislányaim engem otthon nagyon várnak, mindent be fogok tartani, amit
mondanak. Szerintem a lényeget megérthette, megfogta a kezem és elment azzal, hogy legyek
nyugodtan, itt vigyáznak rám, holnap reggel fogunk találkozni.
Az éjszaka nagyon lassan telt, nem bírtam aludni, attól az idegesítő zörgéstől, amit a
gépek okoztak. Bejött egy-egy nővér lecserélni az infúziókat, csak akkor vettem észre, hogy
mind a két kezembe be van kötve az infúzió. Egyre rosszabbul éreztem magam, már agyilag.
Éjszaka volt időm előszedni mi is történt velem augusztus 18-tól. Hogy őszinte legyek, csak
akkor állt össze az agyamban az a kép, hogy nagy kátyúban vagyok.
Bevillant az a kép, mikor a Hankiss professzor Sárváron volt. Kint a folyosón, a
szobaajtónkhoz közel. Sírt édesanyám és mondta neki, hogy „Professzor úr, mentsék meg a
fiamat!”. Nem értettem, hogy ez miért csak most jutott el az agyamig.
Több minden halovány emlék egyre jobban tudatosult az agyamban. De miért csak
most? Ezt nem értettem. Kezdett világosodni, egy-egy kismadár éneklése behallatszott a
szobába, majd ahogy jött fel a nap, fénye egyre erősebben ragyogott be szobámba. Egyre
többen csipogtak, daloltak, olyan volt, mint egy kis madár zenekar. A feketerigók az ablakom
előtti fán telepedtek meg, ilyen kellemesnek még sohasem hallottam a hangjukat. Majd a
gondolataim megint otthon jártak. Feleségem most készíti a lányokat, akik gondoltam
szokásukhoz híven vitatkoznak vele, mit is akarnak reggelizni, vagy épp melyik ruhát akarják
felvenni. Már két hónapja volt, hogy utoljára láttam őket, nagyon hiányoztak.
Észrevettem olyat, amit eddig nem nagyon, vagy csak nem fordítottam rá nagyobb
figyelmet. Egyszerre minden és mindenki nagyon hiányzott. Testvéreim, szüleim, anyósom,
apósom – na, őt külön is említem, mert ő egy „arany ember” volt; még írok később róluk is
bővebben – unokatesók, munkatársak, egyszóval mindenki. Fura érzés volt.
Jött az orvosi stáb ők ébresztettek fel álmodozásomból. 3 orvos, főnővér, nővérkék, meg
aranyos kis nővérke tanuló leányzók. A professzor kezdte mondani, hogy elég rossz
állapotban érkeztem. Nem jók, sőt rosszak a labor leletek, főleg a vese és a májfunkció.
Süllyedés ijesztően magas volt, amikor idekerültem 96 volt, de sikerült már lejjebb tornázni.
Ám azért vannak ők itt, hogy meggyógyítsanak. Bemutatta az egész stábot, kinek mi lesz a
dolga velem. Valamire gyanakodnak, de annak még idő kell, mire pontosabbat tudnak
mondani, de a festék lehet az egyik főszereplő szerintük. Majd ki fogják deríteni. Türelemre
kért. Meg amit ott kapok, egyelőre csak azt egyem, igyam, ha kikerülök az intenzívről.
Alig, hogy elmentek a beteghordó fiúk elvittek MRI-re, utána meg lassan a vénámba
nyomtak fel valamilyen folyadékot és azt nézték a monitoron. Azt mondták, érfestés.
Mondhatták, nekem lövésem sem volt hozzá, hogy mi az, meg minek kell? Szűnőben volt a
köhögésem, alvadt vér nem is jött már fel, csak néha pici „normális”. Mikor vittek a
beteghordó fiúk, kiderült, hogy az egyik sárvári. Na, mondom, rendben vagyunk, holnap már
fél Sárvár azt fújja, hogy a Juhász Józsi az intenzíven van. Sikerült belőnöm, hogy a kórház
melyik részén is vagyok, onnét az MRI elég távol volt ahhoz, hogy ismerősökkel találkozzak.
Én nem tudom, hogy fél Sárvár lebetegedett, vagy ide jöttek túrázni, ahogy számoltam, 6-7
ismerőssel találkoztunk. Na, rendben vagyok, gondoltam. Amikor toltak vissza akkor
hallottam, hogy még több ilyen kitty-ketty masina is dübörög. Tehát jól hallottam, amikor
vizsgáltak, arra az időre az enyémet lekapcsolták, de a távolból még jöttek ugyanezek a zajok.
Egy nap háromszor volt vizit, amit már zaklatásnak tartottam. Épp mire elaludtam
volna, akkor mindig jöttek. Délután jött a feleségem, de hogyan? Bámultam a mennyezetet,
szokásom szerint gondolkodtam, hisz mást nem tudtam tenni. Ekkor megjelent a szobaajtóban
egy szkafanderes alak. Istenem, mi történik itt, gondoltam, azt hittem, már meghülyültem,
amikor köszön: „Szia apukám!”. A hangjából tudtam csak megítélni, hogy Ő az! Első szavam
mi is lehetett: bohócot csináltak belőled?! Na persze nagyon örültem, csak így nem
érezhettem bőrének azt a semmihez sem hasonlítható baba illatát, nem tudtam megérinteni a
selymes kezét. Annyira boldogok voltunk, azt nem lehet leírni. Mondta, hogy hozott kaját,
pizsamát. De, csak tíz percre engedték be. Valóban mindent tudtak, láttak, hallottak, ami a
szobámba történik. Rögvest ott is lett a nővérke, s közölte, elkerülte figyelmét, de megkéri, az
ennivalót, azt most neki adja oda. Majd, ha kifele megy, akkor visszaadja. Pedig finom rántott
hús volt, nagyon éhes voltam. Hozott fényképeket, gyerekekről, családról, nagyon boldog
voltam, fényképeknek még így nem örültem. Mondta, hogy előtte beszélt a Kulcsár dokival,
aki azt mondta, hogy ha így javulnak a laboreredményeim, akkor nemsokára kimehetek,
normál szobába. Nagyon aranyos volt a nővérke, mert jó húsz percet hagyta, hogy maradjon.
Hiába mondtam neki, hogy másnap ne jöjjön, erre a rövid időre, inkább maradjon a
gyerekekkel, ők ilyenkor az Erzsi nővéremnél voltak. Elbúcsúztunk, nagyon nehéz volt….
Hozott nekem könyvet, rejtvényeket újságot. Elég nehéz volt az olvasás mivel mind a
két karomba folyt az infúzió. Örültem neki, mert már egy ideje semmit sem tudtam a külvilág
eseményeiről, neki is álltam az újságot olvasni, de nem tartott sokáig, mert hamar könnyes lett
a szemem, olyan szerencsétlennek éreztem magam. Meg hát az otthoniak. Aludni szerettem
volna, de valamiért nem tudtam elaludni. Megint csak gondolkozni kezdtem. Szüleim, így mi
is katolikus keresztény vallásúak voltunk. Gyerekkoromban én még ministráltam is. Nagyon
szigorú volt a plébánosunk. Hittan órákon hamar elővette a nádpálcáját, amivel körmöst adott,
vagy rá kellett feküdni az első padra és a fenekünkre csapott többször is. Ez nagyon csípett, a
körmös is nagyon tudott fájni.
Otthon rá akartam venni édesapámat egy ilyen eset után, hogy mennyen el hozzá és
beszélje meg vele, hogy ne bántson piti dolgokért. Utoljára akkor kaptam pofont apámtól,
amikor „megjavítottuk” barátommal a csiszológépét! Na most megint kaptam, amit azzal
indokolt, biztosan rosszak voltunk, vagy nem tanultuk meg a leckét. Nem szerettem a
plébános urat, jobban féltünk tőle, mint a tanárainktól. Egyik hittanórán, valahogy leesett a
tolltartóm, hasáb alakú, rácsos, tetején elhúzható, elég nagy darab volt, így amikor földet ért
elég nagy zajt csapott. Tartott felém az atya, láttam rajt, hogy vörös lett az arca – ilyenkor
nagyon ideges volt. Felálltam, vártam, hogy mi lesz, addigra felvettem a tolltartót, kár volt.
Megfogta, meg akart vele ütni, én elkaptam a fejem és elkezdtem szaladni a tanteremben,
körbe-körbe. Amikor visszanéztem, legnagyobb meglepetésemre ő meg utánam! Gondoltam
itt nagy verés lesz. Egyetlen menekülő utam, ami nem tudom, hogy kattant be az agyam,
kiszaladni az udvarra. Már az ajtónál jártam, nyitottam, erre csak azt láttam, hogy a tolltartóm
repül felém és eltalált a sarkával, a jobb szemem fölött úgy három centire. Egy pillanat alatt
tiszta vér lettem, picit szédültem, bekísértek az osztálytársaim az igazgató úr feleségéhez, aki
ledöbbenve bekötözte. Telefonált a ,,kismesternek”, hogy valakit küldjenek át szüleimhez,
jöjjenek el értem. Az iskolától úgy 100-150 méterre laktunk. Hamarosan jött édesapám, a
plébános arra már elment kis Bervájával. Mondtam apámnak, ugye, hogy nekem van igazam,
ez a pap bolond. Oh, hogy én miért is nem fogtam be inkább a szám. Megint én kaptam két
pofont.
Negyedik osztályba jártam akkor. Ettől fogva még inkább haragudtam, de most már
nem csak a mi papunkra, hanem az összesre. Sokat olvastam, főleg a téli hosszú estéken, ott
találkoztam olyannal, hogy mielőtt a katonák háborúba indultak, a papok megáldották
fegyvereiket. Lehet, hogy már akkor kezdődött ez a harag irántuk? Nem értettem, hogy lehet
azokat a fegyvereket megáldani, amivel ölni fognak embereket. Édesanyám volt a legnagyobb
misére járó, vele több vitám volt erről, de nekem soha nem adtak igazat. Mérges is voltam
emiatt.
Nem tudtam, hogy az emlékezéssel, vagy a gondolataimmal izgattam így fel magam, de
folyt rólam a víz. Arra ébredtem, hogy jöttek vizitelni, nekem fogalmam sem volt, milyen
napszakban járunk. Voltak laboreredmények, amik valamivel jobbak lettek, lassan alakulunk
mondta a professzor úr. Amikor elindultak kifelé, az ajtóból Kulcsár doktor visszaszólt, Ő
lesz éjszaka ügyeletben, de hét óra körül már itt lesz, akkor tudunk többet beszélgetni, meg
arra megjön az az eredmény is, ami ezekkel nem készült el.