„A testi betegségekre ott vannak a gyógyszerek, de a magányt, kétségbeesést és reménytelenséget egyedül a szeretet képes meggyógyítani. Sokan vannak a világban, akik egy darabka kenyérre éheznek, de még többen olyanok, akik csak egy kis szeretetre.”
– Teréz Anya
Minden folytatódott a napirendem szerint. Szobatársaim sem voltak valami fényes
állapotban, ahogy vizitkor kivettem a szavakból. Beszélgetni sem nagyon volt kedvük, pár
szót mondtunk egymásnak, legtöbbet aludtak, vagy vizsgálatra vitték valamelyiket. Nekem,
ahogy beígérték – feltűnt már korábban is, hogy itt semmit nem felejtenek el abból, amit előző
nap mondtak, én meg sokszor este már csak nehezen emlékeztem arra, hogy mi is volt az ebéd
– hozták a szekeret és átvittek fogászatra. Tudtommal nem voltak rossz fogaim, teljesen
feleslegesnek, időpazarlásnak tudtam be ezt az egészet. Megígértem, hogy együttműködök
velük. Hamar rám is került a sor. Beültem abba az undorító székbe, a doki nézegette, kalapálta
fogaimat, meg is jegyezte, így nem látni, hogy olyan komoly gyulladást idéznének elő, de
biztosra megyünk, így fog csinálni róla felvételeket. Csináljon, amit csak akar, gondoltam, de
jó fogakkal miért kell vacakolni, írja rá a papírra, hogy nem talált semmi kórosat és mehetünk
vissza. Meglettek a felvételek és megjegyezte, van 5-6 olyan fogam is, aminek a gyökérzete
lehet problémás, még megmutatja egy kollégának, kikéri véleményét, ha úgy döntenek, hogy
lesz húzás, akkor majd fognak szólni. Semmit sem értettem, szerintem nem volt rossz fogam.
Visszavittek a fiúk a szobámba, alig mentek el, jöttek a gyógytornászok. Szinte minden
nap új tanulólányt hozott magával. Ez tetszett, nagyon kedvesek és aranyosak voltak. Az
ágytorna után jött a séta a szobában, amikor eszembe ötlött, jó lenne kimenni a folyosóra.
Legnagyobb meglepetésemre nem ellenkezett és elindultunk ki a szobából, ennek nagyon
örültem. Elsétáltunk úgy 10-15 métert és vissza, elég is volt, de nagyon boldog voltam.
Hamarosan jött a diétás nővér, akivel jól elbeszélgettünk. Jobbnál jobb kajákat sorolt,
melyiket szeretem, melyiket nem. Mondta, hogy össze fogja állítani a menümet, megmutatja
és akkor mindig azt fogok kapni, amit kérek. Hát ez nagyon szuper lesz. Én eddig, amikor azt
hallottam, hogy diétás nővér, azt hittem ők azért vannak, hogy lefogyasszák a betegeket.
Amikor elment, elővettem egy újságot, az sem érdekelt mikori, az agyamat akartam
tesztelni. Jó fél órát olvastam, talán többet is, mert még az egyikben találtam is érdekes
cikkeket. Közben jött az ebéd, segítettek kiülni a szobánkban lévő asztalhoz és egy nagy tálca
kaját raktak le. Volt leves, főtt hús krumplival, borsófőzelék és desszertnek valami hasonló,
mint a madártej. De akkora adagok, ezt én nem tudom megenni, gondoltam. Nagyon finom
volt a leves, volt benne minden, épp úgy, mint otthon. A második is jó volt, de nekem, aki
szerette a fűszeres ételeket, ez eléggé ízetlennek tűnt, de elég jól ettem belőle. A főzeléknek
nagyjából egyharmadát ettem meg, majd a desszertnek is körülbelül a felét. Végre jól
lakhattam, közben a nővérke is kiment valahova. Gondoltam: Józsi, most mutasd meg! Nem
volt messze tőlem az ágyam, mint már írtam, az ablak mellett. Az asztal és az ágy közt úgy 3-
4 méter lehetett. Megnéztem hol van kapaszkodó, volt több is, így kis majréval, de elindultam
erős festő kezeimben bíztam. Egy 6-os korongecset, amikor bele volt mártva pl. enyves
festékbe, volt 1-1,5 kg és azzal mennyezetet festeni erősödtek ám a karok. Nagyon lassan,
piciket lépve, elértem az ágyam! Győztem, ott ültem már az ágy szélén, amikor a nővér
megszólalt: hát maga József? Ki segítette oda? Én magam. – mondtam. Nagyon boldog
voltam, hálát adtam Istennek és orvosaimnak. A többiek kint ebédeltek.
Délután olvastam, ekkor beugrott, hogy ezt a cikket már délelőtt olvastam, igen és
emlékeztem rá. Végre talán helyreáll az agyam. Délutáni vizitkor bezengték, hogy pár
fogamat ki kell húzni, mivel a fogorvosok úgy döntöttek. Nem szóltam semmit, nem
ellenkeztem, hisz megfogadtam, mindent úgy teszek, ahogy ők mondják. Nem féltem tőle, de
ha ettől lemegy a süllyedés, akkor meg fogom enni a vaságy szélét is. – gondoltam. A délután
úgy telt, mint korábban, az az egy nagyon bántott, hogy épp akkor volt itt tegnap anyósom,
amikor bunkó voltam. Másnap, ami eltérő volt a többitől, a fiúk megint elvittek a fogasokhoz.
Itt mondta a doki, hogy átnézték többen is a felvételeket és szerintük 5-6 fog is ludas lehet
ebben a magas gyulladásban. Nem szálltam vitába, mondtam, haladjunk, húzzanak ki annyit
amennyit csak akarnak. Neki láttak, kettőt kihúztak, mondták, hogy két vagy három nap
múlva újra fogunk találkozni. Nem is tudtam volna megszólalni se – mert a szám el volt
zsibbadva, meg vagy vatta, vagy géz volt benne –, intettem a fiúknak, menjünk. Ronda
fogaink vannak, ez családi örökség, 2-3 olyan gyökér, aminek a vége visszafordul, így amit
eddig 3-4-et kihúztak általában varrni is kellett. Nincs háborgás Józsi, BÉKE van!
Délután minden folyt saját medrében, egyre többet beszélgettünk a „kollégákkal”. Én
túl sokat nem mondtam el arról, mik történtek velem, nem szeretek róla beszélni. Másnap a
folyosót már majdnem végig sétáltuk. Annak ellenére, hogy nagyon sok ennivalót hoztak,
nem sokat tudtam enni a fogaim miatt. Igyekeztek pedig pépes kajákat hozni. Amit nem
tudtam megenni, azt odaadtam a szobatársaimnak, akik meglepődtek, hogy én milyen
különleges étkeket kapok és sokat. Mondtam nekik, nekem étteremből hozzák a kaját. Persze
a kórház étterméből, konyhájáról, akkor még saját konyhája volt a kórháznak és jókat főztek,
meg volt repeta is.
Másnap elvittek az „orrturkászokhoz”, megjött a mintavétel eredménye: annak
összetétele 73%-ban festék, a többi egyéb szennyeződés – por, és egyéb ronda dolgok. Most
megpróbálják finoman leszedni az orrsövénytől azt a sebet, mert attól kapok nehezen levegőt.
Befújták érzéstelenítővel, azt a legidősebb nekilátott. Nem volt kellemes, éreztem, hogy
kijöttek a könnyeim. Közben mondta a másik két dokinak, hogy nem tudja egyben elfordítani,
valamilyen szerszámmal ketté kell vágni. Hallottam, amikor valami kattant, mondta, hogy
egyik fele meg van, kis türelem, kiveszi a másik felét is. Kivette, egymás mellé rakta, 3,5 x
5,2cm volt. Hirtelen olyan sok levegőt tudtam beszívni, hogy fájdalmat nem is éreztem.
Mondták nézzem meg, mert ilyet még ők nem láttak. Mi ez? – kérdezték. Ilyen vörös
festékkel dolgoztam, meg volt a tetején kevesebb zöld szín is, az lett azoknak a fránya
konténereknek a fő színe! Mennyit, hány kilót „fújtam” el ezekből azon a bizonyos augusztus
18-ai éjszakán? Kis gondolkodás után kiszámoltam: 6kg ólommíniumot és 7 kiló Neolux
festéket. Összesen 13 kilót, kb. nyolc óra alatt. És maga még él?! Kérdezte az egyik olyan
hangosan, hogy szerintem a folyosón is hallhatták. „Becsülje meg, mert magának kivételesen
jó Istene vagy angyala van”. Ezt, amíg élek nem fogom elfelejteni. Betamponozták, mondták
majd átjön közülük valaki, hogy megnézze, de bíznak benne, hogy nem fog vérezni.
Amikor befordultunk szobámhoz vezető folyosón, legnagyobb meglepetésemre a
vállalat igazgatója és párttitkára várt rám! Tiszteltük egymást, de sosem volt köztünk sem
barátság, sem közelebbi napi kapcsolat. Megleptek. Gondoltam, szép látvány lehetek
kopaszon, fogak nélkül, most meg még a sok tampontól az orrom is duplája lett. A szobában
bekötötték az infúziót, meg most megint kaptam vért is, azt meg a másik karomba. Utána
kezdtünk csak beszélgetni. Tudtak lényegében mindent, mindent meg fognak tenni, értem,
családomért, társamat meg aki cserben hagyott – bepiált – kirúgták!! Na, ekkor szólaltam meg
először. Felforrt az agyvizem, de próbáltam visszafogni magam. Kb. a következőket
mondtam: ezt ne tegyék, mert nem ő a hibás, akár haza is mehettem volna, de bevállaltam,
megcsináltam egyedül is, amúgy meg egy nagyon jó szakember. Csak akkor beszéljünk
tovább, ha ezt megteszik, másképp viszontlátásra. Összenéztek, majd szinte együtt mondták.
Ők azzal kezdték, hogy amit én kérek azt meg fogják tenni, így a Sanyit is visszaveszik, ha
mennek vissza Sárvárra meg is keresik. Megnyugodtam, csodálkoztam magamon, hogy elég
halkan, érthetően tudomásukra hoztam, mit gondolok én erről a balesetről. Megígérték, hogy
lesz munkám ha kikerülök innen és amit már fent leírtam, ebben, meg abban segítenek. A
nővérke mentett meg, szólt nekik a beteg hamar elfárad legyenek kedvesek, hagyják pihenni.
Valami ajándékcsomagokat hoztak, amit én visszautasítottam, az volt a feltételem, ha konkrét
tudomásom lesz arról, hogy kollégámat visszavették, akkor el fogom fogadni. Csak néztek,
mint a vett malac. Elköszöntek, szerintem az lehetett az agyukban, ahogy ez kinéz, amilyen
állapotban van, úgy sem kerül ki innen élve. És dicsértem magam, hogy ilyen nyugodt
hangon, de érthetően „kirúgtam őket”.
A szobámban átgondoltam, milyen vizsgálatok voltak, miknek várjuk még az
eredményét. Mindenkitől, orvosoktól, nővérektől, a pécsi veseklinika felől érdeklődtem.
Többen mondták, hogy nagyon szép, szinte új, talán tíz éve, hogy átadták, egy szép 400 ágyas
épület. Engem jobban érdekelt a biopszia, a mintavétel a veséből. Amikor jött Kulcsár doktor
beszélgetésre, ő elmondta, hogy ez egy röntgen vagy ultrahang segítségével, kb. 20 köbcentis,
rugóval ellátott szerkezet, aminek a végén van egy gomb. Amikor látják a vesét és ahonnét
akarnak mintát venni, akkor a gombot megnyomják, a rugó bevisz egy tűszerű vékony
szerkentyűt, ami kicsíp a veséből egy pici darabot és azt küldik Kaposvárra vagy Szegedre
vizsgálatra. Az mutatja ki, milyen állapotban van a vese szerkezete. Nem vészes, hamar meg
van. Az előkészület tovább tart, mint maga a mintavétel. Mondta, hogy hivatalosan papíron is
elküldték itteni eredményeimet, kórtörténetet. Mindent, ami szükséges lehet, most már csak
türelmesen várni kell és erősödni. A diétás nővér tudja, hogy mi kell nekem, csak egyek meg
lehetőleg mindent. Gondoltam, persze, majdnem fogatlanul. Most már az otthonról hozott
kaját is megehettem. Írtam, hogy feleségem szakács és egy nagy iskola konyháján dolgozik. Ő
is hozta a kaját, itt is nagyon sokat adnak. Az egész szoba kapott belőle, volt, hogy a
szomszédok is. Jöttek a látogatók – rokonok, barátok, ismerősök –, még ők is hoztak mindig
valamit, hiába mondtam, hogy nem kell. Annyian jöttek, sokszor már fárasztó volt …
Séta közben, mivel sok betegszobaajtó nyitva volt, láttam vannak több ágyas szobák is.
Vizitkor, amikor a másik két beteg nem hallotta, megkérdeztem az orvoscsapatot, nem
mehetnék-e át egy olyan szobába. Nem tudtunk igazán itt beszélgetni, a betegségeikre nem
voltam kíváncsi, abból volt nekem is. Más témáról meg nem nagyon lehetett velük beszélni.
Beleegyeztek, másnap már átkerültem egy hatágyas szobába. Itt volt mindenféle
korosztályból vegyesen. Az volt a vicces, hogy több orvos, ápoló nem tudott költözésemről,
így a régi szobában kerestek, amin jót nevettünk. Már magam borotválkoztam, zuhanyoztam,
kivették a katétert, de jó érzés volt, jó részt önellátó lettem. Mindig volt jelentkező, aki jött
velem, amikor úgy tartotta úri kedvem, hogy jó lenne sétálni egyet a folyosón, amit persze
nem mondtam el a nővéreknek. De hamarosan lebuktunk, egy ilyen „kiránduláskor”
összefutottunk a Varga doktorral, aki nagyon meglepődött, hogy én szinte már a folyosó
végén jártam. Megkértem, ne mondja el ezt a találkozást a többi dokinak, amit meg is ígért.
Másnap vizitkor persze, hogy tudták már, de megkértek, ne erőltessem, ha így haladok
hamarosan már a parkba is lemehetek!
Gyönyörű, gondozott parkja volt a kórháznak, nagyok sok tölgy, fenyő, hársfa. Na,
azokon fészkeltek az én zenekarom tagjai. Mióta a szombathelyi kórházban vagyok, sok olyan
madarat láttam, amit otthon csak nagyon ritkán. Csak párat leírok: széncinege, sárga és fekete
rigók, sárga billegető, gerlék. Kora reggel és estefelé, amikor elkezdtek énekelni, nagyon jó és
szép volt hallgatni. A hétvégék nagyon lassan teltek, ilyenkor nehezen ment az idő. Amikor
már a harmadik hétbe léptünk a fogak kihúzásától, vizitkor kérdeztem, na mennyivel ment
lejjebb a süllyedésem? 50 és 70 közt ingadozik, mondta az árulkodó doki. Na, akkor most sem
vagyunk ki a vízből, kiszedték a fogaim a semmiért, akkor most rakják vissza, amikor a
hatodikat is kihúzták. Mondtam a dokinak, őrizzék meg, mert ha feleslegesen húzták ki a
szerintem ép fogakat, számítsanak arra, hogy vissza kell rakni őket. Sokszor már kínunkban
nevettünk.
A vállalat igazgatója és a párttitkár felmentek nejemhez a sárvári lakásunkba, de én már
másnap, amikor én nem fogadtam el az ajándékot, szóltam feleségemnek, ha netán
próbálkoznak, ne fogadja el. Egyet hiányoltam. A kollégám, aki akkor cserben hagyott – ha
bejön és ketten megfelezve festjük le a konténereket, lehet, sőt valószínű, hogy most nem
lennék itt – nem látogatott meg egyszer sem. Minden kolléga bejött hozzám, sőt a másik
brigádból is, meg a vállalattól még sokan, ő nem! Nem értettem, hogy a bűntudat tartja-e
vissza, vagy félt attól, amit tőlem fog kapni. Nem tudom, pedig én átgondoltam százszor,
ezerszer az egészet, mindig arra jutottam, senkit sem fogok hibáztatni állapotomért. Lehet,
hogy aznap épp olyan gyenge volt a szervezetem. Ha egy konténert fújtam volna le, akkor is
itt lennék!
Megint kezdtem érezni, hogy nehezebben kapok levegőt. A „turkászok” megoldották,
segítettek rajta. Kivették, de ez már lényegesen kisebb volt. A szokásos tampon és nehogy jó
napom legyen, elmondták, annyira roncsolta a festék az orrsövényt, hogy amikor már jobb
állapotban leszek, valószínű, hogy ki fogják operálni, mert így fertőződhet: por, egyéb nem
odavaló szennyeződések ülhetnek bele. Nagyon nem tudtam neki örülni, alig vártam, hogy
már vigyenek Pécsre.
November vége volt, de hiába kérdezgettem. Pécs, mintha eltűnt volna a térképről.
Amikor a teljes stáb ott volt vizitkor, megemlítettem, én vállalom, azt is, ha ők itt
megcsinálják a biopsziát, nem olyan nagy dolog ez. Vesém felett felvágják és csípnek ki a
veséből, amennyi épp kell. Hülyét csináltam magamból. Kinevettek, hogy ez nem úgy
működik. Mindent bevállaltam volna, csak már mehessek haza a családomhoz. Azt is
mondtam, hogy hétvégén úgy sincsenek olyan nagy dolgok, egy vagy két napra hadd menjek
haza. Mentő elvisz, vagy valamelyik rokon eljön értem, meg vissza is hoz. És az infúziókkal
mi lesz, kérdezték? Mik vannak abban, amik annyira fontosak? Most már jó lett volna tudni.
Varga doki: gyulladáscsökkentők, alvadásgátló – én alvásgátlóra értettem, mondtam is, akkor
azért alszok olyan keveset. Most már a többi beteg is rajtam röhögött, amit nem értettem. Ez
miért olyan nevetséges? – kérdeztem. Mert ezt azért kapom, hogy a vér ne sűrűsödjön,
alvadjon be, nem lenne jó még egy embólia. Különböző vitaminok, fehérjepótlók, egyebek.
Már nem is érdekelt, tudtam, hogy ebből nem lesz semmi. De nem hagytam abba: nem tudom
mit raktak a teámba, de ma különösen fel voltam dobódva. Akkor a feleségem hadd hozza be
a kislányaimat, mert már rettenetesen hiányoznak. Végre valami jót mondtam, mert elkezdtek
egymás közt valamilyen számomra hottentotta nyelven beszélni. Semmit sem értettem,
amikor mondja a Kulcsár doki, esetleg húsz percre, de még átbeszélik, de gondoljam át én is.
Láttam, hogy a csodás fejem tetején akadt meg a szeme. Abban a pillanatban leesett nálam is.
Ők még dús hajjal láttak, fogaim is megvoltak, voltak szavak amiknél észre lehetett venni a
„pöszeséget”, meg kb. húsz kilóval nehezebb voltam. Elfordultam, láthatták, hogy én is
letargiába estem, így mivel nem volt kihez beszélniük, elvonultak.
Csak jóval később gondolkodtam el azon, ha nem is bántottam meg senkit, de tudtam
bunkó lenni. Sértődékenyebb lettem, mint korábban. Jó, hogy jöttek fejemet kenni, így nem
pörgött tovább az agyam. Aznapi borotválkozáskor tűnt fel, nagyon világít a fejem, de mintha
néhány apró fehér bolyhot láttam volna pár helyen. Így meg is kérdeztem, hogy színezni nem
lehetne azt a folyadékot, mondjuk világos barnával. Ezek is vigyorogni kezdtek, de mikor
mondtam nekik, hogy miért lenne szerintem jobb, megnézték. Ők is azt látták, amit én, apró
fehér bolyhokat. Jó lenne, ha ezt a doktornő is látná. Ha nincs más dolgom, sétáljak el velük,
nem volt messze a bőrgyógyászat. Úgy is lett. Odacsapódott még két tanuló leányzó, egyik
tolt egy kerekesszéket, ha netán szükség lenne rá. Megnézte a doktornő is, valóban használt ez
a folyadék. Nagyon aprón, de több helyen is elkezdett kinőni a hajam. Nagyon örültünk, ők is
velem együtt. A színezéstől sem zárkózott el, de csak valami haloványan, mondta.
Folytatódtak a napi kezelések, infúziók. Közben adtak többször is vérplazmát, kenték a
fejem. Éjjel hallottam a nővéreket jönni menni a szobában, paravánt hoztak, szegény kis papa
az ablaknál meghalt. Nagyon rossz érzés fogott el, de várható volt, mert már napok óta
nagyon szívta magát. Sajnáltam. Reggeli vizitkor kértem, hadd mehessek oda az ablakhoz a
papa helyére, ott azért többet látok. Az egyik idős beteg annyit mondott, hogy én fakír
vagyok, mert meghalt ember ágyába akarok költözni. Szerintem nem volt olyan ágy,
amelyikben ne halt volna meg akár több ember is, de nem szóltam semmit. Vártuk az ebédet,
többen már kimentek az ebédlőbe, nekem még behozták a szobába az ebédet, amikor Kulcsár
doktor berontott: Jóska, megjött a fax, január 3-ára megvan a helyem pécsi kórházban
biopsziára! Nagyon megörültem, ezt vártunk! Tehát 1979. január 3-án megyek. Viszont
annyit még mondott, azt már korábban megbeszélték, hogy mentővel nem lenne biztonságos
az állapotomban. Mentőhelikopterrel fognak odaszállítani, megfelelő kísérettel.