„Mindjárt születésünk pillanatában szüleink jóságára, gondoskodására szorulunk. Később, amikor betegségek gyötörnek minket és megöregszünk, megint mások gondoskodására és jóságra leszünk utalva. Mivel életünk kezdetén és végén mások törődnek velünk, hogyan tudnánk mi életünk derekán nem törődni másokkal?”
– Tendzin Gjaco
Át kellett mindent újra rendezni, újra tervezni az agyamban. Sokat törtem a fejem, igaz,
hogy borzasztóan hiányoztak lányaim, mindenre képes lettem volna, hogy lássam őket. De
állandóan visszatért egy belső hang, ami azt ismételgette: ne tedd! Akármennyire is fájdalmas
lesz a karácsony, télapó, el kell engedni ezt a gondolatot. Nagyon bíztam abban, én legalábbis
úgy számoltam, hogy január végén 90%, hogy otthon leszek. Így ne lássanak, talán meg sem
ismernek, főleg a Zsuzsikám még csak másfél éves volt, Tímea öt és fél, de valószínű, benne
is rossz emlékek maradtak volna meg.
Koncentráljunk Pécsre. Tudtam, annak a mintavételnek meg kell lennie. Szükséges,
hogy vegyenek mintát a vesémből, mivel laboreredményeim jobbak nem lettek. Tetőtől-
talpig, szinte minden lehetséges olyat megvizsgáltak, ami előidézhette volna ezt a nagyon
rossz vese és májfunkciót, 50-70 közt ingadozó gyulladás értéket. Menni kell, de minél
hamarabb, meg szép helyre megyek, a pécsi veseklinikát és orvosait mindenki csak dicsérte!
Többen kérdezték, hogy nem félek-e a repüléstől? Valamitől, amit még sosem éltem át,
hogy lehetne félni? Na mindegy, de ezeket a kérdéseket nem értettem. „Ejtőernyővel”
szoktunk nyáron ugrani, amikor még olyan 5-6 éves gyerekek voltunk. Vizet hordtunk az
aratóknak, estefelé szokták rakni a szalmakazlakat. Mi, Tibi barátommal kint szoktunk egy fél
órát maradni, arra már kiértek a mezőre a többi hasonló korú srácok is. Az volt a
szórakozásunk, hogy távolt ugrottunk a félig kész szalmakazal tetejéről. Lent még volt
felrakásra váró szalma, mi felmásztunk a szalmakazal tetejére és onnét ugrottunk esernyővel.
Abban az időben nagyon kezdtek fogyni rokonságunk esernyői, mert mi, ha egy mód volt rá
magunkhoz vettük. Semmi értelme sem volt az egésznek, de mi elmondhattuk a faluban, hogy
ejtőernyősök vagyunk, azzal ugrottunk. Persze, hogy bolondnak hittek minket. Voltak a
faluban nyaraló gyerekek, nekik mindig távolabb tettük a lenti szalma boglyát addig, amíg ő
mászott a szalmakazal oldalán. Így történt meg, hogy szegény gyerek nem tudott elugrani a
puha boglyáig, előtte landolt. Sajnos eltört a lába, amiből nagy kalamajka lett. Na ezért
megint mi kaptunk. Nem is értettük miért mi kapjuk mindig a verést….
Közeledett a Télapó…. Rossz érzések járták át egész testemet, nem lehetek lányaimmal.
Tudtam, hogy nejem meg fogja oldani, adott nekik olyan csomagot, amit apu télapója hozott.
Érdekes módon, azt meg sem bontották, kirakták az ablakba. Érdekes, de egyben
elgondolkodtató is. Én elkezdtem számolni a napokat, amik csak lassan mentek, annak
ellenére, hogy kaptam a kezeléseket, tornákat és nagyon halovány barna színű folyadékkal
kenték a hajam. Az viszont nagyon jó érzés volt, amikor láttam azt a „zsibaszőr” szerű hajat.
Sokat sétáltunk a folyosón, úgy éreztem kimennék már kíséret nélkül is, de ezt egyelőre nem
engedték. Nem tudtuk elkerülni, hogy ismerősökkel ne találkozzunk, az a szánalmas,
sajnálkozó szöveg, amiket lenyomtak…. Nem kell engem sajnálni, ez az én bajom, én
szereztem, majd meg is fogom oldani, a könnyeik nem segítenek, inkább dühítenek. Na volt
egy jó poénos találka is egyik ismerőssel. Akkor még tolókocsival vittek valamilyen
vizsgálatra, meglátott, jött felém kezét nyújtva, Józsikám csak nem beteg vagy? Nem, baszki
farsangost játszunk. Ezen többször nevettünk. Na vannak ilyen emberkék is.
Nejem nem győzte hozni a könyveket, a vékonyabbakat szinte egy-másfél nap alatt
kiolvastam. Szerettem a bűnügyi igaz történeteket, útleírásokat, kalandokat, lírákat, szerelmes
könyveket. Pár nap volt karácsonyig, aki jobb állapotban volt azt hazaengedték. Szenteste,
csak hárman voltunk. Rettenetes érzés volt. Szinte nem is szóltunk egymáshoz, gondolataim
csak otthon jártak. Örülnek-e az ajándékoknak, milyen lett a karácsonyfa – a díszeken kívül
mindent én szoktam felrakni, mivel párat korábban sikerült eltörnöm, így ezt a nejemre
hagytam. Aranyosak voltak a nővérkék, hoztak a szobánk asztalára fenyőágakat, feldíszítve,
de nekem az tetszett igazán, amit nejem hozott még délután. Hasonlóképp telt el a szilveszter
is, boldog új évet kívántunk egymásnak….
Már csak három nap és indulunk végre Pécsre, nekem csak ez járt az eszemben.
Megbeszéltük feleségemmel, oda nagyon rossz a vonatközlekedés, meg azt az egy-másfél
hetet ki fogjuk bírni, hogy nem találkozunk. Elkészítette a cuccomat, nem sokat, csak a
fontosabbakat. Nem tudtam aludni indulás előtti éjszaka, vártam már nagyon az indulást.
Mondták, reggel már ne egyek, ne igyak, helyette kaptam pár számomra ismeretlen
gyógyszert, mondták, hogy ez 80%-ban meg fogja akadályozni, hogy ne hányjak. Én erre nem
is gondoltam, kicsit kábának éreztem magam. Mentő kivitt a reptérre, ott volt már a
helikopter, a két pilóta bemutatkozott, meg egy orvos is, akit eddig én nem láttam. Amikor
már minden rendben volt beindította a gépet, aminek elég kemény hangja volt. Várja a torony
jelzését, mondta, majd hamarosan felszállt a gépmadár. Mindig feljebb, feljebb, madarak
repültek el mellettünk, nagyon szép volt a táj onnan a magasból. Minden másnak, kisebbnek,
de szépnek tűnt. Kérdezte szerintem a doki, hogy nincs-e hányingerem, nem félek-e? Nem.
Minden rendben volt. Hamar lehetett is látni a pécsi repteret. Ahogy ereszkedett le a gép,
akkor elkezdett liftezni a gyomrom, de amilyen hirtelen jött, úgy hamar el is múlt. Amikor
leértünk a lépcsőn ott egy kicsit szédültem, viszont sehol sem volt a mentő, aminek szerintük
már ott kellett volna várni a gépet. A pilóta egy nagyot káromkodott, a másik sem akart
lemaradni, ő is elküldte a pécsi mentősöket melegebb éghajlatra, mivel nekik Pestre kellett
volna sietniük. Na, végre meghallottuk a sziréna hangját, a barom most bekapcsolta a szirénát,
mert tudja, hogy nagy szarban van, mondták a pilóták. Na bepakoltak, megtörtént az átadás,
átvétel, mintha egy páncélszekrényt hoztak volna.
Elindult végre a mentő, bekapcsolta a szirénát megint, most én mondtam neki, tőlem
most azonnal veszik a mintát a vesémből, azért siet, vagy nem ér rá várni a pirosnál? Nagy
okosan rám nézett, kikapcsolta. Megszólalt nem sokkal később a mentőápoló, hogy mindjárt
látni fogjuk a 400 ágyas kórházat. Hála Istennek, mondtam, mert a kollégája borzasztóan
szarul vezet! Erre az ökör rásatuzott, majdnem kilöktem az előttem lévő ülést. Lemarháztam,
mondtam neki, hogy mivel és kivel szórakozzon. Hát láttam, ki van írva: Pécsi Egyetemi 400
ágyas oktatókórház. De ez csak ment tovább. Elkerülte ember a kórházat, vagy hova megy?
Én nem ide vagyok utalva mondta, hanem a főtéri kettes belgyógyászatra. Ez lehetetlen,
mondtam neki, hogy álljon meg, de csak ment tovább. Kár volt beszólni neki, gondoltam, ez
most szórakozik velem, mint katonakoromban a taxis. Egy jó gyereket vittem a katonai
bíróságra, a taxis azt hitte nem ismerem Pestet. Vitt bennünk körbe, körbe, hogy minél többet
kérhessen a fuvarért. Amikor megállt végre adtam neki 30 forintot, ez 1974-ben volt.
Ment ez a jóember szűk utcákban, újra főút, végre befordult egy nagyon romos udvarba.
Megérkeztünk. – mondta. Gondoltam itt lakhat, megnézi a családját. Én ma ráérek, egyszerre
úgy sem tesznek velem semmit. Kiszálltak. Nagyon bután nézhettem. „Na, Borikám nem akar
kiszállni?” Majd a kórháznál. – mondtam. Ez a kórház. – mondták szinte egyszerre, de most
már ők voltak idegesek. Kiszálltam, bementünk, elment valami papírokat intézni.
Mi vártunk, így volt időm körülnézni. Koszos, mocskos falak. Volt, ahol már kisebb-
nagyobb darabokban hullott le a fal. Pár fehérköpenyest is láttam, így megkérdeztem a mentős
urat, valóban jó helyre hoztak? Nekem a 400 ágyast mondták. Elővett egy papírt, amire rá volt
írva a nevem, meg Pécs II. belgyógyászat oktatókórház. A rosszullét kerülgetett, hova hoztak
engem, én ekkora mocskot még életemben nem láttam. Folyt rólam idegességemben a víz,
pedig január volt. Visszaért a mentősofőr. Menjünk! – mondta. Elindultak, én utánuk egy
labirintus-szerű folyosón, három lépcsőn le, utána négy vagy ötön fel. Nagyon szarul éreztem
magam. Itt is vagyunk. – mondta valamelyik.
A sofőr megint elment valamit intézkedni, amikor megláttam, hogy a feleségem és
édesapám egy hosszú folyosón jöttek felém! Most már valóban azt hittem, talán meghaltam és
a pokolban vagyok, vagy meghülyültem. Odaértek, a feleségem szólalt meg. Most jöttek ki a
könnyei először, itt veszik a biopsziát mondta. Egy világ omlott össze bennem. Nem tudom,
nem emlékszem rá, mennyi idő telhetett el, mire az első szót kimondtam. Sírtunk mind a
ketten.
Bentről zavaró nevetést lehetett hallani. Mi nem tudtunk egymásnak mit mondani. Erre,
a látott állapotok után nem voltak szavak. Végre megjelent a mentőápolóval egy nővér – utcai
ruhában, kék köpenyben. Jöjjenek velem! – megmutatom szobáját. A folyosón pár emberrel
találkoztunk, volt amelyik dohányzott. A folyosó annyira keskeny volt, talán egy kerekesszék
elfért volna, de végig volt rakva valamilyen szerintem nem odavaló holmikkal.
Olyan temetői hangulat volt. A feleségem, apám is érthetetlenül nézett. Délután úgy két
óra lehetett, de a szoba nagyon sötét volt. A falon és a mennyezeten több helyen meg volt
indulva a festék. Nagyon kellemetlen, büdös, áporodott szag volt, egyáltalán nem kórházi.
Minden kórháznak van valami elviselhető, jellegzetes szaga, de ez nem az volt. Jobb oldalon a
második szoba ajtaját nyitotta ki. Ez lesz a szobája, itt van egyedül szabad ágy. Háromágyas
szoba volt, U alakban voltak az ágyak. A baloldali belső, az ablakhoz közel, az volt szabad.
Még tűrhetően nézett ki ahhoz képest, amit a folyosón láttunk, középen volt egy kicsi asztal.
Két középkorú beteg volt a szobába. A nővér még az ajtóból annyit mondott: mivel ebédről
már lekéstem, szemben – mutatott egy irányba –, van egy ABC, ott tudnak venni ennivalót.
Orvos meg vagy még ma, vagy holnap jön hozzám. Feleségem kirakta azt a pár cuccot,
borotvát, fogkrémet, aztán csak néztük egymást. Nagyon fáradt voltam, vonzott az ágy, de
valamiért azt éreztem, hogy menjünk innen, de gyorsan. Szerintem a feleségem és apám
fejében is valami ilyen járhatott, mivel ahogy kimondtam, már indultunk is. Nejem
visszalépett, megkérdezte a két betegtársat, kérnek e valamit a boltból. Felvágott kellett nekik.
Végig jártuk megint azt a labirintust, végre leértünk egy a főtérre nyíló ajtóhoz. Ott ült egy
körülbelül 2×3 méteres helyiségben a portás. Mondtuk neki, ki szeretnénk menni a boltba.
Tőle oda megyünk, ahova akarunk, volt a válasz. Összenéztünk, majd kiléptünk végre a
levegőre, amibe olyan nagyokat szívtam, szívtunk, majd elindultunk. Már csak este
gondolkoztam el azon, a boltig vezető úton egyikünk sem szólalt meg.
Közvetlen a bolt mellett volt egy kávézó, mi apámmal bementünk oda, amíg feleségem
bevásárolt. Ültünk egymással szemben, apám szólalt meg: „Fiam, azt az egy, talán másfél
hetet kell csak kibírnod itt, mi meg úgyis jövünk. Ő kisfröccsöt, én citromos üdítőt ittam.
Tudtam, hogy Szombathely és Pécs közt borzasztóan rossz a vonatközlekedés, plusz még
Sárvár, ahonnan indulnak. Cikákoltam épp, ittam az üdítőből, meg ne próbálják ide az Isten
háta mögé eljönni, mondtam. Este fél kilenckor kellett volna indulni és reggel nyolc, kilenc
óra magasságában ért volna ide, aki elindul. Nem tudom min gondolkodhatott, de saját
magához képest, most nem sokat beszélt. Közben végzett nejem a bevásárlással és indultunk
is vissza. Ő szinte ugyanazt ismételte el, amit édesapám, neki is csak annyit mondtam, hogy
meg ne próbálják. Főleg éjszakára, a gyerekeket kire hagyja. Már megbeszélték a nővéremmel
ezt is, én azon ne aggódjak, jó helyen lesznek. Most mondom el utoljára, hogy senki ne jöjjön
ide erre az Istenverte helyre! Mérges lettem. Ebbe maradtunk, közben vissza is értünk a
kórházba. Hamarosan el is búcsúztunk, mert az utat sem ismerték az állomás felé és fél hat
körül indult vissza a vonat.
Pizsamára vetkőztem. Nem tudtam enni, befeküdtem az ágyba. Próbáltam semmire sem
gondolni, de a mai nap szörnyűségei nem hagytak nyugodni. Kezdett sötétedni, közben az
egyik betegtárs törte meg a csendet. Honnan jöttem, milyen problémával, család? Mondtam,
csak a vesebiopsziát csinálják meg, aztán már megyek is vissza a szombathelyi kórházba.
Elmondta, volt itt egy beteg, nemrég ment vissza Zalaegerszegre, közel két hónapot volt itt,
tőle is szövettant vettek a veséjéből. Először kivizsgálások sora. Ha netán megyek a
nővérszoba felé, nézzek be, jobb oldalon minden betegnek van egy „fejléce”. Azokat a
vizsgálatokat csinálják sorba, és amikor azok megvannak csak utána lesz biopszia. Felejtsem
el, hogy én itt beteg vagyok, vagy betegként kezelnek, kísérleti „majmok” vagyunk a legtöbb
orvos szemében! Ez csak vicc mondtam, hisz olyan jó neve van mindenhol a pécsi
veseklinikának! Majd megtudom, mondta, de bár úgy lenne, ahogy én elgondoltam, sok
szerencsét kívánt hozzá és a fal felé fordult.
Így maradtak a kételyek, nem tudtam, ez most valóban így van, vagy csak megpróbált
megijeszteni?! Na, még ez hiányzott ebből a napból. Nem jött álom a szememre, halkan úgy
fél tizenkettőkor kimentem, hogy kérek a nővértől nyugtatót vagy altatót. Alig találtam meg, a
nagy előtérben voltak, ahogy ide jövünk fel. Épp egy férfi halottat takartak le, de csak olyan
matracszerű vászonra, szinte a földre. Észrevettek, mondta, nem kell félni, az már nem fog
bántani. Ennyi egy ember? Gondoltam! Mondtam, hogy miért jöttem, mondta, ha az orvos ír
ki holnap, akkor majd kapok. Na, rohadj meg! – gondoltam és visszamentem. Lefeküdtem,
vártam a reggelt, de nagyon nehezen kezdett végre világosodni. Vártam, hogy felébredjen
végre a kolléga, aki az este megpróbált megijeszteni. Jött egy takarítónő, aki bevizezte a
szobát, de komolyan, ha mi a honvédségnél úgy mostunk volna fel, háromnapi fogdát kaptunk
volna. Egy jó tócsát csinált az asztal alatt, ami úgy délre talán fel is száradt…
Végre felébredt az újdonsült barátom, mondtam is neki, kár volt az este úgy rám
ijeszteni. Semmit nem bírtam aludna attól, amiket mondott. Nem is ő, hanem a Jani nevezetű
mondta, az nem megfélemlítés volt, minden szava igaz volt! Ők már hónapok óta itt vannak,
nekik is vese problémájuk volt, de nem olyan jellegű, mint az enyém. Majd vizitkor meglátom
milyen egy betegfelvétel, attól függ melyik orvoshoz kerülök. Ha sok pénzt hoztam
magammal, akkor oké, ha nem, akkor bármi lehetséges. Közben behozták a reggelit, ők ettek,
én bámultam, mint borjú az új kapura. Gondoltam, többet nem is kérdezem őket, ennyi épp
elég volt a kábításból. Vicces fiúk. Jó hangulatban lehetnek, ha van kedvük a másik beteget
így megfélemlíteni.
Végre jött a vizit, keddi nap volt. Ma nagy vizit lesz. – mondták ezek a ,,bohócok”.
Ilyenkor jön a professzor úr is, meg pénteken is. Már semmit sem hittem el nekik, nem is
kérdeztem őket. Berobbant egy nővér lázlapokkal, amiket gyorsan szét is szórt köztünk, a két
jókedvűét összekeverte, most én nevettem. Berobogtak, hamarosan eldől minden. Mint
később meg tudtam, a főnővér, három orvos, a professzor, meg két vagy három nővér még.
Jánossal kezdték, súgtak, búgtak, nem lehetett érteni, hogy mit, a főnővér jegyzetelt, majd
jöttek hozzám. Az egyik doki mondta, nem kell magának lényegében semmit sem mondani,
már tudunk mindent magáról, meghallgatta még, gondolom, a tüdőm elől, hátul. Megint
középre mentek, beszéltek, de annyira halkan, hogy semmit nem tudtam kivenni belőle, a
nővér meg jegyzetelt, de sokat. Palinál ugyan ezt a mókát játszották el. Az ajtóból visszaszólt
az egyik orvos, ne menjek sehova, majd jönnek értem. Megkezdődnek a vizsgálatok. Nem
értettem az egészet. Szombathelyen érthetően, hangosan elmondták mindenkinek, kivel mikor
mit fognak tenni, vagy hova, miért viszik. Ezek siketnémák, vagy mi a bajuk kérdeztem. „Na
piktorkám, most írták meg a programodat, amit mondtunk, délután már kint lesz a falon,
megnézheted.” – mondta az egyik „kolléga”. Tudták, hogy festő a szakmám, ezért már csak
így szólítottak. Ledöbbentem, ezek nem ugrattak engem, nagyon is komolyan beszéltek.
Mondták, ha vége lesz a vizitnek, megmutatják az udvarban ketrecekben van egy csomó
mindenféle állat, nyúl, patkány, galambok, tyúkok, görény. Azokon kísérleteznek, és velünk
is ugyanezt teszik. Ők már a nagy részén túl vannak…. Nagyon hülyén nézhettem, mert
sajnáltak is, úgy vettem észre, vagy örültek neki, hogy jött még egy kísérleti nyúl.