„A felnőttek megbetegszenek, mert dohányoznak, rosszul táplálkoznak, vagy túl sokat dolgoznak, otthon meg csak veszekszenek. Egyszóval már nem boldogok, és olyankor rájuk törnek a betegségek, és akkor már mondhatják, hogy azért boldogtalanok, mert betegek.”
Silvano Agosti
Amikor idehoztak, azt mondtam mindent ki fogok bírni, csak a gyerekek! Ő nélkülük
tudtam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire?! Sokszor már azt hittem ebbe fogok belehülyülni.
Ilyenkor tudja, döbben rá az ember, hogy mennyit is jelent a család. Viszont rengeteg erőt
adott az az érzés, hogy szükségük van rám, feleségemmel együtt fogjuk felnevelni őket. Nem
maradhatnak apa nélkül. Ez a hiányérzet emberfölötti erőt, kitartást tud adni, de senkinek sem
kívánom. Addig becsüljétek meg egymást, míg megtehetitek!
Igen, mondtam feleségemnek, hogy ne vonatozzon ide a pokolba. Sem ő, sem rokonok,
senki, nem akartam, hogy így lássanak. Borzasztó érzés volt, amikor elment. Sok mindenen
átmentünk, sok akadályt leküzdöttünk Isten segítségével, ez is sikerülni fog.
Hétvégén ez a kórház volt ügyeletes. Eddig csak a zörejeket hallottam szinte egész éjjel,
most ki tudtam menni, nem volt infúzió. Szörnyű látvány fogadott, elmúlt éjfél, kint a folyosó
végig betegekkel. De láttam, többet már le is takartak. Félelem jött rám, de mentem tovább
abba a nagy előtérbe, ahonnét be tudunk jönni a szobákhoz. A sok nyugtató hatása, csak vitt,
gondolom, mert másképp nem lettem volna képes rá. Az a látvány – ami, akkor, ott fogadott –
egy harcmezőhöz hasonlított. Ki matracon, ki ponyvás hordágyon feküdt – a háborúkban
hordták ilyenen a betegeket, halottakat – a két szélén egy-egy gömbölyű fa volt belevarrva a
vászonba, azon voltak a betegek és sok le volt takarva. A nővér szólt az orvosnak az még
lélegzik. Már nem sokáig, volt a válasz. Minél előbb vissza a szobámba, mert éreztem,
remegek, vacogok. Befeküdtem az ágyamba, alig bírtam leállítani az ajkam, úgy csattogtak
össze a fogaim. Csak néztem a mennyezetet, gondolataim a hozzátartozóknál jártak, ha ezt az
állapotot látnák. Férjek, feleségek, idősebb, fiatalabb családtagok feküdtek ott, többségük
holtan.
Reggelre valahova elvitték őket, semmi nyom nem volt, csak ezek az ocsmány
„betegszállító” hordágyak. Senkinek sem mondtam el, hogy hol jártam az éjjel, vagy mit
láttam. Ezt úgysem hinné el senki. A gyermekkorom jutott valahogy eszembe. Úgy hét éves
lehettem. Falun, családi házban laktunk. Nyár volt – négy lépcső vezetett ki a lakásból az
udvarra – ahogy ráléptem a lépcsőre a hátsó udvar sarka felé, még a mi kertünk felé – egy
henger alakú, úgy másfél méter átmérőjű, aranyszínű fény lassan esett le a földre. A tyúkok
mind odaszaladtak, kutyáink vonítani kezdtek, én csak bámultam mi ez. Ma sem tudom miért,
de odarohantam, nem láttam semmit. Olyan volt, mintha arany színű apró szemek lettek volna
a legvégén, de sehol semmi. Elmondtam a szüleimnek, persze, hogy nem hitték el. Pár nap
múlva már a fél falu tudta, pedig megmondtam, ha ők nem hiszik, akkor ne mondják
senkinek. Persze tudta minden rokon, másnap múlva meg a fél falu. Én ezt azóta is – bármi
furcsa történt velem – egy Isteni jelnek tartottam, még ma is.
Teltek a napok. Az egyik vizitkor megkért a Lyuba főorvos asszony, szeretnék
bemutatni betegségemet az orvostanhallgatóknak. Ha megkérnek, akkor lemennék-e az
előadóterembe. Jó pénzért természetesen, csak szóljanak. Le is mentem több alkalommal,
szinte minden csoportban voltak, akik jobban megszerették volna érteni betegségemet, többet
tudni róla. Ők megszokták kérdezni, ha elmennek a dokik, pár kérdést feltehetnek-e.
Természetesen, ott maradtam, addig is ment az idő. Egy ilyen alkalommal mondta a
professzor úr, másnap vizitkor jó hírt fog mondani nekem, de sok múlik még a reggeli
vérsüllyedés eredményén.
Nagyon vártam a reggelt, csak arra tudtam gondolni, tartósan lejjebb ment a
vérsüllyedés. Úgy másfél hete 30 és 40 közt volt az érték. Az izgalomtól a reggeli is csak
nehezen ment le, így még nem vártam az orvosokat, mint ma. Végre jöttek, amikor odaértek
hozzám mondták is, lehetnének jobbak is az eredmények, de második hete a vérsüllyedés
beállt arra a szintre, hogy most már meg merik csinálni a biopsziát. Május 21-re tervezték be,
remélik már nem jön közbe semmi. Kapom addig is az infúziókat, vérplazmát. Tudják, hogy
sok a gyógyszerem, de egyelőre muszáj ezeket szedni. Megígértem mindent, rá akartam venni
a csapatot arra, esetleg korábban nem lehetne-e levenni. De nem tárgyaltak velünk. Ez nem
piac, ahol alkudozni lehet. – bökte oda epésen a Tarján doktor. Örültem végre, öt hónapja
vagyok itt, holott legfeljebb másfél hétről volt szó és most kaptam időpontot.
Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy kicsípik a szövettant. Annak vizsgálata
után már megtudják állapítani, hogy hol van a nagyobb probléma, kapok gyógyszereket rá, és
megyek vissza a szombathelyi kórházba. Két nap telt el, olvastam, amikor belépett a szobába
a Kulcsár főorvos úr, a szombathelyi osztályos orvosom. Nagyon meglepődtem, persze hogy
örültem neki, itt meglátogat. Elmondta, csak annyit mondjak, milyen a közérzetem, tudja az
eredményeket, beszélt az itteni orvosokkal, bizakodni kell, hogy a szövettan ad olyan
eredményt, amire koncentrálni tudnak és jöhetnek a még jobb eredmények. Itt volt Pécsen
konferencia, mindenképp meglátogatott volna. Ennyire betegközpontú orvossal még nem
találkoztam. Látszott rajt, hogy valóban minden idejét a betegek gyógyulásáért áldoz fel.
Hosszasan elbeszélgetett velünk, szinte éjjel-nappal a kórházban, a betegei mellett volt.
Sajnos, később erre ment rá a házassága. Nagyon hálás voltam neki mindenért, talán neki és
Hankiss professzornak köszönhettem azt, hogy kihoztak abból az állapotból, ahogyan
hozzájuk kerültem. Nagyon mélyről hoztak vissza, órákat töltöttek mellettem. Amikor jött
dolgozni, még át sem öltözött, az volt az első neki, végig járta a súlyosabb betegeket.
Folytatódtak a napi kezelések, szinte minden reggel vettek le vért, reggeli után meg megettem
a marék gyógyszeremet, utána bekötötték az első infúziót. Amikor kórházba kerültem olyan
vénáim voltak, egy kezdő nővér az ajtóból is beletalált volna a vénámba, most olyan volt,
mint egy matyóhímzés. A rezidensek is gyakorolták rajtam a vénázást, amíg meg nem untam.
Volt, amelyik már szétböködte mindkettő karomon a vénákat, de egy kémcső vért sem tudott
38levenni. Na, ekkor megelégeltem és csak a szükséges bökéseket engedtem meg. Szerencsére
nem jött végre közbe semmi olyan, hogy ne tudják a szövettant levenni. A hétvége nagyon
lassan telt, nem ment az olvasás se. Rejtvényekkel próbálkoztam, de az agyam csak egyetlen
dologra koncentrált, legyen már hétfő! És eljött, reggelit nem ehettem, de amúgy sem ment
volna le egy falat sem. Meg volt a vizit, jól vagyok-e? Semmi bajom csak már induljunk.
Elmagyarázta a Sámik és Tarján doktorok, mit, hogy fognak csinálni. Lesz egy rúgóval
ellátott különleges tű, egy kémcső, amibe a minta fog kerülni. Hamar megleszünk vele, és
érzésteleníteni is fogják a területet. Egyszerűen sem ideges nem voltam és nem is féltem. Volt
egy beteg, akinek nem rég vettek szintén a veséjéből, ő is azt mondta, semmiség. Úgy egy óra
telhetett el vizit óta, nyílt az szobánk ajtaja. Két akkora marhanagydarab ember jött be, mint
Toldi. Életemben nem láttam még ekkora embereket vagy most kezd a szemem becsapni?
Melyikük a Juhász? Mély dörmögő hangján az egyik. Már mentem is, mivel az ágy szélén
vártam már ezt a pillanatot. Mentünk, a labirintusnál kinyitottak egy ajtót. Abban egy ágy volt
a fal mellett, egy asztal két székkel. Se röntgent, se ultrahang gépet nem láttam. Kérdeztem is
tőlük, hogy azok hol vannak? Ők csak azért vannak itt, hogy lefogjanak. Atyám, mi lesz itt,
nekem nem ezt mondták, most félni kezdtem. Nem kicsit, nagyon, mivel a legrosszabbra
gondoltam. De nem vakon? Járt az agyam, meg kezem, lábam is. Jött a két orvos meg a
csúnyácska kövérke, kezében egy kuktával. Kiderült abban fertőtlenítették az eszközöket,
amik kellenek a mintavételhez. Anyám mi van itt? – gondoltam. Mondta is, teljesen
vetkőzzek le és feküdjek fel az ágyra. Az átlagnál magasabb volt ez az ágy, de megkérdeztem,
remegett a hangom, ultrahang, vagy? Többet nem is tudtam mondani. Az nem lesz, már
nagyon sokat csinált ilyet. Hangjából ítélve a Sámik doktor lehetett: „Egy pillanat és meg is
vagyunk.” Ez a két óriás a falhoz szorított, éreztem rajzoltak vesetájékon valamit, hamarosan
kezdjük is mondta a doki. Kaptam egy érzéstelenítőt, amit három helyre szúrtak be. Vártak
egy keveset, amikor mondta a doki, na akkor kicsípjük. Nem kaptam levegőt, úgy szorítottak
a falnak. Hallottam, hogy halkan csettent a szerkentyű, de félrement. Nem csípett ki anyagot.
Ismét csettenés, megint semmi. Ne mozogjak el, meg levegőt se vegyek mondta, mert
valamiért elmozog a vese akkor. Szakadt rólam a víz, az ájulás kerülgetett! Végre a 10. talált,
de még egy kell mondta. A következő „lövés” is csípett ki mintát. Végre nem szorítottak
annyira, így már jobban kaptam levegőt. És engem hibáztattak, hogy elmozogtam, ennyiszer
még nem kellett megbökni senkit sem. Ez vicc, úgy nekinyomtak ezek az óriások a falnak,
levegőt is csak keveset kaptam. Lényeg, hogy megvan, gondoltam magamban. Mondta a doki,
ha tudok pisiljek. De hova? A földön volt egy lavór, abba. Nagyon erőltetett, de csak keveset
tudtam produkálni. Megdöbbenésemre véres volt. Megnézték, ők is mondták is a nővérnek,
katéter, sok-sok folyadék és a gipsztuskó, egy hétig azon fogok feküdni. Ezt már nekem
mondták, nehogy bevérezzen a vese. Nem engedték, hogy saját lábamon menjek be, a két
nagydarab összekulcsolta a kezét, azon vittek az ágyamig. Hamarosan bekötötték az infúziót,
meg hozták azt a szerintem gipszből öntött kínzóeszközt, amit a vesém alá raktak, nehogy
bevérezzen a vese. Hatalmas kék folt volt az egész fenekem. A jobboldali vesémet bökték
össze, ezért nem értettem, minek a másik vesémhez is? Ez egy részben állítható, két részből
álló U alakú holmi volt, amit beraktak a derekam fölé, kb. a vesékhez. A derék, meg a gerinc
felső része a levegőben volt. Na, így azt fájt már mindenem. Eddig elég tűrhetően voltam, de
ez borzasztó volt. Hiába mondtam nekik, ez nagyon rossz. Erre csak annyit mondtak, hogy
mások is kibírták. Na ezzel elárulták magukat. Több ilyen eset is volt ezek szerint, a többi
betegnek is azért rakták alá, mivel többször szúrták! A betegtársak segítettek a fej és gerinc
részemet feljebb rakni párnákkal, hogy ne feszüljön annyira. Ezek hentesek, nem orvosok –
milyen igaza volt az első betegtársaimnak. Másnap vizitkor a prof érdeklődött, mondtam neki,
elég pocsékul sikerült ez a művelet, 12-szer böktek meg, mire eltalálták a vesét és tudtak
szövettant venni, mert miért nem röntgen, vagy ultrahang segítségével vették a szövettant?
Így Szombathelyen is megtudták volna csinálni. Ez hentesmunka volt, orvos ilyen kínzást
nem csinál. A felszínt úgy, ahogy érzéstelenítették, de beljebb már nem tudták, fájdalmas volt.
Ha nem mozogtam volna el – mondta a Sámik –, akkor első két csípésre meglett volna. Jól
kiosztottam azt is, hogy a jó francba tudtam volna elmozogni, amikor az a két óriás úgy
beszorított a falhoz? Nem is onnan vették szerintem, amit berajzoltak, mert vannak a tű
nyomok a berajzolt karikán kívül is. Próbált magyarázkodni, de a főorvosnő leállította.
Megnézte a szúrások helyét, mondta sok folyadék, és amennyiben eláll a vérzés, normál
vizelet lesz a zacskóba, akkor kiveszik a tuskót alólam, de egy hétig utána is feküdni kell. Úgy
két, három hét múlva remélik megjön a szövettan eredménye, akkor már többet tudnak.
Gondoltam, itt most elástam magam a két doki meg az egész vezérkar előtt, de már azon
a ponton voltam, hogy nem érdekelt. Nem elég, hogy megkínoztak, akkor még engem akarnak
okolni. Harmadik nap már teljesen letisztult a vizelet, lett nekik szólva, de nem vették ki
előbb, egy hétig fektettek azon a rönkön. Biztos voltam benne, itt jön a visszavágás, mivel
hentesnek neveztem őket a prof előtt. Még utána is négy napig nem engedtek felkelni. Most
már nagyon ki voltam borulva. Közben jött feleségem, anyósommal, amikor alattam volt ez a
holmi. Ez volt az első eset, hogy nem nagyon tudtam örülni jöttüknek. Tisztában voltam vele,
mit éreznek. Nem szerettem, ha azt látom valakin, hogy sajnál. Elviselek én mindent, csak
sajnálatot, szánalmat ne lássak az arcokon. Normál esetben ez érthető, de nagyon ki voltam
már agyilag.
Visszaálltak a kezelések régi medrükbe, közben jött egy nagyon aranyos, idősebb
apácarendbéli nővér, Marian nővér. Estefelé bejött hozzám, szinte mindent tudott rólam, Ő
Szombathelyről jött most, de már akkor ott volt, amikor még én is, csak ő a sebészeten volt.
Egy tündéri teremtmény volt, mondtam is neki, őt a jó Isten küldte ide. Teltek a napok,
közben kimentem már sétálni a folyosóra, nem szabad az erőt elveszíteni. Eltelt két hét,
eredmény még sehol. Bíztam benne a következő héten letelik a három hét, biztosan meg fog
jönni a szövettan eredménye és végre mehetek ebből a pokolból vissza Szombathelyre.
Egyik ilyen délutáni séta után, de már délelőtt is úgy éreztem, mintha kicsit
megszédültem volna. Próbáltam azért haladni a folyosón, de egyre inkább fáradtam. Kezdett
verni a víz, hol a mellem, hol a hátam szúrt. Le is ültem egy székre. Csak nem? Mindjárt
rosszra gondoltam, de mivel nem jött fel vér, így el is vetettem ezt a gondolatot. Hasonló
előjelek voltak, amikor tüdőembóliát kaptam. Két tanhallgató jött, kérdezték, nem érzem jól
magam? Mondtam, hogy nagyon nem. Előkerítettek egy kerekes kocsit és megkezdődött a
procedúra. Már egyre többször köhögtem, de nem jött vér fel. Gondoltam, akkor mégsem az.
Odavittek a nővérszobához, orvos sehol. Valahova telefonáltak, nem tudom kivel
beszélhettek, csak hangfoszlányokat hallottam. Hamarosan elindultak velem futva, majdnem
kiestem abból a mopedből. EKG volt kiírva, nyitva volt az ajtó, így mindjárt be is toltak.
Megvizsgáltak, annyit hallottam, nagyon gyanús. Minél előbb röntgen, mire odaértek
telefonálok nekik, mondta. Most már tudtam, a baj nem kicsi, de megint? Meg volt a röntgen
is, nem is várták meg az értékelést. Előkerültek az orvosok is, mind a két karomba infúziót
kötöttek be és bevittek a szobámba. Nem engedtek lábra állni, a két rezidens emelt az ágyba.
Pár perc, és lesz pontos diagnózis mondták. Valóban, jött is a röntgenorvos, kezében
lebegtetve a felvételeket. Gyerekek, embólia! Minden a felvételeket nézték. „Embóliája van,
Juhász úr!” Na még uraz is. Két hete egy akkora tahó volt hozzám. Átkoztam azt a napot is,
amikor idejöttem Pécsre.
Elkezdték a szokásosat. Mondtam hagyják, van már benne rutinom. Most viszont hoztak
egy oxigénpalackot, hamar összeszerelték, megkaptam megint az „álarcot”, azzal pótolták az
oxigént. Csak később gondolkodtam el azon, ebbe bele is szoktak pusztulni, de én nem fogok.
Hadd kínlódjanak velem még. Fura dolgok történtek velem, amit először nem tudtam mivel
megmagyarázni magamnak. Kezdtem megbékélni az orvosokkal, sőt hálás voltam valami
megmagyarázhatatlan módon nekik, örültem az életnek. A pécsi madaraknak, ahogy
csiripeltek az ablak előtt lévő fán, a csúnya nővérkét sem láttam olyan kiállhatatlannak, mint
korábban, az ebédet hozó „reffes” csajok sem néztek ki olyan rosszul, a Lyuba főorvosnő is
kedvesnek tűnt, így telt el kb. 5-6 napom. Beszélni csak akkor tudtam, amikor vizitkor picit
levették az oxigént adagoló maszkot. Egyik reggel a szobában szívta fel a nővér a
fecskendőbe az injekciókat, aminek egy részét az infúzióba nyomta, a többit a seggembe.
Nehezen, de megértettem a szobatársammal, vegye ki a szemetesből az ampullákat. Ki kell
deríteni, mi folyik itt. Annyira nyugodt voltam, legtöbbet csak aludtam, már a szobatársak is
szóvá tették. Leírta egy papírra az ampullákon lévő neveket. Másnap jött feleségem és apám,
gondoltam érdeklődtek utána, így megtudták, hogy újabb embóliát kaptam. Most sem
engedték levenni a maszkot, így papírra írtam le, tudakolja meg gyógyszertárba, vagy a
szomszédba volt az onkológiai osztály, hogy miket adnak ezek nekem, mert egyszer csak
végleg elaltatnak. Így is lett. Egy részét a gyógyszertárban, másikat a sebészeten sikerült
megtudnia. Háromnegyed része nyugtató volt! Hogy rohadnátok meg, gondoltam. Nem
mindegyik palackba szokták nyomkodni, általában a reggelibe, meg az estibe. Meg volt
fejemben az ötlet, ilyen kábán is.
Kegyetlen érzés volt, hogy ők beszéltek hozzám, én meg nem vehettem le a maszkot,
próbáltam picit félrenyomni, de éreztem, hogy kell. Így én csak írtam. Leírhatatlanul
elkeserítő, fájdalmas érzés, fekszel ott kiterítve, mint egy béka. Tele rád kötött madzagokkal,
maszkkal. Eljöttek, 250 kilométert utaztak, csak ide és lényegében egy értelmes mondatot
nem tudsz mondani. Most először éreztem, hogy jobb lenne már meghalni, de az meg
önzőség. Gyávaságnak tartottam, párszor átgondoltam már. Akarom és fogom is még a
gyermekeimet látni. Akárhogy is, de fel kell épülnöm, szükségük van apára.
Tíz hónapja nem találkoztunk már, féltem attól, hogy már meg sem ismernek. Kicsit
már nőtt a hajam is, de fehéren, amire azt mondták, idővel sötétebb lesz. Sokszor eszembe
jutott most az a fény, amit gyermekkoromban láttam, abban bíztam, hogy azt Isten küldte
nekem, hogy erős és kitartó legyek. Én „csak” beteg vagyok, Jézus szenvedéseihez képest ez
semmi, csak a hit, az élni akarás, imák erejében bízhattam.
Édesanyám beteges volt, ide nem tudott eljönni, de éreztem aggódását. Tudtam, hogy
nagyon sokat imádkozik értem, a fia gyógyulásáért. A hit, a szeretet, nagyon sok erőt tud
adni. Míg ezeken gondolkodtam elaludtam. Amikor felébredtem már majdnem besötétedett.
Elmentek a szeretteim, hisz feleségemet otthon várták gyermekeink. Legalább édesanyjuk
hadd lehessen velük, azt ezen is túlteszem magam. Le fogom győzni, mint az elsőt és megyek
én is, amit már nagyon-nagyon vártam!