„Van olyan ember, aki a döntése következményével csak később szembesül, viszont élete végéig lelkiismeret-furdalás gyötri majd miatta. A lelkiismeret-furdalás pedig, mint tudjuk, a betegségek melegágya.”
Patik László
Itt nem volt külön intenzív osztály, együtt voltunk a többi beteggel. Jöttek a másik két
beteghez is a látogatók. Egyik pécsi, a másik kaposvári volt. Természetesen jöttek hozzájuk is
a látogatók, ez engem egyáltalán nem zavart, de azt észrevettem, én voltam központban,
nagyon néztek. Ronda egy látvány lehettem. Tele madzagokkal, infúzióval, maszkkal,
oxigénpalack az ágy végében. Úgy nézhettem ki, mint egy földönkívüli lény. Többször is át
kellett gondolnom, hogy kevesebb nyugtatót folyassanak belém, de inkább leírtam, mivel le
volt tompítva az agyam. Ahogy már írtam a reggeli és esti infúziókat szokták tele nyugtatózni
injekcióval. így azt gondoltam ki, hogy a reggeli amikor úgy kb. félig folyt le az infúzió,
lecseréljük az asztalon lévő telire. Azokban, lényegében csak desztillált (sós víz) volt. Ehhez
kellett a szobatársaim segítsége. Reggel az asztalra, vagy az ágyam végébe szokta lerakni a
nővér ezeket a még „szűz” infúziókat. Azt láttam, hogy kapok gyógyszerbe annyi
gyulladáscsökkentőt, alvadásgátlót, hogy abból baj nem lehet. Persze, hogy kaptak rajt a
kollégák, megbeszéltük, én odaadtam nekik amit leírtam, tetszett nekik a dolog.
Másnap reggel indult az akciónk. Amikor úgy félig lefolyt a nyugtatós anyag, egyik az
ajtónál figyelt, amíg a másik gyorsan kicserélte a még „szűz” infúzióra. Pillanatok alatt
megvolt. Mivel a kiürült palackokat a szemetesbe szokták dobni, mi a nyugtatósat a
szekrényembe. Amikor a normál lefolyt, azt már a nővér cserélte le, így ment egész nap, majd
este megismételtük. Mire dél lett, már egészen kitisztult az agyam. Na így ment az akciónk
napokig. A nyugtatósakat, meg elvitték a látogatóik és eltüntették. Semmi probléma nem volt,
újra normális lett az agyam. De megfogadtam, vizitkor, ha netán kérdeznek, amíg válaszolok,
leveszik az oxigén adagolót, nagyon kedves leszek velük. Már több mint két hete feküdtem és
birkóztam az embóliával, amikor észrevettem, ha levették a maszkot, már nem is hiányzott
annyira, amit mondtam is nekik. Még pár nap, elvégeznek pár kontrollt, ha valami nem jön
közbe, akkor azt megszüntetik.
Most már mindig többet ehettem, a Prednizolon farkasétvágyat csinált. Csak az az
ágytálazás, fiatal nővérek, tanulók, hozták, vitték, ezt nagyon szégyelltem, ezért hiába
kívántam, nem ettem sokat. Ha kellett, valamelyik szobatársamnak adtam. Újra tudtam
olvasni, feleségemmel elhozattam a Bibliát, amit nehéz értelmezni sok helyen, de legalább
nem felejtettem el.
Eltelt egy hónap, mire megjött végre a veseszövettan eredménye. Ezt nagyvizitkor
monda el a Hammer Aurél professzor. Egyértelmű festék, sőt ólommérgezés, ami annyiban
„szerencsésnek” mondható, hogy a vese külső kérgét károsította nagy mértékben. Jól
gondolták szerencsére ők is. Azért kapom még egy ideig a sok gyógyszert, vért, vérplazmát.
Dicsérte magukat. Lényegében sokat nem is fognak változtatni a gyógyszerezésen.
Megkértem, a nyugtatókat vegyék lejjebb, amit megígért. Annyit még megjegyzett, hogy az
ólom, életem végéig elfog kísérni, nem ürül ki a szervezetből, pedig már annyi vért adtak,
szinte lecserélték a véremet, de ez a szervezetem szinte minden részébe befészkelte magát. A
nyelvem hegyén volt, de mivel megígértem, hogy nem szólok, magamban gondoltam át most
tisztább fejjel a sok nyugtató nélkül a mintavételt. Leírtam már korábban, én senkit nem
okolok, hogy így vagyok, viszont annyit tanultam már az egy év kórház alatt, hogy minek
hova vezet a vége. Így több kérdés is megfogalmazódott bennem: miért nem állították le a
vérhígítók adását a vesebiopszia elvégzése előtt. Az, hogy utána sem állították vissza a
vérhígítót nem játszhatott közbe, hogy megkaptam a második tüdőembóliát, miért csak akkor
kezdték újra adni, amikor már kialakult az újabb embólia? Ezek csak tézisek, az én
gondolataim a felületességgel végzett munkájukról. Úgy kilenc óra körül megszokott lenni a
vizit, utána hova tűntek?
Amikor nem voltam ágyhoz kötve, többször sétáltam a folyosón: szinte csak
orvostanhallgatókkal lehetett találkozni. Végre újra szabad lettem, leszedték rólam a cuccokat.
Sétálgattunk a folyosón egyre többet és többet, már elég jól bírtam. Úgy éreztem, hamarabb
kijövök ebből, mint az elsőből. Szobatársam kérdezte voltam-e már lent az alagsorban a
gyerekeknél, szintén veseproblémával vannak itt. Ez nekem új volt, senki sem mondta, főleg,
hogy 0-10-éves korú gyermekekről volt szó. Másnap lementünk, oldalamra raktam az
infúziómat és elindultunk. Arra még nem is voltam, több terem is volt. Társam pécsi, ő
ismerte az egész kórházat. Amikor odaértünk, megláttam a gyerekeket, nem tudtam most
visszaforduljak, vagy menjek tovább. Ugyanaz a régóta nem festett szobák, kezelő, és a
gyerekek. Folyt többnek is az infúzió, volt amelyik pityergett, vagy amikor észrevettek
bennünk, többen is intettek. Mindjárt hazagondoltam, nem sok kellett, hogy elsírjam magam.
De szerencsések vagyunk, hogy a mi lányaink egészségesek. Leírhatatlan érzés fogott el
kavarogtak a gondolataim. Én odamentem ahhoz a kisfiúhoz, amelyik majd kiesett az ágyból,
úgy nyújtotta a kezét. Petikének hívták, mondta már régóta itt van, szülei szokták látogatni.
Már nem fél az injekciótól, csak a kistestvérei hiányoznak nagyon neki. Hárman vannak
testvérek. – mondta. Ő az egyedüli fiú, másik két testvére leány. Beszélgettünk egy darabig.
Társam egy kislány ágyához ült le nem messze tőlem. Észrevettem nagyon nehezen vette a
levegőt, öt évesnek néztem. Később a szobatársam mondta, hogy eltaláltam, mert annyi éves
volt. Elindultunk vissza, mert voltak olyanok, akiknek uzsonnát hoztak, cukorbetegek is
voltak, nem ,,csak” vese. Nem sokat beszéltünk míg a szobánkhoz értünk. Este vacsora után
hoztuk elő, pár mondat erejéig. Ilyenkor elfogynak, nincsenek szavak.
Másnap nem tudtam lemenni hozzájuk. Az orvostanhallgatók megkértek, hogy menjek
le a tanterembe, mivel most már volt szövettaneredmény is, hadd mutassák be nekik
betegségemet, annak okait, következményeit. Következő nap már le tudtunk menni, bár ne
tettük volna. Ahogy beléptünk a gyerekek szobájába, akkor szedték szét a paravánt, annak a
kislánynak az ágya mellől, akinél két nappal korábban a szobatársam volt. Nekem is feltűnt,
nagyon szívta magát, alig kapott levegőt, meghalt. Nem volt még ötéves.… Borzasztó volt
látni azokat a gyerekeket, akik szinte alig éltek pár évet, és szembesülniük kellett a halállal,
társuk halálával. Rosszul éreztem magam, amikor Peti fogta meg a kezem, ugye én nem fogok
meghalni? Persze, hogy nem. – mondtam elcsukló hangon. Meggyógyítanak a doktor bácsik,
és mehetsz is haza a testvéreidhez. De tegnap Panna is meghalt. – mondta. Beszélgessek vele,
vagy olvassak mesét. Megígértem, este lejövök és akkor fogok olvasni nekik. Nem szóltak a
nővérek, legtöbbjük rezidens volt. A szülők, jutott eszembe, hogy fogják ezt a borzalmat
feldolgozni? Sehogy, ezt nem lehet, képtelenség, amikor helyükbe képzeltem magam, amikor
közölni fogják velük, hogy Marika kislányuk meghalt! Remegtem, vacogtam, hidegrázás jött
rám. Hamar elköszöntünk, megígértem, este visszajövök mesélni. Mintha csak erre vártak
volna, már csak kevesen sírtak, legalábbis én úgy éreztem. Kiérve a folyosóra, már távolabb
voltunk szobájuktól, belevágtam jobb öklömmel egy udvarra néző dupla ablakba. Zokogtam,
miért ők? Azt sem tudják mi az élet, alig éltek pár évet és meghalnak. Miért nem én haltam
meg inkább.
Szobatársam megijedt, mert folyt a vér, de csak az infúziós tű csúszott ki. Kiütöttem
úgy két ablaküveget, hogy nem sérültem meg. Letapasztották a tű helyét az orvostanhallgatók
és visszamentünk a szobánkba. Lefeküdtem. Az agyam csak a gyerekeken járt. Nem tudtunk
mit mondani egymásnak, de nem is lett volna értelme, csak feküdtem ágyamon. Nemsokára
hozták a vacsorát, de nem tudtam enni. Szóltam a nővérnek, hogy az esti adag infúziót csak
később tudja bekötni, mert lemegyek majd a gyermekosztályra. Tudtam, hogy nyolckor van
takarodó náluk, ezért hét óra után lementem. Örültek nagyon, már vártak, mondták. Úgy
vettem észre, hogy már át estek azon a borzalmon, ami délután volt. Szerencse, hogy hamar
túl tudják tenni magukat, még az ilyen eseményeken is. Mindegyik azt szerette volna, ha az ő
könyvéből olvassak mesét. Mondtam, én be fogom csukni a szemem, tartsák oda a könyveket,
amelyiket megfogom, abból fogok olvasni. Így is lett. Rövid mesék voltak, így többet is el
tudtam olvasni, majd elköszöntem tőlük.
Visszamentem a szobámba. Kicsit megnyugodott a lelkem, úgy éreztem. Már egy ideje
kevesebb nyugtatót adtak, így tovább tudtam este is olvasni. Másnap jött a kisvizit, már
majdnem kimentek, amikor visszaszólt az osztályos orvosom, hogy holnap valószínű át
fognak tenni a hetes szobába! Te jó ég, az a 15 ágyas, ahonnan csak azt láttuk, viszik be a
betegeket, főleg időseket, szinte nem volt olyan nap, hogy ott ne halt volna meg valaki. A
szobánk előtt szokták levinni őket abban a pléh „koporsóban”. De miért? – kérdeztem. Vagy
nem hallotta már meg, vagy nem tudott mit mondani. Nem értettem mi történt, mit vétettem,
hogy a halálszobába raknak. Mindenki csak annak mondta, mivel ember élve onnan csak
nagyon ritkán jött ki. Másnap nagyvizitkor megkérdeztem, miért? A főorvosnő annyit
mondott, mert helyemre súlyos beteget hoznak, akinek állandó felügyeletre van szüksége, de
ezt úgy mondta, hogy nem nézett a szemembe. Ez kibaszás, küldjenek akkor inkább vissza
Szombathelyre. Majd annak is eljön az ideje, még vannak hátra vizsgálatok, majd csak utána
jöhet szóba. Mit akarnak még vizsgálni? Szövettaneredmény megvan, akkor még mire
kíváncsiak? – kérdeztem. Majd amikor eljön az ideje, megtudom. – mondta. Majdnem
szétvetett az ideg, itt rohadok már hét hónapja, megvan a szövettan eredménye is, mire
45kíváncsiak még ezek? Valóban állatnak néznek, tartanak minket itt, rajtunk kísérleteznek. Már
rég néztem a fejlécemet, amire ki szokták írni a következő vizsgálatot. Csak legyen vége a
vizitnek, tűnjenek el, megnézem. Úgy is lett, kitártuk szobánk ajtaját, lássuk mikor mennek
vissza. Végre eltűntek, bementem a nővérszobába, most volt ott nővér, de nem érdekelt. Ki
volt írva: csontvelő vétel, de időpont az nem volt ott. Na tőlem nem vesznek az biztos. –
gondoltam. A nővér szólt valamit, de lehet, hogy meg is bánta, mert beszóltam neki rendesen,
mint aki lassan egy éve már nem láthatta tündér gyermekeit, mivel ezek itt kísérleteznek
rajtam. Két nappal korábban volt Pécsen Szombathelyről a Kulcsár főorvos Úr belgyógyászati
konferencián, és meglátogatott újra. Elbeszélgettünk, de ha én ezt akkor tudom – az
áthelyezést a hullaszobába, meg a csontvelővételt –, Ő elintézte volna, hogy visszamehessek
Szombathelyre, hisz amiért jöttem, a vesebiopszia megvolt. Sőt az eredményei is, ezért
jöttem, már semmi keresnivalóm itt. Nem bírtam nyugodni, de ebből az elátkozott Isten háta
mögötti helyről, még telefonálni sem lehet! Egyetlen telefont láttam, azt is a kezelőszobában.
Nagyvizitkor elmondta ezeket a Professzor is, azzal próbált meggyőzni, azért kell venni
csontvelőmintát, mert az sok betegség eredetét kimutatja, így a gyulladásét is, mivel megint
tartósan 30-40 fölé ment a süllyedés, hiába kapom a napi 39 szem Prednisolont. Nem tudtam,
most jó pofizik-e, vagy valóban igazat mond, ezért megkérdeztem, miért nincs itt napok óta a
lázlapom. Mindent egy lapra tettem fel. Ha kell úgy éreztem, most akár ki is dobom az
ablakon valamelyiket. Előkerült a lázlap, hát valóban magas volt a süllyedés már három hete,
de ezt akkor miért nem mondták? Én azt vártam úgy két hete, hogy mikor mondják végre,
hogy mehetek vissza Szombathelyre. Mert nem akarták, hogy idegesítsem magam, mondta.
Még ennél is tudok bolondabb lenni mondtam, ha felmegy az agyvizem, amihez már nagyon
közel vagyok. Most már csak abban bíztam, hogy ki tudom dobatni magam, ha az kell. Erre
megsimogatta a fejem, a beteg megnyugszik, ez lesz az utolsó vizsgálat, és mehet
Szombathelyre, ha annyira akar mondta. Viszont holnap átköltöztetik a hetesbe. Mire szóltam
volna el is tűntek.
Péntek volt, most azt sem várhattam, hogy jön a feleségem. Próbáltam lehiggadni, nem
nagyon sikerült, gondoltam hétvégén valahogy, valami rávezet a megoldásra. Sajnos semmi
megoldható észszerű magyarázat nem jutott eszembe, de szobatársaimnak sem. Az az egy,
hogy amikor a Mariann apácanővér lesz szolgálatban, megkérem, hívja fel a szombathelyi
kórházat, hadd beszéljek a Kulcsár doktorra, intézze el velük, majd ők kezelnek tovább.
Vasárnap ő ügyelt, olyan tudása volt, hogy sok orvos, csak nagyon messze állt tőle. Egész
életében orvosok, betegek közt dolgozott, 68 éves volt. Elmondtam neki, de akkor már én sem
tartottam észszerűnek, nem teheti a Kulcsár doktor, hogy beleavatkozzon az itteni
kezelésekbe. Ezt el is vetettük azzal, hogy azt az egy csontvelő biopsziát megcsinálják,
meglesz az eredménye, reméljük hamar és akkor mehetek haza, azaz Szombathelyre. Mondta
ez a vizsgálat azért szükséges, mivel fiatal vagyok még ahhoz, hogy még újabb embólia, vagy
infarktus érjen el, az akár végzetes is lehet. Meggyőzött, igazat adtam neki, hisz nem tudják
lejjebb tornászni a süllyedésemet, 30-40 alá. Így meg nagyon rizikós lenne, a felelősség őket
terheli, ezért nem engednek el.
Vissza szombatra. Délelőtt jött két reffes fickó, most nem azok, akik a falhoz préseltek.
Átvitték cuccaimat a hetesbe, elköszöntem szobatársaimtól és én, mint akinek az orrát verik,
átbattyogtam. Nem volt levegő, mindjárt kinyitottam a jobb oldalon az ablakot. Egyetlen hely
volt az ajtótól jobbra a fal mellett. Abból jó volt, hogy balról csak a fal volt a szomszédom,
nem pedig beteg. Nagyon kellemetlen látvány volt, de azt mondtam, ha fát vágnak a hátamon,
két hetet akkor is kibírok itt. Hamarosan jött Mariann nővér is, akiben nagyon szerettem még
az őszinteségét, nem akart rábeszélni arra, hogy jó helyem lesz itt, hisz ez egy négycsillagos
szoba, érezzem jól magam. Elmondta, itt normál esetben 15 betegágy van, amikor pedig
felvételis a kórház, akkor még két, három matracot beszoktak préselni. Nem érdekelt az sem,
csak a miértjét nem értettük. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy milyen súlyos betegnek
kellett az ágyamat átadni. Annyit még mondott, figyeljem a baloldali szélső ágyat, amikor
kiürül, elmegy a beteg, azonnal költözzek oda, mivel nyár van és a kísérleti állatok, épp a
nálam lévő ablakhoz voltak legközelebb. Nekem ez ki is ment a fejemből, pedig mondták is
korábban a betegek, meg megnéztük mi is. Odaléptem az ablakhoz, az én ágyam és a
szomszéd beteg közt volt ez az ezeréves picike ablak. Nagyon büdös szag csapott meg, ilyen
nem lehet egy kórházban, gondoltam. Két, három méterre lehettek ezek a lények az ablaktól U
alakban, úgy, hogy a nyulakkal, patkányokkal, galambokkal épp szembe néztem. Volt a
kacsáknak, libáknak egy kiskertszerűség. Ott szabadon jöttek, mentek, gágogtak. Szörnyű
látvány meg bűz volt….
Illene most már bemutatkoznom, gondoltam. Így el is indultam a szobatársakhoz
„ismerkedni”. Szomszédom aludt, így mentem tovább. Csak akkor vettem észre, amit eddig
nem. 2-2 ágy össze volt tolva, azt a mellettük lévők is – szinte egymás mellett feküdtek a
betegek. Az éjjeliszekrények is annyira picik voltak. Én sok helyen megfordultam, de ennyire
kicsiket még életemben nem láttam, amin ráadásul két beteg osztozott! Ezeken csak felváltva
lehet ebédelni, két tányér csak nagyon nehezen fér el, akkor is a leves, vagy főzelék
belefröcsög a másik betegébe. Feltűnt, hogy az én ágyamtól számítva a harmadik páros ágyon
már nagyon hosszan néz a mennyezetre egy idős ember, nem értettem, mit néz ilyen mereven.
Felnéztem, itt is potyogóban volt a festés, de azt minek nézi. Elindultam még a másik két
beteghez, egyiknek infúzió folyt, a másik aludt. Itt mindenki alszik, mi van itt? Na végre, a
bal szélső ágyon, aki feküdt beteg, ő nyújtotta kezét felém. De észrevettem, hogy húzza maga
felé, nem értettem mit akar. Halkan mondta, megyünk haza, fiam? Atyám, ez még rosszabb,
mint gondoltam. Kihúztam a kezem az övéből, mondtam neki, persze mindjárt visszajövök.
Indultam vissza, amikor feltűnt, aki a mennyezetet nézte még most is, valami nincs rendben.
Megfogtam a lábát, hideg volt. Bepréseltem magam a két ágy között, a szemei előtt elhúztam
a kezem, de semmi. Megfogtam az arcát hideg volt. Hát ez halott, vedd már észre, gondoltam,
Ki is mentem a nővérhez szóltam neki. Adott egy lepedőt takarjam le. Köpni nyelni nem
tudtam, azt hittem viccnek szánta. Paravánt mikor hoznak? Nincs annyi paraván, amennyi
halott abban a szobában van. Visszamentem, letakartam, leültem az ágyamra. Nem vagyok
normális, vagy ennyire fakír lettem? Valóban halotti csend volt a szobában, itt nincs olyan
ember, beteg, akivel legalább pár szót tudnák váltani, ráadásul mind nagyon idős ember.
Korábban hallottam olyat több idevalósi, vagy Pécs környéki betegektől, hogy a pécsi elit
„emberei” ide rakják be idős beteg embereiket, mert nekik nincs idejük velük, beteg apjukkal,
papáikkal foglalkozni. Ide rakják be őket meghalni, amit akkor hülyeségnek gondoltam, nem
hittem el, hogy léteznek ilyen embertelen „emberek”. Most viszont őket látva hihetőnek tűnt.
Ennyire kegyetlen emberek lennének, miért nem fogadnak melléjük gondozónőt, ápolót. Na
majd a Mariann nővért megkérdezem, gondoltam. Dél lett, hozták az ebédet a reffes lányok.
Megkérdeztem még korábban több embert is, miért van itt annyi fura alak, beteghordók,
ételhordók, ápolók, takarítók. Ők mondták, hogy „normális” emberek ilyen helyre nem
nagyon jönnek dolgozni, ezért a BV-ből hoznak ki embereket. Fura.
Délután próbáltam olvasni, meg többször átmentem a korábbi szobámba, ott legalább
lehetett beszélgetni. Hétfőn jött az új beteg. A volt szobatársam szólt, de nem néz ki olyan
súlyosnak, mint mondták. Most is a folyosón szivarozik, mondta. Kimentünk a folyosóra,
valóban ott sétált, hatalmasakat szívott szivarjába. Úgy füstölt, mint egy kémény, amiben
gumit égetnek. Egyikünk sem dohányzott, amikor egymás mellé értünk, nagyot szippantott és
kifújta. Nagyon büdös volt. Olyan 45-50 év körülinek saccoltuk, kirívóan fényes köpenyben.
Látszott rajt, ez valami felsőbb osztályból való, na ezért kellett az ágyam, hogy szakadjanak
meg. Majd szétvet az agyam, legszívesebben pofán vágnám, mondtam kollégámnak, de ezt
csak tréfának szántam, hogy oldjam feszültségem.
Lassan egy éve voltam már kórházban Sárvár, Szombathely, most itt Pécs. Ennyi ideje
nem láttam a kislányaimat, ami már nagyon kikészített. Nem a betegség súlyossága, hanem a
szeretetük hiánya, esti játékok, vagy lent a csónakázótónál lévő játszótéren, meséket olvasni,
menni együtt, a három család együtt a szülőkhöz, anyósomékhoz. Mindegy csak nagyon jó
lett volna már újra együtt lenni. A betegség mind elhalványodott ezen gondolatok mellett,
róluk elmélkedtem minden nap. Feleségem többször is hozott képeket, persze nagyon tudtam
nekik örülni, de az, hogy láthassam végre őket életemet is odaadtam volna egy fél óráért. Ez
volt a nehéz, nap mint nap megbirkózni vele, velük ébredtem, velük aludtam el. Nejem hozott
egy kispárnát a fejem alá, minden este azt átölelve, mintha Ők lennének, úgy szoktam
elaludni. 2-3 hetet számoltam, legfeljebb négyet és Szombathelyen leszek, oda az udvarba
bejöhetnek, láthatom Őket. Ez nagyon-nagyon nehéz volt. De bíztam, s hittem, ilyenkor
mindig új erőre kaptam.
Hétfőn csak az osztályos orvos vizitelt, még mindig az volt a fejemben, egész eddig
normális voltam velük, ők meg nagy tahók, ettől a naptól kezdve szerepet cserélünk. El
akartam érni, hogy kirúgjanak, ez feltett szándékom volt. 1979. július 16-a volt.
Mondtam az orvosnak, amennyiben ezen a héten nem veszik le a csontvelőt, akár
taxival is, de itt hagyom őket, de írják rá a zárómra, hogy azt miért teszem. Csak nézett, mint
a vett malac. Vese biopsziára jöttem, megcsinálták, annak eredménye is ismert, kaptam itt egy
tüdőembóliát, gondolom az idegeskedéstől, amit okoztak nekem. Most ideraktak a
halálszobába, ahol szerintem elfekvő betegek vannak, meg hatalmas bűz a kísérleti állataiktól.
Mit akarnak még azután, ha leveszik a csontvelőt, mondja meg, de őszintén, mert én kísérleti
nyúl nem leszek nekik, sem más állat, mert ez nem veseklinika, hanem egy kísérleti osztály.
Ezt egy lélegzetvétellel, de olyan nyugodtam mondtam el neki, hogy meglepődtem saját
magamon. Ő megért engem, mondta, de nem is hagytam, hogy folytassa. Engem nem
megérteni kell, de egy éve, hogy nem láttam családomat, haza fogok menni. Holnap a
professzor úrtól megkapja a választ, úgyis ő fogja a csontvelő biopsziát elvégezni, mivel
velünk nem volt megelégedve a vese biopszia elvégzésének módjával. Nézze – mondtam neki
–, 12szer böktek meg, mire végre tudtak szövettant venni! Egy átlag vese úgy 10—11cm
hosszú, 5-6cm széles, 3-4 cm vastag, ennyit már itt megtanultam. Ha azt csak ennyi bökésre
találja el egy orvos, az tévedésből jött erre a pályára. Nézze uram – mondtam neki –, én
szobafestő mázoló vagyok. Tegyük fel, szépen lealapoztam egy szobát, ahogy azt a kuncsaft
kérte, alapszín, felület, minden tetszik a megrendelőnek, de amikor elkezdem mintázni a szép
falat mondjuk bal oldalról indulva a hengerezéssel és a legelső mintával a hengerrel a fal
szélétől, úgy másfél méterre állok meg 30 fokban ferdén, akkor azt mondom, hogy szakbarbár
vagyok, rendezem a kuncsafttal, ami kárt okoztam és távozok! Úgy elment, hogy egy szót
sem szólt.