„A szerelem nem csupán állapota életünknek, hanem saját élete van, fogantatik, megszületik és fölnő, betegségeken és válságokon esik át, akár maga az emberi természet, és egyszer meg is halhat…, ha valaki tudja ezt, orvosa és ápolója lehet a szerelmének, és akkor talán nem is hal meg.”
Stefan Andres
Nagyon vártam már a keddi nagy vizitet. Még hétfőn a szobánkban meghalt két idős
ember, egyik reggelre aludt el, a másik este. Azt sem értettem, miért csak 3 kap gyógyszert. A
nővér felemelte a fejüket, de volt olyan is, amelyik nem is tudta lenyelni. Nagyon sajnáltam
őket, idős emberek voltak. Előző nap semmit sem ettek, ahogy behozták nekik, ugyanúgy
vissza is vitték. Meg sem próbálták megetetni őket. Ezek a hús-vér emberek halálra vannak
ítélve, egyre inkább elhittem, amit a betegek mondtak, ide rakta be az elit meghalni őket? Így
semmi gondjuk nem volt velük, de ilyet szülőkkel, hogy lehet megtenni?!
27 éves voltam, lehet túl fiatal ahhoz, hogy ezt megértsem? De nem! Én nagyon aljas,
embertelen dolognak tartottam. Nincs olyan rossz szülő szerintem, akinek így kell, hogy
befejeződjön a földi élete! Nagyon megvetettem őket. Jött végre a keddi nagyvizit, jött az
egész csapat kísérőikkel. Hammer professzor úr mondta is, hogy holnap, azaz szerdán
elvégzik a csontvelőbiopsziát, amit vegyek kitüntetésnek, mivel Ő fogja elvégezni.
Kibaszottul örültem neki, de semmit sem mondtam. Osztályos orvosom mondta, ő egy hétig
nem lesz. Debrecenbe megy szemináriumra. Remélem ezzel vége a kísérleteknek és mehetek
haza, azaz vissza Szombathelyre. Megfogadtam, hogy nem szólok, de azt sem akartam, hogy
tök hülyének nézzenek. Elmentek a többi beteg ágya mellett is, valamit nagyon halkan
mondtak, a legutolsó beteg ágyánál álltak meg, akinek a helyére pályáztam, de ő is aludt. Nem
kívántam a halálát, inkább azt, hogy minél előbb vigyék haza, akkor elfoglalom én a helyét. Ő
kapott rajtam kívül még infúziót. Könyvet vettem a kezembe, de mire megtaláltam hol is
tartok – kiesett a könyvjelzőm –, jöttek az orvostanhallgatók böködni, gyakorolni. A
főorvosnő kettőt hozzám irányított, akiket én szépen el is küldtem azzal, én megértem őket, de
ami még van vénám, az kell nekem is. Írtam már, amikor kórházba kerültem olyan erős
kidudorodó vénáim voltak, most meg úgy néznek ki karjaim, mint egy halasi hímzés. Igaz,
nagyon sok infúziót kaptam, vért, plazmát is sokat, meg vénás injekciókat, meg valószínű
még fogok is kapni, ezekre szükségem van nekem. Meg is értették és elmentek további
ágyakhoz, én kimentem a folyosóra. Akkor vettem csak észre ajtónkkal majdnem szembe
nyitva volt az ajtó. Ott két férfi feküdt. Beköszöntem, láttam ki volt írva, infúziós szoba,
idegeneknek belépni tilos. Mutattam a táblát, de intettek, menjek csak be. Bemutatkoztunk,
Mózes bácsi olyan 55 éves lehetett, a másik beteg Károlyi Jani fiatalabb, talán 40-45-éves
lehetett. Elmondták, hogy működnek azok a gépek, amik tisztítják a vért, kiszűrik azokat a
mérgeket, salakanyagokat, amiket a már alig működő veséjük nem képes kiválasztani. Így
tartják őket életbe, várják, hogy új vesét kapjanak, már elég régóta fenn vannak a
transzplantációs listán, megfelelő donorra várnak.
Hetente három alkalommal vannak itt, a másik három napban nők vannak. Az idő
nagyon hosszú ahogy mondták, délelőtt úgy tíz óra körül rákötik őket és folyamatosan megy
este hat-hét óráig. Nagyon szimpatikusak voltak, jót beszélgettünk. Mondták menjek amikor
ráérek, mert ők már kifogytak a témákból. Mózes bácsi adott még dobzót, meg almát is,
mondta vegyem el az éjjeliszekrényéről. Sajnos mennem kellett, mivel hozták az én
infúziómat is. Vacsora után még olvastam és vártam a reggelt, nem nagyon tudtam aludni.
Enni-inni nem szabadott, de nem is tudtam volna, a barbár vese szövettanvétel után most egy
kicsit izgultam, habár azt mondták, ez pillanatok alatt megfog történni. Bíztam a professzor
tapasztalatában.
Egy egész csapat jött, mint nálunk disznóvágáskor. A prof, meg az a két marha nagy
melák, akik a falhoz szorítottak a vesebiopsziánál, még egy orvos, két nővér. A rondácska
kezében ott volt megint azaz ócska kukta, gondoltam abban lehetnek a gyilkos eszközök.
Levetkőzni és az ágyon végig feküdni Juhász Úr, de hanyatt. Ez az urazás nekem nem tetszett,
amikor annak szólítottak, legtöbbször volt valami balhé. Feküdtem a hátamon, mondta, most
érzéstelenít. Az ajkamtól úgy 10-15 centire. Picit vártak, eddig minden okés volt. Amikor
mondta, most kb. két centimétert vág, amit nem fogok érezni, utána kérte a tölcsért, amit én a
fülészeten szoktam látni, odatette a vágáshoz és tenyérrel beleütötte a szegycsont közé, hát ez
már nem volt kellemes, de bírtam. Kérte a csúnyácskától a speciális tűt és a fecskendőt. Az
kutatott a kuktában, amikor mondta, hogy tűt nem találja, pedig lefertőtlenítette. Erre a prof
nagyot káromkodott, mindent vissza, majd egy órán belül visszajövünk mondta. Kivette a
tölcsért, bevágta úgy az ajtót, azt hittem kiszakad a helyéből. Annyit megjegyeztem a
csúnyácskának, apád is inkább moziba ment volna, mint amikor téged csinált. Mivel senki
sem volt partiképes arra, hogy rám figyeljen, így csak magamnak káromkodtam, de szinte
egyfolytában mondtam. Borzasztóan dühös, tehetetlen voltam. Remélem a Jó Isten azóta már
megbocsájtotta. Feküdtem csak a hátamon, mint egy félig meglőtt medve. Visszajöttek, nem
telt el egy óra. Amit korábban leírtam megismételték, az egyik óriás a vállaimat fogta, de
mondtam, ideges leszek, ha valaki a hátam mögé áll, így eljött annyira oldalra, hogy lássam.
A másik a csípőmet fogta. Mondta a prof, most szippantjuk ki csontvelőt, amikor valami
csettent, azt hittem szétveti az egész testemet a fájdalom, mint ha szét akartam volna
robbanni, ahhoz hasonló érzés volt. Na még egy kémcsőre valót veszünk és vette is, ugyanaz
az érzés, de kibírtam. Leragasztották, két napig nincs felkelés, a mai nap meg evés. Ezzel el is
mentek. Végre ez is meg van gondoltam. Picit éreztem, de nem volt különösebb probléma.
Közben középre beszorítottak még egy ágyat, ott egy 45-50 év körüli zömök férfi volt.
Bemutatkoztunk, mondta ő itt lakik Pécsen, bányászként dolgozott, eddig a veséjénél, meg a
májánál találtak problémát. Kányásy Józsefnek hívták, első látásra nagyon szimpatikusnak
tűnt. Legalább egy ember lett így, akihez tudok szólni a közben már 16 ágyasra bővült
szobában. Kaptam továbbra is az infúziókat, azt a nagyon sok gyógyszert, közben
beszélgettünk délig. Hozták az ebédet és kaptam levest, semmi mást. Józsi sem értette, hogy a
többi betegnek odateszik az ebédet, hozzá sem nyúltak és vissza is viszik. Kérdezte azt is, mi
a betegségük, mondtam fogalmam sincs, csak később gondoltam elmondani, amit korábban a
betegek mondtak róluk, nem akartam, hogy megijedjen, még ő is otthagyjon.
Pénteken vizit után meg is engedték, hogy felkeljek. A professzor beismerte, hogy a
csontvelő vételekor történt egy kis probléma, de azért hamar megpróbálták korrigálni. Én csak
arra kértem, hogy az eredményt sürgessék meg és hadd menjek végre vissza, amit meg is
ígért, hogy sürgősre fogják kérni. Végre ő legalább elismerte hibájukat. Szombaton délután
nem éreztem valami jól magam, kértem mérjék meg a vérnyomásom, ami nagyon magas volt,
adtak rá gyógyszert. Olvastam, Jancsihoz látogatók jöttek. Nagyon rendesek voltak, hússal,
süteménnyel kínáltak, de akkor nem tudtam volna megenni, inkább émelygést éreztem.
Kimentem a folyosóra kicsit sétálni, de hamar elfáradtam. Pedig azt terveztem, hogy
lemegyek a gyerekekhez. Sajnos nem sikerült. Nehezen tudtam elaludni, hol a mellem, hol a
hátam fájt, vagy épp körbe szurkált a mellemnél, olyan övszerűen. Vasárnap hajnalba úgy 2-3
óra körül hányásra ébredtem és nagyon fájt a mellem-hátam. Jóska észrevette, mindjárt
villanyt kapcsolt. Akkor láttuk az nem hányás, hanem a jó része alvadt vér. Nagy fájdalmam
volt, Józsi ki is ment a nővérhez. Jött is hamar, s mondta, bassza meg, magának megint
embóliája van. Visszament, hamarosan hozott injekciókat, amiket adott vénába, meg az
infúzióba is. A Marianna nővér volt, őt nagyon szerettem, nem hiába apácarendbéli nővér
volt. Nagyon együtt érzett a betegekkel, mindenki nagyon szerette. Odaért az ügyeletes orvos
is, őt még sosem láttam. Megvizsgált, mondta majd az osztályos orvosom ellát. Marianna
nővér mondta, ő csak kedden vagy szerdán jön, Debrecenben van. Akkor majd az itteni
orvosok holnap ellátják mondta és elment. Fejét tekerte a nővérke, mondta, oldalamra
forduljak, aludni valószínű úgy sem tudok, nehogy visszanyeljem a vért. Hozott is egy lavór
félét, amit egy székre tett fel. Korábban volt már két tüdőembóliám, de ekkora fájdalmat még
nem éreztem egyikkel sem. Józsi nagyon rendes volt. Ő sem aludt, észrevettem a szeme
állandóan rajtam volt.
Reggel EKG, röntgen. Kimutatták az újabb tüdőembóliát. A fájdalom nem akart szűnni,
sokszor már kibírhatatlan volt, számba vettem a csengő zsinórját, hogy ne kiabáljak, már
szinte szétrágtam, de nem adtak erősebb fájdalomcsillapítót, jött fel a vér, nagyon gyengének
éreztem magam. Józsi megint kiment szólni nekik, hogy látta szenvedésemet, bejött egy fiatal
rezidens, annyit mondott, majd a Sámik doktor jön, addig kitartás. Rohadnál meg, mondtam
neki és el is ment. Az a fájdalomcsillapítóm maradt, amit még a Mariann nővér adott, úgy,
hogy ne lássa senki. Józsi nem tudom honnét telefonált családjának, hozzanak nagyon erős
fájdalomcsillapítókat magukkal, de sokat. Délután hoztak is, abból vettem be amennyit
mondtak, utána kicsit jobb lett. Este jött a Mariann nővér vánkosokat rakott a hátam mögé,
hogy még véletlenül se feküdjek a hátamra. Adott picit inni, infúziós csőből csinált szopókát,
azon keresztül ittam pici kortyonként, majd adott egy kevés kávét is később. Nagyon sokszor
bejött hozzám az éjszaka, nehogy véletlenül is elaludjak. Most, hogy nyomott az infúzióba is
fájdalomcsillapítókat, meg vénába is, nagyon álmosnak éreztem magam. De tudtam, ha most
bealszom, akkor vége, miért küzdöttem eddig. Ezt bármilyen nehéz is, de le kell győznöm!
Ott sorakoztak egymás mellett az oxigénpalackok, arra is volt gondja, ha kiürül, a másik már
készenlétben legyen. Józsi sem aludt, elmesélte életét a bányában, mikkel küzdöttek meg, de
éreztem, ezzel erőt akar adni, ami át is jött, úgy éreztem.
Lassan kivilágosodott, akkor vittek ki két embert is, heten haltak meg két és fél nap
alatt. Szörnyű, de nem sokáig maradt üresen az ágyuk. Ezt Jóska mondta, én észre sem
vettem, küzdöttem az életemért, kislányaim, feleségem, szinte állandóan eszemben voltak,
hittem, hogy Ők adnak ennyi erőt, ezt másképp nem lehet kibírni. Észrevettem, mindig
kevesebb vért köhögtem fel, alvadt csak nagyon elvétve jött fel, a fájdalom enyhült, de
nagyon gyenge lettem. Az előző kettő embólia nem volt ilyen kegyetlen velem, mint most ez.
Bíztam Istenben, magamban, orvosaimban, már nagyon vártam, hogy Sámik doktor
visszaérjen. A hétfő hasonlóan telt, akkor dolgozott Marianna nővér is, aki nagyon sokszor
bejött hozzám. Mondta, hogy adnak olyan fájdalomcsillapítót is, amiben van egy kevés
morfium is, így nem érzem annyira a fájdalmat. Délután ott maradt velem, hogy tudjak picit
aludni. Elfordította fejemet oldalra és mondta, most jó lenne, ha tudnák egy picit aludni. El is
aludtam, már kezdett sötétedni, amikor megébredtem, ott ültek Józsival az ágyam szélén,
megnyugodtam.
Éjszaka csak gondolkodtam, próbáltam elterelni figyelmem bajomról. Leghamarabb
esküvőnk jutott eszembe, ugyan olyan szép most is a nejem, mint akkor volt, nagyon szerettük
egymást! Hévízen voltunk nászúton, nagyon boldogok voltunk. 1972. május 6-án volt az
esküvőnk, augusztusban már beköltöztünk Sárvárra egy panellakásba, amit csak átmenetinek
gondoltunk. Mindenképp családi ház volt az álmunk, arra gyűjtöttünk. Nagyon sokat
dolgoztunk, mint azt már korábban leírtam, minél hamarabb, mire a gyermekek érkeznek,
családi házba szerettünk volna költözni. Ám ennek is volt akadálya, akkor szólítottak be
katonának, amikor már nem számítottunk rá. Évekig halasztást kaptam, alkalmatlan voltam
katonai szolgálatra ingadozó vérnyomásom miatt. Nászútról kellett hazajönnöm katonai
sorozásra, ez volt az utolsó: vagy alkalmas vagyok, vagy nem. Alkalmasnak nyilvánítottak,
amire már nem számítottunk. 1974. január 3-án bevonultam Székesfehérvárra katonának.
Onnan Pétfürdőre kerültem, részt vettem a pétfürdői nitrogénművek építésében, mint festő.
Hamarosan Pétervásárra küldtek tisztes iskolára, ami három hónapig tartott. Kiképző tisztes
lettem. Onnét visszakerültem Pétfürdőre, ahol kaptam egy szakasz katonát, 37-en voltak.
Felébredtem álmodozásomból, mivel oxigén tartályt cseréltek, elég nagy zajjal, meg az
infúziót is lecserélték. Keddi vizitkor nagyon meglepődtem, mivel jött az osztályos orvosom
is, akit csak szerdára vártak. Hámori professzor úr azért nem hagyta ki, hogy meg ne
jegyezze: na ezért vettük a csontvelőt, hogy az ilyeneket, ha lehet, elkerüljük. Erre sajnos nem
számítottunk, hogy ilyen hamar kapjon egy újabb tüdőembóliát, de túl van a veszélyen,
nagyon reméljük. Egy jó fél óra telhetett el, jött a kezelőorvosom, megvizsgált, majd elvittek
röntgenre. Látszott rajt a feszültség. Erre nem mertem volna gondolni, hisz elég jók voltak
már a vérképek, mondta. Ezek viszont jónak tűnnek, mutatta a röntgenfelvételeket, de a
biztonság kedvéért még a röntgen orvosnak is megmutatja. Nagyon rendesnek tűnt, úgy
látszik van másik, jobb oldala is. Többször benézett hozzám a szobába, valami injekciókat
nyomott az infúziómba, délutánra már alig volt fájdalmam. Pihenni-pihenni mondta és nem
idegeskedni. Olvassak, ha tudok, akkor aludjak, délben már kaptam levest, üreset, meg
közben ihattam is egy keveset a Mariann néni által gyártott szívókával.
Délután legnagyobb meglepetésemre jött feleségem, amin nagyon meglepődtem, de
végtelen öröm töltötte el szívemet. Ez valahogy másmilyen öröm volt, mint korábban, ez
leírhatatlan, szinte repült felém. Most sírtunk mindketten, rajtam a maszkkal, bekötve a sok
madzagok, kattogott az EKG, de semmi más nem érdekelt, mint Ő! Bár soha ne kellene
elengedni, ahogy fölém hajolt, nagyon szerettem. Mivel csütörtökön szokott jönni, így még
nagyobb meglepetés volt, amit hamar meg is fejtettem, érdeklődött utánam, gondoltam
mondták neki nem épp fényes állapotom és nyomban vonatra is ült, amikor elrendezte a
kislányokat. Le akartam törölni könnyeimet, amikor észrevettem, hogy nem jött könnyem.
Még ilyet sem éltem meg. A lelkem, szívem nem értettem, én úgy éreztem, mint ha zokognék,
de könnyek nélkül? Ezek szerint létezik ilyen is. Agyilag képbe voltam, mutogattam, hogy
írni szeretnék. Nem jött ki hang a számon, hiába próbáltam félrehúzni a maszkot. Nagyon
gyenge voltam, írtam, ne sírjon, nagyon szeretem, csak könnyeket ne lássak. Olyan
szerencsétlennek, de mégis nagyon boldognak éreztem magam, a világ legboldogabb embere
voltam. Most már le merem írni, amikor annyira pocsékul voltam, átfutott az agyamon, látom-
e még őket? Igen, a hit, a szeretet, kitartás, mérhetetlen élniakarás csodákra képes és Isten
mérhetetlen hatalma az emberekért!
Mint írtam már korábban, nem voltunk nagy templomba járók, de hitünk sosem hagyott
el bennünk. Vittem karomon a Tímeát, olyan szép várandós volt Zsuzsikával, már nem sok
idő volt hátra megszületéséig. Nagyon örültünk, nyaltuk a fagyit, mentünk a buszra, indultunk
a szülőkhöz Rábapatyba. Valami zörgött, arra ébredtem fel, hogy elaludtam írás közben és ez
csak egy szép álom volt? Igen, feleségem ott ült velem szemben a szomszéd beteg ágyán
Jóskával beszélgettek. Nehezen akarta az agyam befogadni, de elaludtam írás közben.
Feleségem mondta, itt marad pár napig, mivel szabadságon van, gyerekek Erzsinél és Joli
nővéremnél lesznek, mindent elintézett. Ma éjjel megalszik a folyosón, másnap meg néz
szállást, még két napra. Ez se nekem nem tetszett, meg észrevettem, Józsin barátomnak sem
tetszett, mondta is, hogy nem néz semmit. Náluk megalszik, felesége úgyis egyedül van,
kislány táborba ment, ezzel Ő kiment. „Beszélgettünk” még feleségemmel, az otthoni
dolgokról, gyerekekről, szülőkről. Azaz Ő beszélt, én meg közben írtam. Nagyon rossz volt
így nekem. Kértem, menjen haza, beszélgetni úgy sem tudunk, ez így borzasztóan rossz
nekem. Elővett táskájából egy diktafont, aminek nagyon megörültem. Kislányok, szülők,
testvérek üzentek rajt, azt hallgattam. Leírhatatlanul jó volt hallani hangjukat, nagyon sokszor
visszahallgattam. Mennyit változott a hangjuk ezalatt az egy év alatt. Kértem tőle korábban,
hozzon egy esküvői képünket, mivel olyan még nem volt itt. A Károlyi hobbiból
fényképezéssel foglalkozott, képeket is nagyított ki. Mivel nekünk ilyen nem volt,
megkértem, ha hozatok képet, azt ki tudja e nagyítani, na persze, hogy igent mondott, ezért
kértem a képet. Mielőtt még megkaptam volna az újabb embóliát, már készen volt, mondtam
nejemnek, az éjjeliszekrény mögött van valami, ami az övé. Be volt csomagolva, nagyot
nézett. Nem akarta elhinni amit látott, nagy méretű kép volt úgy 35×25 centiméteresnek
néztem. Nagyon örült neki, a 70-es években még nem nagyon foglalkoztak képnagyítással.
Visszaért Jóska, meglepetésünkre felesége lépett be előbb az ajtón, most találkoztak először.
Mint a nők általában, bele is merültek a beszélgetésbe, aminek lényege az volt, Ili – eddig
nem is írtam, feleségem neve Ilona Zsuzsanna volt – ott fog náluk aludni. Jóska közben
megsúgta, a kezelőből telefonált a feleségének, megengedték neki, akkor csak két rezidens
volt ott, szólt feleségének és ő jött is. Csak akkor tudtam meg, sok bányászlakásban volt
telefon, már abban az időben is.
Amikor elmentek már sötét volt. Mi még beszélgettünk. Sámik doktor volt az ügyeletes,
többször is benézett, megkérdezte, hogy vagyok, jobb kezem hüvelykujjam kinyitva
jelentette, hogy minden oké, mosolygott. Másnap és a következő is hasonlóképp telt el,
közben feleségem beszélt a professzor úrral is, nekem legalábbis azt mondta Ili, azt mondta
neki, ha ebből kikeveredek és a csontvelőszövettan ad nekik támpontot, mi okozza ezeket az
embóliákat, akkor kiírják a kezelést, amit már Szombathelyen is el tudnak végezni. Nekem
akkor az volt a lényeg, hogy felkelhessek végre abból az ágyból, annyi erőm legyen.
Észrevettem, hogy lett a beszélgetésnek eredménye, mert elkezdték utána adni a vért és
vérplazmát, több üveggel is. Csütörtök reggelre lett két újabb halottunk. Hozták a reggelit, én
valami fura ízű teát kaptam. Ilyenkor, amikor nem tudtunk felkelni, a nővérek mosdattak le
bennünk. Ez annyira megalázó volt, szerencsére nem hoztak ki belőle sokat. Olyan is volt,
fölvágták a paplant, a szivacsot kétszer-háromszor végig húzták rajtunk, általában két perc
alatt végeztek. A Jóska meg azon mérgelődött, mivel közös férfi-női fürdő és WC volt, hogy
csak nehezen tud bejutni, amíg valamelyik beteghordó nem mondta neki, a professzor felé
menjen el és ott a sarokban van külön fürdő és WC. Feleségeink úgy tíz óra körül jöttek,
meglepődtek, mivel a két halott embert még mindig nem vitték el. Ili le akart ülni, de
mosdatásnál ott hagyták elől az EKG gépet, így nem fért be hozzám. A szomszéd beteg lábát
félre akarta tenni, ez miért ilyen hideg? – kérdezte. Csak nem? De igen, ő is halott volt
szegény! Józsi és felesége ki is ment szólt a nővéreknek, hogy három halott van a szobánkba,
kettő már hajnal óta, azért ez nem állapot. Egy óra kellett neki, mire elvitték őket. Normális
esetben úgy tudom egy óra a maximum, míg halál beálltának megállapítása után még bent
tarthatják a szobában. Itt egy esetben sem vizsgálta senki. Mármint orvos, a halál beálltát.
Nem értettük, honnan hozták a többi beteget, mivel nem sokáig maradtak üresen az ágyak.
Pénteken feleségem hazament Sárvárra, pár szót már tudtam mondani neki amikor
indulni készült, már ez is haladás volt. Józsi feleségével megbeszélték, náluk volt telefon,
majd tőle érdeklődik utánam. Az egyik ágyra pénteken egy fiatalember került, nem is hozott
magával sok cuccot, az egyik veséjével volt valami probléma. Úgy mondták neki, itt
előkészítik, pénteken elvégzik a lábszáron át a vese vizsgálatát, ágyékon keresztül és ha
minden rendben, hétfőn mehet is haza. Pénteken elmaradt, nem végezték el a vizsgálatot.
Vasárnap délután kapott egy infúziót, hamar le is folyt. Cigarettázott, dúdolgatott a folyosón,
jó kedve volt. Vasárnap délelőtt még a városba is kiment. Hétfőn jött érte két mentős, úgy
délelőtt tíz óra lehetett, elvitték a 400 ágyasba. Nem volt még délután két óra mikor
visszahozták, de nagyon rossz állapotban. Rá volt kötve az EKG, oxigént adtak neki, nagy
volt a futkosás, hozták a defibrillátor-t, többször próbálkoztak az újraélesztésével, fél
háromkor sajnos meghalt! 33 éves, volt felesége, két gyermeke. Egyik veséjével volt
probléma és egy vizsgálatkor közbejött komplikáció miatt kellett meghalnia! Ez letaglózott
mindenkit, Jóska is csak sírt, mondogatva, ez hihetetlen, már olyan hangosan, szinte kiabált,
haját tépte, az ajtót ütötte. Én megszólalni nem tudtam, de ezt átélni, egy borzalom. Napok
kellettek mire lassan eljutottunk odáig, már csak néha említettük Lajos nevét. Ennyi egy
ember élete, így kell, hogy véget érjen? Rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul! Ez egy
borzalom volt! Innen minél előbb el kell menni, mert valóban kísérleti állatnak néznek
minket.