„Aki halhatatlannak hiszi magát, az egyáltalán nem törődik a betegségekkel.”
Szentesi Éva
December 22., péntek volt, már nagy izgalomban voltam. Ugyanis furcsa érzések
foglalkoztatottak. Nem okozok lelki sérülést azzal, hogy egy év után a semmiből betoppanok
életükbe? Viszont annyira, de annyira hiányoztak és tudtam, hogy feleségem amennyire csak
tudja, megpróbálja felkészíteni erre a találkozásra. Nincs vissza út, megyek, kell a családom,
értük küzdöttem közel másfél éven át, ők adták az erőt, a kitartást a legrosszabb helyzetekben,
ezzel tartozom nekik és magamnak.
Nyomták belém a vért, vérplazmát, tudtam, mindent elkövetnek azért, hogy erőt
adjanak, nem beszéltünk róla, ide nem kellettek szavak, csodálatos EMBEREK voltak
orvosaim. Csak köszönni tudok mindent nekik! Pénteken éjjel nem sokat aludtam, azt a
kispárnát öleltem, amit feleségem behozott nekem, minden este úgy aludtam el. Azt ölelve,
Őket képzeltem a párna helyébe. Nem, az agyamnak szerencsére nincs baja, de tudom, akik
nem voltak ilyen helyzetben, nehezen tudják ezt elképzelni, átélni. Azóta is van kispárnám,
mert kell, megszoktam, nélküle nem tudok elaludni. Lefolyt az az infúzió is, amire azt
mondták a nővérkék, ez lesz az utolsó indulás előtt.
Kimentem az ebédlőbe, de görcsben volt a gyomrom, csak keveset tudtam enni.
Elindultam vissza a szobába, amikor észrevettem két mentőst. Mentek be a nővérszobába.
Tündériek voltak a nővérkék, tanulólányok, már előtte két nappal kellemes ünnepeket, boldog
találkozást kívántak, nagyon jó érzés volt. Magamhoz vettem a kis táskám, amibe feleségem
apró ajándékokat készített és elindultam, mert valamiért biztos voltam abban, hogy ezek az én
mentőseim. Elköszöntem szobatársaimtól, nyitottam az ajtót, meg is lepődtem, mivel sárvári
mentősök álltak velem szemben, akiket nagyon jól ismertem. Bandi bácsi a sofőr, Erzsi
nővérem lépcsőházában lakott, nagyon megörültünk egymásnak. Sajnos rá három évre, télen
egy beteghez siettek, megcsúsztak mentőjükkel a takarítatlan úton és olyan súlyosan sérült,
hogy azonnal meghalt. 48 évesen, két gyermekkel hiába várták haza, szörnyű volt. A
mentőápolót, Attilát is ismertem. Jobban nem is kezdődhetett volna, ezt jó jelnek vettem.
Ahogy mentünk a városon keresztül feltűnt, hogy alig másfél év alatt mennyit változott
Szombathely.
Észrevettem, sok mindenről beszéltek, de a betegségemet nem is említették, aminek
nagyon örültem. A második emeleten laktunk, megbeszéltük a fordulóig felkísérnek, ott
megvárják míg Ili ajtót nyit, csak utána indulnak el. Több ott lakóval találkoztam a
lépcsőházban, nagyon jó emberek laktak itt. Köszöntöttük egymást. Volt, aki átölelt,
elérzékenyült. Mikor a fordulóhoz értünk, ahogy megbeszéltük, ők ott megálltak.
Azt a hat lépcsőt, már magam tettem meg ajtónkig, ami nyílt is, nem kellett csengetni.
Gondoltam, hogy feleségem a konyhaablakból figyelte, mikor fordul be a mentő. Sajnos azt a
boldogságot ide leírni nem tudom, Tímea megfogta a lábam, Zsuzsika huncut mosolyával
nejem lábához bújt! Szívem kalapált, lelkem zokogott, de éreztem, Ők nem vettek észre ebből
semmit. Azt éreztem Zsuzsika nem tudja, hogy ki vagyok én, hisz másfél éves volt, amikor
kórházba kerültem, de nem is volt távolságtartó. A nagyszobában ültünk le, el volt készítve az
ágyam, most nem tudtam volna lefeküdni, pedig éreztem a fáradságot magamon. Tímea a két
centis hajam színével volt elfoglalva, de mondtuk neki, majd olyan lesz amilyen régen volt, de
ő már most talált hátul sötétebb szálakat és valóban, ott már több is volt. Tudtam, nem is
várhattam, hogy Zsuzsika közelebb kerüljön hozzám, nem is erőltettük, szépen megvoltunk
úgy négyesben, ami fantasztikus érzés volt! Egy picit lefeküdtem, de nem sokáig tudtam
ágyban maradni, minden percét ki szerettem volna használni ennek az amúgy is rövid másfél
napnak.
Nálunk most korábban jött a Jézuska, nővérem jött a lányokért, Ili behozta az erkélyről
a karácsonyfát, ami már szépen fel is volt díszítve. Mindent annyira egyszerűen, de nagyon
ügyesen megszervezett, nem győztem csodálkozni. Más éveken én szoktam vállalni a fa
berakását a talpába és együtt díszítettük a karácsonyfát nejemmel. Eszembe jutottak ezek a
dolgok, de próbáltam nem kimutatni. Hiányzott nagyon. A gyengeség, hamar elfáradás,
másokra kényszerülés voltak a legfájdalmasabbak. Borzasztó érzés olyan embernek, akinek
napjait a munka, a kuncsaftok, a több lábon állás töltötték ki korábban. Ez fájt nagyon, amikor
az ember lelke, szíve beteg, az mindennél rosszabb. Azt tudtam, nincs az a testi fájdalom, ami
engem le tudna győzni, de ez igen. Haza is értek, feleségem átment a kislányokért, az
ablakból vártam őket, gyorsan meggyújtottam a gyertyákat, bekapcsoltam a lemezjátszót,
szóltak a karácsonyi dalok. Épp a „Mennyből az Angyal” szólt, amikor beléptek. Nagy
örömünkben kijöttek a könnyek, egymást átölelve, könnyezve köszöntöttük Jézuskát! Ezt
akkor, abban a helyzetben másképp nem lehetett kibírni. Közösen kaptak egy szép babaházat,
meg még több mindent, de most nem is ez volt a leglényegesebb, mintha Ők is észrevették
volna.
Nem volt hangos ujjongás, de nagyon boldogok voltunk, így mi négyen! Leültünk a
karácsonyfa elé, szóltak a karácsonyi dalok, mi meg összeraktuk a babaházat.
Megvacsoráztunk, tisztálkodás és ment az ágyába mindenki. Lányok a kisszobában, mi a
nagyban feküdtünk, ott volt a karácsonyfa is. A két szoba közti ajtó nem volt betéve,
korábban sem. Hamarosan jött a Zsuzsika, ő még meg szeretné nézni a fát, de pillanatok alatt
beugrott kettőnk közé, Tímea ugyanezt tette. Mondták csak egy picikét maradnak. Nagyon
boldogok voltunk, picit bohóckodtak és közben el is aludtunk mind a négyen egy ágyban.
Leírhatatlanul jó érzés volt, ilyen már másfél éve nem volt, meg Karácsony is volt. Reggel
még egy keveset játszottunk, és mindenki tette a mai dolgát, Anya reggelit készített, ettünk,
utána megint játszottunk. Észrevettem amikor nem figyelt rá senki, Zsuzsika mondta, hogy
apa. Nem szóltam senkinek, később feleségem vette észre, kicsit selypítve, de mondta. Milyen
fura dolgokat tud produkálni az élet. Amikor valaki ott volt mellette, főleg a Tímea akarta
kimondatni vele, lehajtotta fejét, nem szólt semmit, amikor csak úgy magában volt, akkor meg
kimondta. Feleségem főzte az ebédet, hol egyik, hol a másik lány „segített” neki, vagy épp
mindketten. Ami feltűnő volt, egyszer sem veszekedtek, pedig tudtak…. Nagyon gyorsan
rohant az idő, a mentősökkel úgy beszéltük meg, ha csak nem jön közbe valami, délután 5-6
óra közt jönnek értem. Nagyon rendesek voltak a családtagjaink, rokonok, barátok, hagyták,
hogy ezt a rövid kis időt négyesben tölthessük el, amit nagyon köszönünk nekik.
Meglepődtem amikor Zsuzsika a térdemre feküdt és azon hintázott, boldog voltam.
Ebédeztünk, én keveset pihentem, de szörnyen gyorsan ment az idő, legalább még egy nap
nagyon jó lett volna, de ennek is nagyon örültem.
Nagyon jó volt így négyesben, bár ne kellene visszamenni, de magam is éreztem, hogy
sajnos még muszáj, erősödnöm kell. Nagyon gyorsan este lett, minden itthon töltött percet
igyekeztem kihasználni, azon drukkoltam, hogy ne jöjjenek még értem a mentősök, egy kicsit
hadd maradjak. Fél hat körül értek oda, ők Celldömölkiek voltak, csak a sofőr csengetett be,
de vissza is lépett a középső szinthez, így beszéltük meg Bandi-bácsival. Ne lássák őket a
lányok, ezek szerint átadták nekik. Nem szerettem katonakoromban sem búcsúzkodni. Sok-
sok puszit adtam nekik, mondtam hamarosan jövök, akkor már lehet, hogy maradok is velük,
talán nem kell visszamennem. Integettek, amíg láttak nagyon jó, de egyben szörnyű érzés is
volt. Elindultunk a mentővel vissza a szombathelyi kórházba. Rövid, de gyönyörű
Karácsonyunk volt, együtt lehettünk újra mi négyen. Nagyon rossz érzések kezdtek kavarogni
a fejemben, de szerencsémre a mentősök bőbeszédűek voltak, oda Celldömölkre jártam három
évig ipari iskolába, így voltak közös témáink, hamar vissza is értünk a kórházba. Este még
belépett a Kulcsár doktor is a szobánkba, nem szólt különösebbet, de láttam rajta, ő is akkor
nyugodott meg, látta minden rendben, nem volt probléma.
Elteltek az ünnepek, nagyon örültem, hogy láthattam a kislányaimat, ha csak rövid időre
is. Szilvesztert is megünnepeltük betegtársaimmal, egy-egy pohár üdítővel köszöntöttük az
1980-as évet. Szerdán volt az első nagyvizit, a Hankiss professzor úr elmondta, hogy a
beállított kezelések jól működnek, nem változtatnak rajt, kapom továbbra is a napi 33
Prednisolont, vérhígítót, vérnyomáscsökkentőt, infúziókat, időközönként vért, valamint
vérplazmát, de gyors javulásra ők sem számítanak, most voltam otthon, legyek én is türelmes,
mert javulásra csak így számíthatunk. A gyulladás úgy néz ki, jó ideje nem lépi át a 30
egységet, de még lejjebb kell vinni. Így folytatódtak a kezelések. Teltek a hetek hónapok, a
labor eredmények sajnos ingadozók voltak, hol jobb, hol rosszabb. Folyosón sétáltam,
megéreztem a kávé illatát, ami a nővér szobából jött. Másfél év után most kívántam meg
először, megkérdeztem, hogy én ihatok-e? Persze, mondták és kaptam is, de nem engedték
kifizetni. Ettől kezdve naponta vagy a nővérek, vagy a takarítónők kérdezték, hogy kérek-e?
Napról-napra jobban éreztem magam, március vége felé jártunk, már azon törtem a fejem, jó
lenne az udvarra lemenni sétálni egy keveset, de mondani egyenlőre nem akartam senkinek
sem, abban bíztam, jön a feleségem, majd vele megpróbáljuk ezt a sétát.
Elmúlt hat hónapja, hogy visszajöttem Pécsről, de majdnem minden nap jött, hiába
mondtam, hogy maradjon, vagy inkább érdeklődjön a nővérektől, de hiába, amikor a lányok
betegek voltak csak akkor maradt otthon velük. A közlekedés végett is rossz volt neki, mivel
az autónkat „megette” Pécs, így csak vonattal, vagy valamelyik rokonnal autóval tudott jönni.
Sokszor magamat okoltam, hogy az én betegségem miatt úszott el az autónk, meg a családnak
is nagyon sok pénze. Itt Szombathelyen egyik orvos egy fillért sem fogadott el, de Pécset ezt
elvárták. Nagyon kellemes szobánk volt, különböző betegségekkel voltak itt betegtársaim, de
általában hamar cserélődtek, sokáig nem voltak bent. Beállították gyógyszereiket, megkapták
a szükséges kezeléseket és mehettek is haza.
Természetesen, itt is voltak olyanok, akiken sajnos nem tudtak segíteni, meghaltak, de
közel sem annyian mint Pécsen, ahol napi 2-3 halott is volt. Amikor bekerültem a kórházba és
abban a szobában meghalt egy ember, nagyon rossz érzéseim voltak. Ma már közel
háromszázan haltak meg, akikről én tudok, vagy épp láttam. Egyszerűen, közömbös lettem a
halállal. Megfigyeltem, mielőtt meghal valaki, 70% valami olyat tesz, amit napok, sőt hetek
óta nem. Halála előtt közvetlenül mond pár szót, amit már egy hete nem tett. Kitépi az
infúziót, gyermekét, feleségét hívja, szólítja, holott már napok óta csendben feküdt, mély,
hörgésszerűen veszi a levegőt, ez mind annak a jele, hogy hamarosan, vagy pár perc múlva
megfog halni. Legmegdöbbentőbb elhalálozás az volt, amikor mindenki tudta, hogy napok óta
haldoklik, hozzátartozók elbúcsúztak tőle, pap feladta neki az oltári szentséget és
megdöbbenésünkre szép lassan felült, vissza is feküdt és fennakadtak a szemei. Én már
többször besegítettem a nővérkéknek, főleg amikor észrevettem, éjjel meghalt valaki.
Kimentem szólni az épp ügyeletben lévőnek, lecsuktam a halott szemét, kezeit imára
helyeztem, vetkőztettem, rátettem a lábcédulát. Itt minden esetben szólt a nővér az ügyeletes
orvosnak, csak akkor lett igazából halott, amikor ezt az orvos kimondta vizsgálat után,
behoztuk a paravánt, általában egy órát bent hagyták még a szobába, csak utána vitték le a
hullaházba. Csodálkoztam sokszor magamon is ezen a közömbösségen, de ilyen az élet,
születünk és meghalunk. A családnak, a hátramaradóknak rossz csak. Én már egész jól
kezdtem érezni magam, április közepe volt – itt a napokat naptár szerint nem nagyon
számoltam –, amikor észrevettem magamon, megint hamarabb fáradok, szúrt közben a
mellem környéke, még arra gondoltam, túlzásba vittem a sétákat, tornát, ezért többet voltam
az ágyban. Másnap reggeliből mentünk be a szobába és megint, de most erősebben éreztem a
szúrást, kivert a víz, alig értem el az ágyamig. Észrevették a szobatársak, hogy valami baj van,
szóltak is az orvosnak, aki hamar jött is, megvizsgált, káromkodott egyet, pedig nem volt
szokása, azonnal EKG mondta. Három perc alatt ott lett még két orvos, a hordozható EKG
gép, ami ahogy mondták egyértelmű szívinfarktust mutatott. Injekciót nyomkodtak a
karomba, fenekembe, az infúziót úgy bekötötték észre sem vettem, hogy mikor. Szigorú
fekvés, majd hozták a katétert, szegény fegyver, már mit kínozták, még szerencse, hogy a két
család megvan, mondtam a nővérkének, most már az injekcióktól gondolom, de kezdtem
jobban lenni, a mellkasi nyomás akart nehezebben szűnni. Elfáradtam nagyon, el is aludtam.
Nem tudom miket adtak injekcióban, de csak úgy négy óra tájt ébredtem meg. Feleségem
szegény ott ült az ágyamon, aranyom várta, hogy megébredjek. Köszönés helyett csak annyit
mondtam, mi a jó ég nem jön még? Volt három tüdőembóliám, megbirkóztam velük, most
meg ez! Mi jön még kérdeztem, de el is fáradtam ennyi beszédbe. Feleségem sem tudott mit
mondani, csak a fejét tekerte, biztos voltam benne, beszélt már valamelyik orvossal, szemei
minden elárultak. Legyőzzük ezt is anyukám, mondtam neki, várnak otthon a lányaim. Nem
kell az első 48-72 órát alapul venni, tudom, akarom, nagyon erős vagyok, megbirkózok újra
az ördöggel. Elmosolyodott. Sokat nem beszélgettünk, mert ilyen esetben mit lehet mondani,
csak bízni, erősnek lenni. Oda volt készítve az oxigén az ágyamhoz, de csak amikor úgy
éreztem, hogy szükségem van rá, akkor kértem. Látogatókat egyelőre csak délután egyet
engedtek, a nejem jöhetett, amikor akart, neki állandó látogatási belépője volt. Úgy két hetet
mondtak az orvosok, amit ágynyugalomban kell lennem, csak a harmadik napon kaptam enni,
de keveset, csak azt ehettem, amit ott kaptam. Nagyon nehezen teltek a napok és ez a katéter,
meg ágytálazás, reggeli mosdatás én számomra nagyon megszokott volt már, de azt nem lehet
úgy megszokni, hogy ne érezd nagyon rosszul magad. Megalázónak tartottam, hogy egy 29
éves férfi ilyen kiszolgáltatott legyen. Sokat olvastam, rejtvényeket fejtettem. Iskolás
koromban is sok könyvet elolvastam, ami nagyon megfogott.
Az öreg halász és a tenger · Ernest Hemingway könyve, annak is pár sora örökké
megmaradt bennem. „…az ember nem arra született, hogy legyőzzék, az embert el lehet
pusztítani, de nem lehet legyőzni” („soha”) – az utolsó szót már én tettem hozzá!
Nekem is ez volt a mottóm. Nem véletlenül maradt meg bennem ilyen mélyen. Harc a
külső körülményekkel, az élni akarás, családom szeretete, rengeteg erőt adott nekem és olyan
emberekkel voltam körülvéve, akik ezt sugallták, adták nekem. Az, hogy feladom, meg sem
fordult soha fejemben. Úgy képzeltem el, van egy Démon és vagyok én. Akik harcolunk a
létért, a fennmaradásért. Eddig háromszor én voltam a győztes, most is le fogom győzni!