„Nem minden szenvedés egyforma. Nem feltétlenül a legnagyobb szenvedés váltja ki a legnagyobb együttérzést és lesz a legnagyobb fontosságú mások szemében. A betegségek megítélése nem így működik. A halálos betegségek természetesen többet nyomnak a latban. A betegségek további, nem hivatalos rangsorában a pszichiátriai kórképek még a lista legaljáról is leszorulnak.”
Suzanne O`Sullivan
Korábbiakból tanulva, most nem tettem próbára sem magam, sem a sorsot nem
fordítottam magam ellen, kivártam a megígért segítséget. Hamarosan jött is egy nővér és egy
tanulólány. Először szekáltak a türelmetlenségemmel, de mondtam nekik, ezt az
ellenségemnek sem kívánnám, nyolc hetet mozdulatlanul végig feküdni egy gipszágyban. Ők
is várták már ezt a napot mondták, csak fel akartak vidítani. Két oldalamra álltak, mondták,
pár napig a felülést, úgy 30 fokból fogjuk gyakorolni, amikor már magamtól meg tudom
tenni, utána fogunk haladni tovább, szépen, lassan. Fogtak a vállamnál, másik kezük a
hátamnál, és lassan ültettek felfelé. Amikor már majdnem elértük, hogy derékszögben üljek,
kezdtem szédülni. Kidobott a víz, észrevették és lassan visszafektettek. Nem erre számítottam.
– mondtam nekik, tegnap még azt mondtam a Kulcsár doktornak, hogy vagyok olyan erős
felkelek magamtól is az ágyból. Nevettek. Még párszor megtettük ezt a majdnem felülést.
Mondták, csak erősítsem magam az ágyban, de ne erőltessek semmit. Csak, ami jól esik. Most
értettem csak meg, hogy ennyi fekvés után, ez valóban csak lassan fog menni.
Harmadik nap után már sikerült magamnak minden segítség nélkül felülni, aminek
nagyon tudtam örülni. Következett a kiülés az ágyam szélére, ami nagyon fura volt, segíteni
kellett nekik, hogy a lábaimat is le tudjam lógatni. Éreztem, ahogy lazulnak az izmok, mintha
dagadni kezdtek volna, de mondták, azért érzem mivel a vér most ér le a lábam ujjáig.
Éreztem, annak még idő kell, nem is kevés, hogy én egyáltalán a lábaimra tudjak állni, vagy
menni tudjak. Nem baj, most már ráérünk, ha eddig kibírtam, ezt is kifogom. Akarom, meg
fogom csinálni. Éreztem, hittem magamban. Feleségem mindig mondta, hogy kislányaim
állandóan kérdeznek mikor megyek haza. Pont mire Zsuzsika is megbarátkozott velem, akkor
jött ez a baleset. Vártam már mindig a következő napot, mit fogunk gyakorolni, kellett a
sikerélmény. Minél hamarabb meg akartam szabadulni a kórháztól. Már ráálltam a lábamra,
de a lépés nagyon nehezen akart sikerülni. Délután jött feleségem és unokatesóm, most
nagyon megörültem neki. Megmutattam, hogy már meg tudok állni a lábaimon. Megkértem
álljon a hátam mögé, én ráálltam az ő lábaira és úgy lépkedtünk. Nem voltam nehéz, most
sokat fogytam, de csak három pici lépést tettünk meg, de érezhettem újra, milyen jó menni.
Nagyon sokan ezt nem tudják normál esetben értékelni, ez átlagembereknél teljesen normális.
Viszont nekem, már ez is nagy előrehaladás volt. Már az, hogy amikor rá tudtam állni a
lábaimra és nem rogyott össze a gerincem, akkor szinte biztos voltam már benne, hogy járni
fogok, mint rég. Csak rengeteg erő, kitartás kell és hinni benne, hogy meg tudom tenni, mert
akarom.
Következő nap beültettek a kerekes kocsiba, kitoltak a folyosóra. Ott volt az a járó
szerkentyű, amin volt két gömbölyű 3-4 méter hosszú rúd, azt meg kellett fogni és abban
próbálni piciket lépni. Segítették lábaimat előre tenni, úgy jó feléig el is mentünk, utána
vissza. Én le akartam ülni, de ők azt mondták, vagyok olyan ügyes, még egy ilyen utat
megteszünk. És sikerült. Napról napra jobban ment, egy hét múlva már segítség nélkül
mentem el és vissza abban a keretben.
Következett a szobában kis távok megtevése, először csak az ágyam mellett. Később,
már a szoba hosszában is. Ezeket mindig megmutattam nejemnek, milyen szépen tudok
lépegetni, ami borzasztóan nagy öröm volt mindkettőnknek. Megvicceltem, hogy legközelebb
már a kórház kapujánál fogom várni. Két hét múlva lementünk már a tornaterembe. Utána
már csak itt, nem pedig a szobában volt a torna, séta, erősítés. Örültek az orvosok is, hogy
ilyen hamar ennyit fejlődtem, nagyon rendes, segítőkész volt hozzám mindenki. Csak ekkor
mutatták meg, nagyvizitkor, amikor ott volt minden orvos, azt az MRI felvételt, amikor
bekerültem az összetört csigolyákkal, és azt, amit a hét hét fekvés, kezelések, forrasztások
után készítettek. A nyolcadikon már nem is késztettek felvételt. Ha nem az én nevem lett
volna mindkettőn, el sem hittem volna, hogy mindkettő az én gerincemről készült. Az első
olyan volt, mintha a gerincemet, bordáimat kukacok járták volna át. A friss, majdnem, hogy
teljesen normális, sima csontozat. Elképesztő volt ezeket látni, de jó érzés. Nagyon
megköszöntem nekik, amit értem tettek és egyben elnézést kértem, ha néha türelmetlen
voltam, kiborultam. Nem csodálkoztak rajt, ahogy mondták, amit én ebben a közel két és fél
évben átéltem, öt embernek is elég lett volna. Napról-napra nagyobb távokat tudtam megtenni
egyedül, a nyolc hét letelte után, amikor már megengedték orvosaim a fokozatos mozgást, a
19. napon elhagytam a kórházat.
Nagy volt az öröm otthon, Zsuzsika sem tekintett most már idegennek, de sajnos
emlékezett ő is a balesetre. Sokat kérdezgetett, miért feküdtem a lépcsőn, mondta, hogy sírt,
amikor a mentő szirénázott. Sajnos, akkor annyi idő sem maradt, hogy hamar levigyék őket a
buszról, akik hátul utaztak, annyira előre jöttek kíváncsiskodni, hogy apám és Jóska bácsi
nem tudtak velük leszállni. Erre nem voltam felkészülve, annyit mondtam, megcsúsztam a
lépcsőn, a többit majd később megbeszéljük, most az a fontos, újra itt vagyok velük. Még a
kórházban kaptam gerinctartó fűzőt, nem volt kényelmes, de most nem is az volt a fontos.
Muszáj volt használnom. Meg gyógyszereket, de a Prednisolont amióta bekerültem, már nem.
Kaptam a kórházban abból a francia injekcióból, amit kaptam helyette, meg is kérvényezték a
minisztériumnál, amit pár napon belül meg is kaptam, hozta a postás. Ebben egyedül az volt a
kényelmetlen, mindennap meg kellett várni az orvos asszisztensét, aki beadta a faromba. Volt,
hogy reggel jött, vagy csak dél körül, addig nem tudtam lemenni sétálni. Főleg a
csónakázótóhoz szoktam lemenni. Ott volt több ismerős, barát, elbeszélgettünk. Jött egy olyan
gondolatom, nem nagy dolog beadni azt az injekciót, a mennyiség bent volt a fecskendőben,
tűvel együtt, a nylont kellett csak levenni. Gondoltam, ezt én is meg tudom csinálni, beadom
magamnak. Egy nap, amikor egyedül voltam megpróbáltam. Nehezen ment, amire odaért
volna a tű a seggemhez vagy elkaptam, vagy csak a hegyével össze böködtem a bőrömet.
Bátorító kell, gondoltam. Elővettem a bárszekrényből egy üveg rumot. Nem szoktam inni
alkoholt, amióta meg volt az ólommérgezés, főleg nem. Kiöntöttem úgy egy féldecit,
megittam, nagyon rossz volt. Hamarosan éreztem is a hatását, na gondoltam most be fogom
adni már magamnak az injekciót, de nem. Megittam még két felest, vártam, szédültem, már
attól tartottam a fenekemet sem fogom eltalálni, Olyan volt már a sok próbálkozástól, mint
egy matyóhímzés. Most vagy soha, gondoltam. Meg már bátor is voltam, úgy bevágtam az
injekciót, majdnem eltűnt a tű is, benyomtam az oldatot és kész, megvoltunk. Csak úgy
elkábultam délben, amikor hozta nejem az ebédet, én nagyon mélyen aludtam. Amikor
meglátta a konyhán a rumos üveget, már tudta, hogy miért nyomott el az álom. Ettől a naptól
kezdve saját magamnak adtam az injekciókat, alkohol sem kellett, de bármikor mehettem,
nem kellett várnom az asszisztensre.
Kéthetente, majd háromhetente jártam vissza kontrollra Szombathelyre, Kevertek ki a
kórházban kalciumból és vitaminokból álló gyógyszert, amiből naponta egy-egy
kávéskanállal kellett megenni. Fél év telt el, hogy kijöttem a kórházból. Kértem újra, legalább
négy órába hadd menjek el dolgozni, nem konkrétan a pénzért. Hanem hogy emberek közt
lehessek. Az én kedves vállalatom, ahol lebetegedtem, portás, éjjeliőr, majd a csónakázótónál
pénztárosi munkát tudott adni, amit úgy két évig csináltam. Utána felajánlottak egy kisgép
raktárosi állást, itt voltak az összes szakma új és javításra váró gépei. Az elején jó is volt, de
később hozzátették az összes jármű vizsgáztatását is, ezeket kellett lepapírozni, majd a nehéz
gépeket is.
Kölcsönadott a vállalat az állami gazdaságnak egy teherfelvonót, amin festők dolgoztak.
Mivel a végállás kapcsolót levették, nem állt meg a felvonó, kifordult a kosár, az egyik fiú
sajnos meghalt, na ezután bízták rám, nekem kellett gondoskodni az ilyen gépek időszakos
karbantartásáról is. Már több százmilliós értékért feleltem, négy órába nem fért bele a
papírozás és a felelősség is nagy volt rajtam. Tudták, hogy a nyugdíjamat nem haladhatja meg
a fizetés, így már mindent rám raktak. Vittem haza a munkát, ami már egyre több volt.
Gondolkodtam mit lehetne tenni, nejemmel esti tagozaton megszereztük a gimnáziumi
érettségit. Feleségem levizsgázott a szakács szakmából. Egyik jó barátom örökölt egy házat,
amiben volt egy elég nagy helyiség, ami régen fodrászüzlet volt. Kigondoltam, ez nekünk épp
jó lesz egy használtcikk üzlet kialakítására, amiről feleségem hallani sem akart. Én közben
megírtam a bérleti szerződést a barátommal, hülyének néztek már a cégnél és nem akartam
senkinek sem a felelőtlensége miatt börtönbe kerülni. Sógorom is – Erzsi férje –, festő volt és
a volt kollégáim neki láttak rendbe tenni az üzletet. Az asztalosokkal is jó barátságban voltam,
ők festés után bepolcozták. Mivel a városban szabadon mozogtam – ellenőriznem kellett az
építkezésen lévő gépek állapotát –, volt időm kiváltani a használtcikk üzlet megnyitásához az
engedélyt, ami két hét múlva a kezemben is volt.
Volt dolgom nekem is az üzletben. Ilyenkor füllenteni volt muszáj, hogy a telepen kell
ezt-azt elintéznem. Készen volt a bolt, de pénzünk az nem volt, hiába törtem a fejem, semmi
okosság nem jutott eszembe. Amíg nem jött az anyósom, Hévízen lakott és meglátogatott
minket. Beszélgettünk mindenről, amikor azt említette, tudja, hogy nem nagyon van pénzünk,
ő gyűjtögetett össze, szóljunk ám neki, ha kell. Hatalmas kő esett le a szívemről, ő nála fogok
próbálkozni, hisz én voltam az egyetlen veje. Amikor nejem dolgozott, bevontam az
elképzelésembe, meg is mutattam neki az üzletet. Kérdezte, Ili mit szól hozzá, hisz olyan jó
közösségben dolgozik, mikor akarunk nyitni. Amikor lesz pénzünk, úgy 70-80 ezer forint
kellene, de kölcsönt nem tudunk felvenni. Tudta, hogy Ili is sokat dolgozik nagy melegben,
hétszáz emberre főztek, 60-70 kilós üstöket kellett emelgetniük. Volt Sárváron egy másik
használtcikk boltos. Tőle szoktam érdeklődni, már az árubeszerzési helyek egy része is
megvolt. Megbeszéltük, délután mikor Ili hazajön, elmondjuk neki a tervet, ugyanis a mama,
azt mondta, ha tetszik őneki is, akkor ő ad kölcsön pénzt. Annyira már ismertem, többször is
adott pénzt, de amikor vissza akartuk adni, sohasem fogadta el.
Elmondtuk Ilinek a nagy tervet, de először nem tetszett neki, de azért eljött megnézni az
üzletet. Rögtön kapcsolt, hogy itt szoktam én túlórázni. Megértettem, mert nagyon jó
csapatban dolgozott, nem csak munkatársak, barátnők is voltak. Még átgondolja, mert azért
nem olyan egyszerű ott hagyni a jó munkahelyet a bizonytalanért, igaza volt. Én nem akartam
erőltetni, célozgattam rá, de csak finoman, mondtam, hogy a másiknak is milyen jól megy az
üzlet.
Itt is kell dolgozni, de azért ez könnyebb munka. Elmondtam, hogy mama is
felajánlotta a segítséget, bevásárolunk áruból, majd jön pénz. Azt összerakjuk, abból megint
bevásárolunk, forgatjuk az áruba a pénzt. Ezt nem nagyon tudta elképzelni, hogy akarom én
forgatni a pénzt, de nem is az volt a lényeg. Hanem az árut mivel fogjuk szállítani? A
pénzünk, autónk, szinte mindenünket Pécs elvitte. Mindenfelé kutakodtam, valami olcsó
megbízható autó felől, de ez nem volt olyan egyszerű, de jött megint anyósom. Mondtuk neki,
Ilinek is tetszik az elképzelésem, annyira aranyos volt, megértette. Dolgozni akarok, de
valami olyat, amiből hasznunk is van. A Mama, az a drága jó mamát az Isten küldte! De
valóban. Épp azon mérgelődött, nem tudták kifizetni Sanyi bácsinak, amit fúrt kutat, egy
autót, ajánlottak fel helyette. Ott áll az udvaron, Hévízen. Egy nagy autó, de ő nem tudja, mi
lesz a sorsa. Sanyi bácsi, mama élettársa volt és kútfúró a szakmája. Istenem most segíts!
Csütörtökön jött a mama, mondta szombaton jön Sanyi bácsi, majd ő viszi haza, de nem tudja,
melyik autóval jön. Nehezen akart szombat lenni, de megjött a megmentőnk. Nagyon rendes
ember volt. Ott áll az udvaron a Polski Fiat Kombi, azt ő odaadja. Abba nagyon sokat lehet
pakolni. Szinte hihetetlen volt, hogy minden ilyen akadálymentesen sikerült. Feleségem
hétfőn felmondott az iskolában, egy hetet dolgozott még ott, utána felmentünk Joli
nővéremékkel Budapestre két autóval, bevásárolni. Fonalat, használt katonai ruhákat,
surranókat, félcipőket, méterárut vásároltunk, elindultunk hazafelé, de a Budaörsi úton
tankoltunk, akkor vettük észre, Ili sírt. Bent maradt az autóban. Holnap nem tudok a
gyerekeknek mit venni reggelire, zokogta, 16 forintunk maradt.
Mi csak nevettünk, mivel rá két napra nyitottuk az üzletet. 1986. 08. 09-én megnyitottuk
az üzletet, az áru délután három órára szinte elfogyott. Másnap hajnalban újra kellett mennem
áruért, na így lett forgatva a pénz.
Megértük, magunknak dolgozhattunk, magunk emberei lehettünk. Úgy éreztük, végre
megváltozott életünk, próbáltunk munkával feledtetni az elmúlt szörnyű éveket. Ellenőrzésre
is már csak havonta kellett mennem, veseeredményeim alig tértek el a normális értékektől.
Szinte észrevétlenül felnőttek a lányaink, Tímea vendéglátói szakközépiskolába járt, Zsuzsika
négy évvel volt fiatalabb nála, ő még általános iskolába járt. Persze, hogy nem fogadták el
anyósomék a pénzt amikor vissza tudtuk volna adni, sőt az autót is megkaptuk. Sokat
dolgoztunk, de ez egy teljesen más munka volt, habár nekem maximum csak 4-5 kilót
szabadott emelni, örömmel tettük. Én szereztem be az árut, bővítettük a kínálatot, Ili pedig a
boltot vezette. Én nem szerettem a sok pletyis nő miatt ott lenni, szabadidőmben pár baráttal
kijártunk horgászni. 1988-ban tudtunk félretenni annyi pénzt, hogy meg tudtuk valósítani
álmunkat. Tudtunk venni egy félkész házat Rábasömjénben, egy 200 négyzetméteres
melléképülettel. Persze anyósom segítségével tudtuk megvenni. 1989-ben édesanyám 66
évesen sajnos meghalt rákbetegségben. Ez nagyon megrázta az egész családot, annak ellenére,
hogy már évek óta nagyon beteg volt. 1990-ben megszületett első unokánk, Martina. A
lányunk három hónapos állapotos volt, amikor mi megtudtuk. Első ledöbbenésünk után
nagyon nagy örömmel vártuk, még szülés előtt férjhez ment. Ott laktak nálunk, arra már
nagyrészt elkészült a ház, amin nagyon sokat dolgoztunk. Barátok, rokonok, ismerősök
nagyon sokat segítettek. Nagy volt a rokonság, volt szinte mindenféle szakember. 200
négyzetméter, hat szobával. 1994-ben megszületett második unokánk, Jennifer. Nagy volt az
öröm a családban. Nekem már megvolt a tervem a hátsó épülethez is, ami szintén 200
négyzetméter volt. A 80-as években kezdődött el a nyugati személyautók behozatala, először
csak szívességből hoztam be többet is: Ausztriából, Olaszországból, majd bent maradtam
ebbe a csapatba. Engedélyt váltottam ki rá és hordtam be eladásra. Volt, amin javítani kellett,
vettem fel először két autószerelőt, majd amikor már több lett a munkánk, még egyet.
Azt a hátsó épületet berendeztük szerelőműhelynek, komoly motorkiemelővel,
bepolcoztuk az alkatrészeknek. Egy éjjel amikor mentünk ki olaszba, eszembe ötlött, ezekhez
az autókhoz előbb, vagy utóbb, de alkatrész is kell. Sok kinti kereskedő szinte könyörgött,
vigyük el akár ingyen is a karambolos, vagy olyan autókat, amit már nem volt érdemes
megjavítani. Autóbontót fogok csinálni, hatalmas az udvarunk, meg ott van az a 200
négyzetméteres épület. Társaim hülyének néztek, ahogy visszahallottam, hogy én behordom
az összes romos, karambolos autót, sőt meg is kértem őket, ha ilyeneket felajánlanak nekik,
akkor szóljanak. Volt már vagy 300 bontásra szánt autó az udvaron, amikor 1989-ben
megnyitottam az autóbontót. A fiúk szedték szét őket, az alkatrészeket polcokon tároltuk. Sok
vevőnk lett, hordták az alkatrészeket még Győrbe, Veszprémbe is. Ment az üzlet, ekkor esett
le nekik, hogy nem is vagyok annyira hülye, mint ahogy ők mondták a hátam mögött.
Hamarosan többen is autóbontót szerettek volna nyitni, de 50 kilométeres körzetbe, csak egy
bontóra adtak engedélyt.
Feleségem a használtcikk boltot vezette, az árut oda is együtt szereztük be, az
autóbontót meg vittem én, de amikor volt ideje, besegített nekem is. 14 olyan évet kaptam az
élettől, hogy nem kellett kórházban feküdnöm, majd 2004-ben nyaki gerincsérvvel meg kellett
műteni. Mivel ugyanazon helyen volt a sérv, ahol a V-, VI-, VII-es csigolyák összeroppantak,
a medencémből vettek ki csontblokkot, azzal fixáltál. Sajnos nem vált be, már annyira
roncsolódott volt az a rész, hogy 2006-ban újra kellett műteni, akkor pluszban titánlemezes
alkalmazást, beültetést kellett alkalmazni.
2010-ben Zsuzsika is férjhez ment. 2011-ben Zsuzsikánál megszülettek az iker
kislányok, Lilike és Jázmin, ennél gyönyörűbb ajándékot nem kaphattunk volna az élettől!
2019-ben Martina unokánknál megszületett az első dédunokánk, Márk, majd 2021-ben a
másik dédunokát, Zétényt adta nekünk Isten ajándékba! 2014-ben, mivel egészségem tovább
nem engedte, megszüntettem az autóbontót. Ettől kezdve már csak gyönyörű családunknak
élünk, ők adják nekünk az erőt, boldogságot, gyermekeink, unokáink és dédunokáink!
UTÓSZÓ
„A betegség elválaszthatott volna minket egymástól, vagy éppen szorosabbra fűzhette a kapcsolatunkat. Szerencsére a balsors bekötött szemű istennője, aki halálos betegségekkel sújt válogatás nélkül férfiakat, nőket, gyerekeket, nekünk az összefogás erejét adományozta.”
Fabrizio Sparta
Mint az elején írtam, tanulságul írtam ezt a könyvet, sok ember számára. Bízom benne,
voltak olyan részek, amiből lehetett okulni, kinek ebből, kinek abból. Ez egy most a 71.
évében járó ember élettörténete, aki megjárta a poklot és most a mennyországot is. Voltam az
élet sötét és napos oldalán, de elmondhatom, mindig megpróbáltam embernek maradni. A
legnehezebb időkben is, függetlenül attól, hogy nem voltam egy nagy templomba járó ember,
ennek ellenére mindig hittem Istenben. Tudtam, hiszem, valaki irányítja ezt a világot, ki
istennek, a másik Allahnak, Jehovának nevezi, mi itt csak vendégek vagyunk. Nem is ez a
fontos, hanem a hit, a bizalom, az erő, úgy éljük életünk, hogy mindig van egy olyan erő
mögöttünk, akiben bízhatunk. Átsegít bennünk a nehézségeken.
Ezért is írtam le betegségem történetét, ebből való felépülést. Ha nem lenne egy
hatalmas erő, aki átsegít bennünk, hiába orvostudomány, egyéb segítség, egyetlen járható
utunk van, Isten szeretete. Ahhoz nem kell naponta, hetente templomba járni, a nap bármely
szakaszában elmondhatunk magunkban egy imát, kérni a Megváltót, segítse meg családunkat,
a Föld, a Világ minden emberét és Ő megfog, minket hallgatni. Tudom, mert átéltem.
Ebben a könyvben olyanokat írtam le, ami velem megtörtént, nem tettem hozzá, nem
vettem el belőle. Átéltem, leküzdöttem három tüdőembóliát, egy szívinfarktust, két év kórház
alatt meghalt – csak azokban a szobában, ahol én is feküdtem –, 373 ember, akiket alig
ismertem, de elmúlásuk nagyon megérintett.
Tisztában voltam, vagyok vele, már akár az első is elvihetett volna. A kórházban töltött
évek alatt sokszor eszembe jutott Hemingway „Az öreg halász és a tenger” megrázó
könyvében az öreg halász mondatai: „Az ember nem arra született, hogy legyőzzék…Az
embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni”. Erre születtünk, már születésünk napján,
halálunk napja is meg van írva, csak nem mindig kell ezekre gondolni. Mindenkire ez a sors
vár, hogy hogy éli meg e két esemény közt eltöltött időt, az nagyban rajtunk múlik. Egy ilyen
betegségből való felépüléshez kellenek kiváló orvosok, nővérek, ápolók és ami a
legfontosabb, egy szerető család. Én ebben nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Olyan
feleség, amilyen nekem van, nem soknak adatik meg, amit nagyon köszönök neki. Rengeteg
jelzővel lehetne dicsérni, de aki végigolvassa könyvemet, úgyis látja, hogy nem kell
dicshimnuszokat zengeni, a tettek magukért beszélnek. Aki a kórházban töltött két év alatt, a
94812 napból 497 napot úgy oldott meg, hogy mellettem tudjon lenni, minden szép szónál,
jelzőnél többet mond.
Az a rengeteg pénz, amit az én gyógyulásomért adott egyes orvosoknak a családunk,
amikor még abban sem voltak biztosak, hogy életben maradok. Csak reménykedni tudtak, de
önzetlenül adták. Azok a misék, imák, amiket értem mondattak.
Köszönöm mindenkinek, aki bármit is tett gyógyulásomért. Újra csak a Teremtőhöz
fordulok, ami erőt, kitartást, hitet, adott nekem, eredeti szándékomhoz, hogy bármi áron is, de
meg kellett, hogy gyógyuljak, gyermekeimért, családomért, rokonokért, mindazokért, akik
engem szerettek és én viszont szerettem őket.
Tanulságnak szántam a könyvem, amiben példámat követve, de ha csak egy ember is
okul belőle, már akkor nem írtam hiába. Nem nagyzásból, nagyképűségből írtam, hogy
milyen nagy házat tudtunk venni, ezt is csak szeretteim segítségével, de akkor is emberek
tudtunk maradni, nem szálltunk el, ugyanazok az emberek maradtunk, amikor csak tizenhat
forintunk volt.
Megint csak Hemingway jut eszembe: „Emberi törvény, kibírni mindent, s menni
mindig tovább, még akkor is, ha nem élnek benned, remények és csodák”. Nehéz életünk volt,
de nagyon széppé tudtuk tenni, mert akartunk, mert hittünk, mert szerettünk! Aki kért, mert
meg volt szorulva, annak segítettünk, mert akkor megtehettük és mi ennek nagyon örültünk.
Amikor az ikerunokáink megszülettek, feleségem ment minden nap segíteni, télen, nyáron,
két kisördög mellé kellett a segítség. Lilikét ötször műtötték lábával, többször gipszben volt,
sokszor nejem ott is aludt. Lényegében egyedül maradtam a házba, de mivel így, hogy a
lányok kirepültek, kettőnknek már nagyon nagy volt. Eladtuk, lényegesen olcsóbban, mint
amit ért, de örültünk annak, hogy nagycsaládos szülők vették meg, így ők is, mi is boldogok
voltunk. Soha nem a sok pénzre alapoztuk életünket. Az egészség megőrzése – hogy a
rászorulókon tudtunk segíteni – számunkra minden pénznél többet ért!
Lehet, mivel sokszorosan jobban tudtuk értékelni, mivel átéltük a nehézségeket,
betegségeket korábban. Az én gyógyulásom, nem az én érdemem, hanem az Övé!
„Csak hinni kell, és az Isteni adományokat jól kell felhasználni!”.
„A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk. A bátorság annyit jelent, legyőzzük
félelmünket”.
Köszönet Jézus Krisztusnak, amit adott nekünk, Isten által a csodákban!
VÉGE