1978–79-ben nyolc hónapot töltöttem a pécsi veseklinikán. Akkor még nem tudtam, hogy ez időszak nemcsak a testemet, hanem a világról alkotott képemet is örökre meg fogja változtatni.
Egy kórterembe kerültem idős betegekkel. Tizenhárman voltunk egy szobában. Sokukat a családjuk hozta be, főként a város tehetősebb rétegéből. Akkoriban azt éreztem, hogy számukra ez nemcsak gyógyulásról szólt, hanem arról is, hogy az otthoni gondoskodás terhét átadják az intézménynek.
Engem egy gyógyszerkísérlet részeként kezeltek. Kaptunk tablettákat, injekciókat, infúziókat – de soha nem mondták meg pontosan, mit adnak. Nem volt tájékoztatás, nem volt választás. Csak feküdtünk, és bíztunk abban, hogy az, amit kapunk, segít, nem árt.
Az idősekkel másként bántak. Sokszor nem kaptak sem gyógyszert, sem infúziót. Naponta 2–3 haláleset is volt a környezetemben. Reggel még beszélgettem valakivel, estére már üres volt az ágya. Ezek az emlékek nem halványulnak el.
A legnehezebb kérdés számomra azóta is ez:
Hogyan lehet egy szülővel, egy idős emberrel ilyen magányosan és kiszolgáltatottan bánni?
Nem vádat akarok emelni, nem múltbéli rendszereket vagy embereket hibáztatni. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a kórházi ágyon fekvő ember nem „teher”, nem „eset”, hanem egy élet, egy történet, egy család része.
Ma, amikor az egészségügyről beszélünk, gyakran számokról, kapacitásról, rendszerekről vitázunk. De a legfontosabb kérdés talán ez marad:
meg tudjuk-e őrizni az emberséget ott, ahol valaki a legkiszolgáltatottabb?
Ez az én emlékem. Az én kérdésem. És talán mindannyiunk felelőssége, hogy soha ne felejtsük el, mit jelent gondoskodni – nemcsak kezelni, hanem jelen lenni is. Ígérem, hamarosan továbblépünk, de az emlékek még ma is felzaklatnak.
Ez fáj, még ma is!
