A magányban, a betegségben, a zűrzavarban a barátság puszta gondolata is lehetővé teszi a túlélést, még ha barátunknak nem is áll hatalmában segíteni bennünket. Elég a tudat, hogy ő létezik. A barátságot nem halványítja el a távolság vagy az idő, a börtön vagy a háború, a szenvedés vagy a súlyos csend. Éppen ezekben a dolgokban gyökeredzik a legmélyebben, és ilyen talajból bontja ki legszebb virágait.
Pam Brown
Kedves betegtársaim!
Mielőtt belekezdenék könyvem folytatásába, szeretnék visszatekinteni arra az időszakra, amikor még minden bizonytalan volt. Arra, hogy miért volt érdemes közel két éven át küzdeni, kitartani akkor is, amikor talán már csak én hittem a gyógyulásomban.
Voltak napok, amikor a remény alig pislákolt. Voltak hetek, amikor úgy tűnt, az idő megállt körülöttem. Mégis minden fájdalomnak, minden könnynek, minden türelemnek megvolt, a maga értelme.
A mozdulatlanság heteiben
Elkészült az új ágyam. A gipsz fölé puhább, kissé párnás anyagot tettek, így valamivel kényelmesebb lett. De aki hetek óta mozdulatlanul fekszik, annak a kényelem egészen mást jelent.
Nagyon lassan teltek a napok.
Amikor már közeledtünk az ötödik héthez, az egyik orvos közölte: még egy hetet feküdnöm kell, utána készül MRI vizsgálat.
Nem tudtam örülni neki.
Annak viszont igen, hogy a baleset utáni huszonharmadik napon torna után észrevettem valamit. A jobb lábamon a nagylábujj mintha megrándult volna.
Lehúztam róla a takarót, próbáltam mozgatni, de nem sikerült. Mégis úgy éreztem, mintha valami élet költözött volna vissza bele.
Szóltam Varga doktor úrnak. Kértem, ne nevessen ki, de mintha mozdult volna.
Tollával végighúzott a talpamon, itt-ott megbökött, és legnagyobb örömünkre voltak helyek, ahol éreztem.
Mozdítani még nem tudtam.
De éreztem.
Ez volt az első igazi reménysugár.
A fény harcosa tudja, hogy Isten a magányt használja arra, hogy megtanítson az együttélésre. A háborút használja arra, hogy megmutassa a béke értelmét. A tétlenség unalmát pedig arra, hogy ráébresszen a kaland fontosságára. Isten a csöndet használja arra, hogy megtanítson a szavak felelősségére. A fáradságot használja arra, hogy megértesse az ébredés értelmét. A betegséget pedig arra, hogy ráébresszen az egészség fontosságára. Isten a tüzet használja arra, hogy a vízről tanítson. A földet használja arra, hogy megértsük a levegő értékét. És a halált arra, hogy megmutassa az élet fontosságát.
Paulo Coelho
Apró csodák
Az idegsebészek is megvizsgáltak. Behajlították a térdemet, recsent egyet, és én újra éreztem valamit.
A gyógytornásznő délutánonként emelgette a lábaimat. Kérte, próbáljam megtartani. Néhány másodpercig sikerült.
Később már tizenöt-húsz centire magamtól is fel tudtam emelni őket.
Apróságnak tűnik?
Aki nem feküdt bénultan, annak talán igen.
Nekem ezek győzelmek voltak.
Minden napot vártam. A gyógytornászokat vártam. A következő próbát vártam.
És leginkább azt vártam, mivel fogom meglepni saját magamat.
A hatodik hét reménye
Úgy számoltam, letelt a hathét.
Azt hittem, eljött az idő. Jön az MRI, és talán végre felkelhetek ebből a kriptának érzett ágyból.
Meg is vizsgáltak.
Megvártuk az eredményt, de a beteghordók hiába könyörögtem, nem mutatták meg.
Délután jött Kulcsár doktor.
Elmondta, hogy az eredmények jónak tűnnek, de a hatodik csigolyában még nem biztosak. Nem akarják kockáztatni, hogy a felülésnél baj történjen.
Még egy hét fekvés.
Úgy éreztem, összeomlok.
Minden nap ötvenórásnak tűnt addig is. Most még egy egész hét várt rám.
Megkérdeztem:
– Ha ez letelik, akkor biztosan felkelhetek?
Ő csak ennyit mondott:
– Bízzunk benne.
Türelemre intve
Azt is hozzátette, ne gondoljam, hogy rögtön sétálni fogok.
Először segítenek majd felülni. Később az ágy szélére kiülni. Azután következhet az újratanulás: a járás.
Én csak ennyit feleltem:
– Magamtól is felkelek. Érzem magamban az erőt. Még éjszaka is tornázom.
Elmosolyodott, ami ritkán történt meg vele.
– Csak türelmesebben azokkal a lóerőkkel.
Ez a mondata ma is bennem él.
Ekkor már tudta, hogy nem csak egyféleképpen tud összetörni egy szív. Néha az élet súlya, a felelősség, a születése folytán kapott feladat és a sok teher is elég ahhoz, hogy úgy agyonnyomja, hogy levegőt se kapjon. Még akkor sem, ha a tüdejének semmi baja. Néha pedig a sors kegyetlensége a felelős érte, amely messzire sodorta attól az úttól, ahol úgy gondolta, hogy majd megállapodik. Néha csupán a kor, a fiatalsággal szemben. Vagy a betegség az egészséggel szemben. De attól is lehet, hogy csak belenézel a szerelmed szemébe, és a hála, amelyet érzel, amiért ott van veled, oly hatalmas, hogy a szíved túlcsordul… hiszen megmutattad a legbelső énedet, és ő nem menekült el, nem fordított hátat; elfogadott és szeretett, melletted volt örömben és bajban… vagy mindkettőben egyszerre.
A kérdőjelek ideje
Vártam türelmesen.
Közben száz kérdés járt a fejemben.
Fogok-e újra járni?
Marad-e vissza valami?
Sánta leszek-e?
Leszek-e még valaha olyan, mint a baleset előtt?
Sok volt a kérdőjel.
De egy dologban biztos voltam:
Saját lábamon, segítség nélkül fogom elhagyni ezt a szobát.
Szobatársak és emberség
Este sokáig beszélgettünk a szobatársaimmal. Nagyon jó emberek voltak. Mindig biztattak.
Jani, aki két évvel volt idősebb nálam, sokszor segített a tornában is. Megfigyelte, hogyan dolgoznak a gyógytornászok, és délutánonként ő is mozgatni kezdte a lábaimat.
Ma is hálával gondolok rá.
Katonaévek emléke
Egyik reggel arra ébredtem, hogy a katonaságról álmodtam.
Kemény időszak volt. Pétervásárán embertelen kiképzést kaptunk. Sárban kúszás, sziklák között menetelés, éjszakai riadók, kidobált ágyak, szekrények.
Ott fogadtam meg, ha egyszer vezető leszek, emberként bánok majd azokkal, akik rám vannak bízva.
Később így is történt.
Negyvennyolc katonát bíztak rám. Megmondtam nekik: embernek tekintek mindenkit, de teljesíteni kell. Cserébe sokat lehet menni haza.
Szinte minden versenyt megnyertünk. Sok szabadságot kaptak. Jó munkákat szereztünk. Én pedig őrmesterként szereltem le.
Talán ezért álmodtam róla.
Mert tudtam, hogy most is ugyanaz kell, mint akkor:
kitartás, fegyelem, hit.
Az összeomlás határán
Amikor a hetedik hét után is meghosszabbították a fekvést, kiborultam.
Azt mondtam az orvosoknak, hogy most már elég.
Rengeteget feküdtem. Tudom, érzem, képes vagyok menni.
Délután látogatóba jött a feleségem és édesapám. Addigra kissé kábultan ébredtem fel.
Mérges voltam. Káromkodtam.
Apám csak ennyit mondott:
– Gyerekkorodban a kanász beszélt így.
A dühöm mögött kétségbeesés volt.
Úgy éreztem, senki sem érti, milyen hosszú nyolc hét mozdulatlanul feküdni.
Az orvos szava
Nem vettem észre, hogy a nővérke mindent hallott.
Hamarosan bejött Kulcsár doktor.
Azt gondoltam, most aztán kapok a fejemre.
De ő nyugodtan csak ennyit kérdezett:
– Mi a baj, Jóska?
És ezzel a kérdéssel újra embernek éreztem magam.
Nem abban az értelemben hiszek a csodában, a varázslatban, hogy karba tett kézzel várom a sült galambot, hanem úgy, hogy észreveszem a felkínálkozó lehetőséget, nem hátrálok meg a próbatételek előtt, és nem adom fel egykönnyen. Életfilozófiám része, amit a mesékből kora gyerekkoromtól tanulságként őrzök. Hiszem, hogy a végén a jó elnyeri méltó jutalmát, hogy az adott szót meg kell tartani és az ígéretet be kell váltani, a rászorulóknak segíteni kell, és hogy szemtől szemben kell küzdeni, mert aki aljasul támad, az pórul jár, a gyengét, a kicsit pedig védelmezni kell.
Kádár Annamária
A türelem jutalma
– Mi a baj, Jóska? A folyosón hallottam, milyen ingerült volt.
Kulcsár doktor hangja most sem szemrehányó volt, inkább emberi és őszinte.
– Higgyen nekünk. Mi legalább annyira szeretnénk, hogy megkezdhesse a komolyabb rehabilitációt, mint maga. Még egy hetet bírjon ki, könyörgöm.
Majd hozzátette:
– Arra most szavamat adom, hogy felülhet, kiülhet az ágya szélére. Az eredményei jók, de az a nagymértékű csontritkulás minket is megijesztett.
Ekkor értettem meg igazán, hogy nem ellenem dolgoznak, hanem értem.
Valóban így történt. Letelt a nyolcadik hét. Újabb MRI-t már nem készítettek. Nagyvizitkor közölték, hogy vizit után két nővér érkezik, és segítenek – egyelőre csak felülni.
Nagyon vártam ezt a pillanatot.
Most már csak jót tudtam elképzelni.