Magamban csak ennyit gondoltam:
Na, már csak ez hiányzik.
Alig telt el fél óra, amikor ugyanaz a csapat visszatért.
Éppen azon töprengtem, ezek itt akarnak-e kártyázni, amikor megszólalt a professzor:
– Holnap reggel mentő viszi Szombathelyre, az egyes belgyógyá
Abban a pillanatban világ omlott össze bennem.
Én csak haza akartam menni.
A kórház négyszáz méterre volt az otthonunktól. Hiányzott a feleségem, hiányoztak a lányaim. Egyszer még azt is megbeszéltem az unokaöcsémmel, hogy este nyolc után kiosonok a kerítéshez, és hazaszökünk pár percre megölelni a gyermekeimet.
A terv itt véget ért.
A pokol kapujában állva
Az emberrel akkor történnek dolgok, amikor megérett rá. Hogyha van valamivel dolga, vagy valamit csinálnia kell, akkor el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor az alkalmas: ő is alkalmas, meg úgy minden alkalmas. (Balsai Móni)
Megkezdődött a kálváriám.
Orvosok, nővérek futkostak körülöttem. Elvittek röntgenre, vérvételre, vizsgálatokra. Nagyon elfáradtam, alig vártam, hogy visszakerüljek a szobámba.
Több injekciót nyomtak az infúziómba. Köpő tálat kaptam, és azt mondták:
– Ha lehet, ne aludjon el. Nehogy a vértől megfulladjon.
Este hat-hét óra tájban jött a vizit.
Ekkor mondták ki először:
Tüdőembóliája van.
Azt is hozzátették, ebből fel lehet gyógyulni.
Megmondták, mit szabad és mit nem.
A lényege az volt:
Semmit.
Szigorú fekvés.
Magamban csak legyintettem.
Azt hittem, ezek betegebbek, mint én.
Majd eláll a vérzés, aztán megyek haza.
Nem értettem a veszély súlyát.
Ha valakinek fájdalma van, mások kedvességét néha még nehezebb elfogadnia, mint a kegyetlenséget.
Úton az ismeretlenbe
Másnap reggel jött a mentő.
Arra még emlékszem, hogy a mentősök betolták a fekvőágyat.
Utána csak foszlányok maradtak.
Liftben fehérköpenyes emberek. Egy férfi, több nő. Valaki tartotta az infúziót.
Nem tudtam, hová visznek.
Egyszer csak megszólalt egy kellemes férfihang:
– Jó napot, Jóska! Én leszek az egyik kezelőorvosa.
Megint elsötétült minden.
Az intenzív osztály
Nagy zajra ébredtem.
Valami zakatolt, csipogott, fújtatott körülöttem. A fehér mennyezetet láttam, és fogalmam sem volt, hol vagyok.
Jött egy nővérke.
– Az intenzív osztályon van – mondta. – Ha nem vagyunk bent, akkor is látjuk a szervezete működését.
A kezembe adott egy zsinóron lógó csengőt.
– Ha rosszul érzi magát, azonnal nyomja meg.
Féloldalasan feküdtem, hogy ha vér jönne fel, ki tudjam köpni.
Hamarosan megérkezett Kulcsár doktor és Varga József doktor több nővérrel együtt.
Elmondták, hogy szerencsés vagyok, mert időben hoztak fel.
Mélyvénás embóliám van.
Pár napig itt maradok, állandó megfigyelés alatt.
A makacs beteg
Levették rólam az oxigénmaszkot.
Akkor vettem észre, hogy alig van hangom.
Motyogva csak annyit mondtam:
– Rendben, maradok… de ezt a zakatoló gépet kapcsolják ki, mert idegesít.
Visszatették rám a maszkot.
– Szükség van egy kis oxigénre – mondták.
Én csak azt kértem:
– Nyissák ki az ablakot, akkor ez sem kell.
Mondták, hogy steril szoba, nem lehet.
Nem nyitották ki.
Ekkor lettem dühös először – és talán utoljára – Kulcsár doktorra.
Mert én egészen jól éreztem magam.
Csak a hangommal és a gépek zajával volt bajom.
Az igazság pillanata
Nem minden sérülés felszínes. A legtöbb seb mélyebb, mint gondoljuk. Nem láthatjuk szabad szemmel. És aztán vannak olyan sebek, amik váratlanul érnek. Bármiféle seb vagy betegség esetén a trükk az, hogy mélyre kell ásni és megkeresni a baj forrását.
Este újra bejött hozzám Kulcsár doktor úr.
Nem értettem, miért foglalkozik velem ennyit. Nem voltam sem nagy ember, sem fontos ember.
Azt hittem, túl nagy feneket kerítenek ennek az egésznek.
Le akartam beszélni róla, de intett:
– Ne fárassza magát. Inkább én mondom, mi a fontos.
Leült mellém, és őszintén beszélt.
Elmondta, hogy ezt a betegséget komolyan kell venni.
Bele is lehet halni.
De fel is lehet gyógyulni belőle.
Ők mindent megtesznek értem.
De ehhez én is kellek.
Abban a pillanatban más szemmel láttam mindent.
Mutattam neki, hogy a feleségem és a kislányaim várnak otthon.
Mindent be fogok tartani.
Megfogta a kezem, és csak ennyit mondott:
– Legyen nyugodt. Itt vigyázunk magára. Holnap reggel találkozunk.
Kezdett sötétedni. Sokáig gondolkodtam a történteken, az életemen, a rám váró napokon. Aztán valamikor mégis elnyomhatott az álom, mert a madarak csiripelésére ébredtem.
Az én kis zenekarom volt az.
Ahogy kinéztem, megláttam egy ágon egy szerelmeskedő gerlepárt. Ilyen jókedvűen már régen nem ébredtem.
Amikor a nővérke jött cserélni a tápanyagomat, hirtelen megkívántam egy kávét. Meg is kérdeztem tőle, lehetne-e.
Legnagyobb meglepetésemre csak ennyit kérdezett:
– Hány cukorral? Rummal, vagy tejjel?
Majd elment.
Hiszen ez maga a Kánaán! – gondoltam magamban.
Vártam, vártam… eltelt talán tizenöt perc is, amikor a nővérke benézett az ajtón.
Na persze, hogy nem a kávéval érkezett.
Jött a vizit.
A professzor is elmondta ugyanazt, amit addigra már én is tudtam. Aztán továbbvonultak.
Nem sok idő múlva újra nyílt az ajtó.
Most az orromat jöttek megnézni.
Egy doktornő érkezett, mellette – gondolom – az asszisztense. Levette rólam az oxigénmaszkot, de sok minden nem változott.
Belevilágított az orromba innen-onnan, majd megkérdezte:
– Kap levegőt?
Szerintem azért van itt, mert nem sokat – gondoltam magamban.
Telefonált valahová.
Nem sokkal később megjelent még egy hölgy és egy férfi is. Akinek sztetoszkóp lógott a nyakában, arról én biztosra vettem, hogy orvos.
Nem jártam én addig ilyen helyeken betegként, csak látogatóként.
Ők is belevilágítottak az orromba.
Végül megszólalt a férfi:
– Szerintem ez egy nagy seb… de ilyet még nem láttam.
Azzal elmentek, hogy majd visszajönnek.
Én pedig csak feküdtem tovább, és arra gondoltam:
Ilyen csodabetege még nem volt ennek a kórháznak.
Úgy éreztem magam, mintha földönkívüli lennék.
Amikor a teljes orvosi stáb bent volt viziten, megemlítettem, hogy én azt is vállalom, ha itt helyben megcsinálják a biopsziát. Nem olyan nagydolog az – gondoltam. Felvágják a vesém felett, csípnek belőle annyit, amennyi kell, aztán kész.
Csak később jöttem rá, mekkora bolondot csináltam magamból.