Olyan éles fájdalom hasít a szívébe, hogy le kell ülnie. Mi ez? Hiszen a szeretet fáj! Hát bolondok az emberek? Miért mondják, hogy a szeretet jó? Hiszen ez csupa fájdalom, aggodalom, szorongás! Aki nem tudja, mi a szeretet, annak semmi gondja, vidáman él és fütyül a világra… Hiszen a szeretet fájdalmas és nyomorúságos betegség! És rabság, szomorúság, alázat, megsemmisülés…
Békeffi István
„Az élet értelme, hogy képes legyek teljes lényemet minden és mindenki szolgálatába állítani.
Hogy amikor szükséget tapasztalok, segítséggé váljak, s erre ne szándék vezessen, hanem adottság rendeljen, ne kényszer legyek, hanem lehetőség.
Hogy önmagam bármivel vagy bárkivel való egységét megtapasztaljam, érvényesítsem, életem fókuszába helyezzem.
Erre az élet minden nap lehetőséget nyújt.
Ehhez pont elég egy élet.”Puzsér Róbert
Az első könyvemben életem egyik legnehezebb időszakáról írtam.
A pokol mélységeit és a mennyország reményét próbáltam megmutatni úgy, ahogyan én átéltem.
Nem regényt írtam, hanem valóságot.
Olyan valóságot, amelyben ott volt a fájdalom, a félelem, a bizonytalanság —
de ott volt benne az emberi jóság, a hit és az újrakezdés ereje is.
Most, ebben a második könyvben tovább szeretném folytatni ezt az utat.
Sokan vannak, akik talán nem olvasták az első könyvemet,
de maguk is nap mint nap küzdenek.
Betegséggel. Magánnyal. Reménytelenséggel. Kiszolgáltatottsággal.
Vagy éppen azzal az érzéssel, hogy rájuk már senki sem figyel.
Nekik szeretném elmondani: nincsenek egyedül.
A világ sokat változott.
A régi idők nehezek voltak — de a mai ember terhei sem kisebbek.
Sok beteg hosszú várakozással, kevés segítséggel,
fáradt egészségügyi dolgozókkal, rohanó világgal találja szembe magát.
Olyan helyzetekkel, amelyekben néha úgy érzi:
csak egy szám lett a sok közül.
Én is átéltem ezt.
Tudom, milyen az, amikor az ember kiszolgáltatottnak érzi magát.
Tudom, milyen várni egy kezelésre, egy jó szóra, egy bíztató tekintetre.
Tudom, milyen az, amikor a test elfárad —
de a lélek még kapaszkodni akar.
Ezért születik meg ez a könyv.
Nem tanítani akarok.
Nem okoskodni akarok.
Nem mondom, hogy mindenre tudom a választ.
Csupán mellé szeretnék ülni azoknak, akik most szenvednek.
Fogni a kezüket a szavaimmal.
Elmondani nekik, hogy a legsötétebb mélypontból is vezethet út felfelé.
A mélypont nem a végállomás
Sokszor éppen ott kezdődik az újrakezdés,
amikor már azt hisszük, nincs tovább.
Egy mosolyból.
Egy mondatból.
Egy segítő emberből.
Egy apró reménysugárból — új élet sarjadhat.
Ha ez a könyv csak egyetlen embernek ad erőt, már nem írtam hiába.
Ha valaki a könnyei között megérzi, hogy nincs egyedül, már megérte.
Ha valaki újra hinni kezd a holnapban,
akkor a fájdalmaim emléke sem volt hiábavaló.
Ez a könyv a küzdőknek szól.
A fáradtaknak.
A betegeknek.
A hozzátartozóknak.
Az elesetteknek.
És mindenkinek, aki valaha újra akarta kezdeni az életét.
Mert amíg élünk, addig mindig van remény!
A próbák megerősítettek
1986 és 2004 között életem egyik legnehezebb,
ugyanakkor legtanulságosabb időszakát éltem meg.
Voltak benne betegségek.
Csalódások.
Újrakezdések.
Küzdelmek.
És olyan napok is, amikor úgy éreztem: túl nagy teher nehezedik rám.
Mégis, ha ma visszatekintek erre az időre, egy dolgot biztosan tudok:
a próbák nem megtörtek, hanem megerősítettek.
A betegség után újra talpra álltam.
Dolgoztam, tanultam, hittem a jövőben,
és feleségemmel közösen felépítettük saját vállalkozásunkat,
amelyet hosszú éveken át becsülettel, tisztességgel működtettünk.
Nem kaptunk semmit könnyen.
Mindenért meg kellett dolgoznunk.
De talán éppen ezért tudtuk igazán megbecsülni azt, amit elértünk.
Csodálatos 18–20 évet kaptam az élettől 1986 és 2004 között.
Olyat, amit szinte senki — még az orvosok sem értettek.
Nem tettem semmi különlegeset.
Jártam kezelésekre.
Hévízen három hetes rehabilitáción vettem részt.
Dolgoztam — mindig csak addig, ameddig a szervezetem engedte.
Kezdetben havonta, később — amikor a laboreredményeim javultak —
már csak kéthavonta kellett ellenőrzésre járnom.
Leginkább az bosszantott, hogy amikor a vállalat vezetői megtudták,
hogy gimnáziumba járok,
egyre több és egyre felelősségteljesebb feladatot bíztak rám.
Nem fizikailag volt megterhelő — hanem szellemileg.
Abban az időben még nem volt számítógép.
Papírhalmazok borították az asztalomat és a polcokat.
Egy tragikus baleset különösen mély nyomot hagyott bennem.
Egy felvonó meghibásodása miatt két fiatal, családos ember vesztette életét.
Egy nem ellenőrzött végállás kapcsoló okozta a tragédiát.
Sokat gondolkodtam ezen.
Amikor lezárult a vizsgálat,
ezeket a gépeket is rám bízták —
annak ellenére, hogy pontosan tudták: nem ez a szakterületem.
Érdekes módon nem találtak felelőst…
Pedig egy végállás kapcsoló nem tűnik el csak úgy.
Engem kisgépraktárosként vettek fel.
Hozzám tartoztak a fúrók, köszörűk, kézi gépek,
később a betonkeverők,
a teherautók vizsgáztatásának nyilvántartása is.
Amikor azonban az emelőgépeket is rám bízták —
akkor telt be a pohár.
Azt vettem észre, hogy már mindenki a főnököm lett.
Ami veszélyes volt, azt mind hozzám tették.
Amikor már több százmillió forint értékű eszközért feleltem,
akkor kimondtam:
Elég!
Inkább a kutya elől veszem el a kenyeret,
mint hogy itt rabszolgaként dolgozzak.
Ami igazán fájt, nem is maga a munka volt.
Hanem a megalázás.
A lenézés.
Az, hogy a munkámat semmibe vették.
Volt egy jó barátom, elektrotechnikus.
Gyakran dolgozott az irodámban, ő mérte be a gépeket.
T. József — ma is hálával gondolok rá.
Ő örökölt egy házat, amelyhez tartozott egy régi fodrászműhely.
Rossz állapotban volt, elhagyatottan,
hiszen a tulajdonosa már 15–20 éve meghalt.
„Minden jó cselekedet olyan, mint egy vízbe dobott kő:
minden irányba tovaterjedő hullámokat kelt.”
Emlékek egy kórteremből
1979–1980, Pécs
1978–79-ben nyolc hónapot töltöttem a pécsi veseklinikán.
Akkor még nem tudtam, hogy ez az időszak nemcsak a testemet,
hanem a világról alkotott képemet is örökre meg fogja változtatni.
Egy kórterembe kerültem idős betegekkel.
Tizenhárman voltunk egy szobában.
Sokukat a családjuk hozta be —
főként a város tehetősebb rétegéből.
Akkoriban úgy éreztem,
ez számukra nemcsak gyógyulásról szólt,
hanem arról is, hogy az otthoni gondoskodás terhét átadják az intézménynek.
Engem egy gyógyszerkísérlet részeként kezeltek.
Tablettákat kaptunk.
Injekciókat.
Infúziókat.
De soha nem mondták meg pontosan, mit kapunk.
Nem volt tájékoztatás.
Nem volt választás.
Csak feküdtünk —
és bíztunk.
Az idősekkel másként bántak.
Sokszor nem kaptak sem gyógyszert, sem infúziót.
Naponta 2–3 haláleset is volt körülöttem.
Reggel még beszélgettem valakivel —
estére már üres volt az ágya.
Ezek az emlékek nem halványulnak el.
A legnehezebb kérdés számomra, azóta is ez.
Hogyan lehet egy idős embert
ilyen magányosan és kiszolgáltatottan hagyni?
Nem vádat akarok emelni.
Nem hibáztatni akarok rendszereket vagy embereket.
Csak emlékeztetni.
A kórházi ágyon fekvő ember
nem „teher”.
Nem „eset”.
Hanem egy élet.
Egy történet.
Egy család része.
Ma, amikor az egészségügyről beszélünk,
gyakran számokról, rendszerekről, kapacitásról vitázunk.
De a legfontosabb kérdés talán ez:
meg tudjuk-e őrizni az emberséget
ott, ahol valaki a legkiszolgáltatottabb?
Ez az én emlékem.
Az én kérdésem.
És talán mindannyiunk felelőssége,
hogy soha ne felejtsük el:
mit jelent gondoskodni.
Nemcsak kezelni —
hanem jelen lenni is.
Emlékek egy kórteremből – 1979–1980, Pécs
1978–79-ben nyolc hónapot töltöttem a pécsi veseklinikán. Akkor még nem tudtam, hogy ez az időszak nemcsak a testemet, hanem a világról alkotott képemet is örökre meg fogja változtatni.
Egy kórterembe kerültem idős betegekkel. Tizenhárman voltunk egy szobában. Sokukat a családjuk hozta be, főként a város tehetősebb rétegéből. Akkoriban azt éreztem, hogy számukra ez nemcsak gyógyulásról szólt, hanem arról is, hogy az otthoni gondoskodás terhét átadják az intézménynek.
Engem egy gyógyszerkísérlet részeként kezeltek. Kaptunk tablettákat, injekciókat, infúziókat – de soha nem mondták meg pontosan, mit adnak. Nem volt tájékoztatás, nem volt választás. Csak feküdtünk, és bíztunk abban, hogy az, amit kapunk, segít, nem árt.
Az idősekkel másként bántak. Sokszor nem kaptak sem gyógyszert, sem infúziót. Naponta 2–3 haláleset is volt a környezetemben. Reggel még beszélgettem valakivel, estére már üres volt az ágya. Ezek az emlékek nem halványulnak el.
A legnehezebb kérdés számomra azóta is ez:
Hogyan lehet egy szülővel, egy idős emberrel ilyen magányosan és kiszolgáltatottan bánni?
Nem vádat akarok emelni, nem múltbéli rendszereket vagy embereket hibáztatni. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a kórházi ágyon fekvő ember nem „teher”, nem „eset”, hanem egy élet, egy történet, egy család része.
Ma, amikor az egészségügyről beszélünk, gyakran számokról, kapacitásról, rendszerekről vitázunk. De a legfontosabb kérdés talán ez marad:
meg tudjuk-e őrizni az emberséget ott, ahol valaki a legkiszolgáltatottabb?
Ez az én emlékem. Az én kérdésem. És talán mindannyiunk felelőssége, hogy soha ne felejtsük el, mit jelent gondoskodni – nemcsak kezelni, hanem jelen lenni is. Ígérem, hamarosan továbblépünk, de az emlékek még ma is felzaklatnak.
Újrakezdés – amikor az ember nem adja fel
Soha nem szabad félni semmitől. Bármennyire valami nem sikerül, abban a pillanatban az csak arra a pillanatra érvényes. A következő pillanatban az a dolog már sikerülhet.
Udvaros Dorottya