Kint futsz a pályán, és elkezdesz magadban morfondírozni: „Haver, nagyon fáj a térdem! Talán túl régóta futok. Lehet, hogy vissza kéne vennem egy kicsit… Haver, kiköpöm a tüdőmet. Talán lassíthatnék egy kicsit. Inkább lefutok holnap kétszer ennyit. Nincs ezzel semmi gond.” Ez veszélyes játszma. Ilyenkor egyszerűen azt kell mondanod: „Tudod, mit? Nem tárgyalok magammal. Az alku már megköttetett. Az alkut megkötöttem, amikor nyár elején belevágtam ebbe az edzéstervbe. A szerződést aláírtam magammal. Megcsinálom.”
Kobe Bryant
1986 és 2004 között olyan tizennyolc év következett az életemben, amire korábban senki sem számított. Sok nehézség, küzdelem és bizonytalanság jutott erre az időszakra, de ma már úgy látom: ezek az évek megtanítottak arra, hogy az emberben sokkal több erő van, mint hinné.
A betegségem után rendszeresen jártam kontrollra a nefrológiára. Szerettem volna újra dolgozni, hasznos lenni, ezért kértem, hogy legalább napi négy órában visszamehessek korábbi munkahelyemre, valamilyen könnyebb munkakörbe.
Nem így alakult.
A régi ígéretek hamar elcsendesedtek, és végül csak éjjeliőri vagy portási munkát ajánlottak fel. Ez akkor nagy csalódás volt számomra. Négy évig dolgoztam ezeken a helyeken, és nem volt könnyű nap mint nap szembenézni a múlttal.
De az ember életében néha a bezáródó ajtók helyett újakat kell keresni.
Esti iskolában elkezdtem a gimnáziumot, tanultam, építkeztem lélekben is. 1986-ban pedig feleségemmel, szüleink segítségével megnyitottuk használtcikk-üzletünket.
Ez már a saját utunk volt.
Kemény munkával, becsülettel tizennyolc éven át működtettük. Ez adott önállóságot, tartást és hitet abban, hogy mindig lehet újrakezdeni.
Később újabb megpróbáltatások jöttek, két gerincsérv műtét is várt rám 2004 és 2006 között. De addigra már tudtam valamit:
Az élet nem attól értékes, hogy hányszor esünk el, hanem attól, hányszor állunk fel újra.
A próbák megerősítettek
1986 és 2004 között sok nehézségen mentem keresztül. Voltak csalódások, egészségi gondok, újrakezdések, de egy dolgot megtanultam:
a próbák nem megtörtek, hanem megerősítettek.
A betegség után újra talpra álltam, dolgoztam, tanultam, és feleségemmel közösen felépítettük saját üzletünket, amelyet hosszú éveken át becsülettel működtettünk.
Nem volt könnyű út, de ma már tudom, hogy minden akadály tanított valamire.
1986 és 2004 között sok mindent megéltem. Nemcsak betegséget és újrakezdést, hanem lenézést és megaláztatást is.
Meg kellett tanulnom elviselni azt is, amikor egy embert nem a szíve, a munkája vagy a becsülete alapján ítélnek meg, hanem a beosztása szerint. Pedig egy festő és egy portás között nem az emberi érték tesz különbséget.
Sajnos voltak, akik ezt másként gondolták, és ezt éreztették is velem – főként olyanok, akik vezető helyzetben voltak.
De ma már tudom: nem ők formálták az életemet, hanem az, ahogyan mindezt elviseltem.
A próbák nem megtörtek, hanem megerősítettek.
Megtanítottak kitartani, dolgozni, újrakezdeni és embernek maradni minden helyzetben.
A próbák súlya és gyümölcse
1986 és 2004 között hosszú, nehéz, mégis tanulságos időszak következett az életemben. Olyan évek voltak ezek, amikor az ember nap mint nap próbára tétetik: testben, lélekben, emberi méltóságában.
A betegség után szerettem volna visszatérni a munkába, hasznos lenni, dolgozni, mint korábban. Kértem, hogy legalább könnyebb munkakörben, részmunkaidőben alkalmazzanak. Akkor még hittem az ígéretekben, amelyeket korábban kaptam.
Amikor azonban eljött az idő, a szép szavak elmaradtak. Végül éjjeliőri és portási munkát ajánlottak. Akkor ezt nagy pofonnak éreztem. Nem azért, mert becsületes munka lett volna kevesebb értékű – hiszen minden tisztességes munka becsülendő –, hanem azért, mert világosan éreztem a lenézést, a félretolást, azt, hogy már nem ugyanúgy néznek rám, mint korábban.
Sokan nem értik, hogy az embernek nemcsak a kenyér fontos, hanem a megbecsülés is.
Nehéz volt nap mint nap ott lenni, látni azokat, akiknek sokat „köszönhettem”, és közben hallgatni, tűrni, nyelni a keserűséget. Sokszor az ember legszívesebben hátat fordítana mindennek. Sokszor feladná. Sokszor megkérdezi magától: van ennek értelme?
De ma már tudom: volt.
Mert ezek az évek megtanítottak valamire, amit könnyű időkben nem lehet megtanulni. Megtanítottak tűrni, kitartani, csendben erősödni. Megtanítottak arra, hogy az ember értékét nem a beosztása adja, nem a címe, nem az, hogy mások mit mondanak róla.
Az ember értékét a jelleme adja.
Munka mellett esti iskolában elkezdtem a gimnáziumot. Nem panaszkodni akartam, hanem előre menni. Nem keseregni, hanem építkezni. Később feleségemmel, szüleink segítségével megnyitottuk használtcikk-üzletünket.
Ez már a saját utunk volt.
Tizennyolc évig dolgoztunk benne becsülettel. Nem hullott az ölünkbe semmi. Mindenért meg kellett küzdeni. De éppen ezért volt értéke minden eredménynek, minden nyugodt estének, minden apró sikernek.
Aztán később újabb nehézségek jöttek, gerincsérv műtétek, fájdalmak, újabb próbatételek. De addigra már más ember lettem.
Megtanultam, hogy a nehézségek nem azért jönnek, hogy összetörjenek bennünket, hanem hogy megmutassák, mennyi erő van bennünk.
Ha valamit szeretnék átadni az olvasónak, akkor ez az:
Érdemes tűrni. Érdemes küzdeni. Érdemes talpon maradni.
Mert lehet, hogy a gyümölcs nem jön azonnal.
Lehet, hogy éveket kell várni rá.
Lehet, hogy közben sok könny, csalódás és megaláztatás ér bennünket.
De ha az ember nem adja fel, egyszer megérik a gyümölcs.
És akkor visszanézve megérti:
semmi nem volt hiába.
Az ember értékét a jelleme adja.
Munka mellett esti iskolában elkezdtem a gimnáziumot. Nem panaszkodni akartam, hanem előre menni. Nem keseregni, hanem építkezni. Később feleségemmel, szüleink segítségével megnyitottuk használtcikk-üzletünket.
Ez már a saját utunk volt.
Tizennyolc évig dolgoztunk benne becsülettel. Nem hullott az ölünkbe semmi. Mindenért meg kellett küzdeni. De éppen ezért volt értéke minden eredménynek, minden nyugodt estének, minden apró sikernek.
Aztán később újabb nehézségek jöttek, gerincsérv műtétek, fájdalmak, újabb próbatételek. De addigra már más ember lettem.
Megtanultam, hogy a nehézségek nem azért jönnek, hogy összetörjenek bennünket, hanem hogy megmutassák, mennyi erő van bennünk.
Ha valamit szeretnék átadni az olvasónak, akkor ez az:
Érdemes tűrni. Érdemes küzdeni. Érdemes talpon maradni.
Mert lehet, hogy a gyümölcs nem jön azonnal.
Lehet, hogy éveket kell várni rá.
Lehet, hogy közben sok könny, csalódás és megaláztatás ér bennünket.
De ha az ember nem adja fel, egyszer megérik a gyümölcs.
És akkor visszanézve megérti:
semmi nem volt hiába.
„Remény… Amikor hiszed, hogy minden jobb lehet, hogy az aki ma beteg holnap majd új erőre kap. Remény, hogy a magány nem végállomás és jön majd valaki, aki megfogja a kezed és soha nem engedi el. Remény, hogy aki ma oly távol jár, egyszer ismét belép az ajtón, hogy megtelik majd az otthon a rég várt biztonság melegével. Remény. Egy új munkában, egy szebb életben, erőben és ölelésben, remény a szerelemben, a nevetésben, az életben. Remény, ami hisszük egyszer, hamarosan valósággá válik.”