Ahol a csend is fáj 2.
„Sokszor mondják, hogy a tragédiák építenek minket, a fájdalom pedig megerősít. Én úgy gondolom, hogy a trauma önmagában nem erősít meg, pont annyit tesz, amennyit ígér: traumatizál, szétszed, megnyomorít. Hogy lesz-e belőle több, azt az idő és a belefektetett kemény munka dönti el. El tudjuk-e fogadni az elfogadhatatlant, szép lassan meg tudunk-e békélni az élettel és megszeretni azt, a jó dolgokat képesek leszünk-e mérséklődő bűntudattal megélni?”
– Melegh Noémi Napsugár
Beszélgessek velük, vagy olvassak mesét? Megígértem, hogy este lejövök, és akkor mesélni fogok nekik.
A nővérek nem szóltak semmit. Többségük rezidens volt még. Ahogy ott álltam, eszembe jutottak a szülők. Vajon hogyan fogják ezt a borzalmat feldolgozni? Sehogy. Ezt nem lehet feldolgozni. Képtelenség.
Amikor belegondoltam, hogyan fogják közölni velük, hogy a kis Marika meghalt, remegni kezdtem. Vacogtam. Hidegrázás futott végig rajtam.
Hamar elköszöntünk. Megígértem, este visszajövök mesélni. Mintha csak erre vártak volna, már, csak kevesen sírtak. Legalábbis én úgy éreztem.
Kiérve a folyosóra, már távolabb a szobájuktól, jobb öklömmel belevágtam egy udvarra néző dupla ablakba. Zokogtam.
– Miért ők?
Hiszen azt sem tudják még, mi az élet. Alig éltek néhány évet… és meghalnak. Miért nem én haltam meg inkább?
A szobatársam megijedt, mert folyt a vér, de csak az infúziós tű csúszott ki. Két ablaküveget is kiütöttem úgy, hogy végül nem sérültem meg komolyabban.
Az orvostanhallgatók letapasztották a tű helyét, aztán visszamentünk a szobánkba.
Lefeküdtem.
Az agyam csak a gyerekeken járt.
Nem tudtunk mit mondani egymásnak, de nem is lett volna értelme. Csak feküdtem az ágyamon némán.
Nem sokkal később hozták a vacsorát, de nem tudtam enni. Szóltam a nővérnek, hogy az esti infúziót csak később kösse be, mert le szeretnék menni a gyermekosztályra.
Tudtam, hogy nyolckor van náluk takarodó, ezért hét óra után lementem hozzájuk.
Nagyon örültek. Már vártak.
Úgy láttam, addigra valamennyire túl voltak azon a délutáni borzalmon. Talán szerencse, hogy a gyerekek még gyorsabban próbálnak továbblépni, még ilyen rettenetes események után is.
Mindegyikük azt szerette volna, hogy az ő könyvéből olvassak.
Azt mondtam nekik:
– Becsukom a szemem, ti pedig tartsátok oda a könyveket. Amelyiket megfogom, abból fogok mesét olvasni.
Így is lett.
Rövid mesék voltak, ezért többet is el tudtam olvasni nekik. Aztán elköszöntem tőlük, és visszamentem a szobámba.
Kicsit megnyugodott a lelkem.
Úgy éreztem, ők a napok kis hősei. Gyerekek, akik akkor is mosolyognak, amikor mi már tudjuk, hogy azt a mosolyt talán nem láthatjuk sokáig.
Egész Dunántúlról voltak ott kis betegek. Sokan vártak bekerülésre, mert más kórházban nem működött külön gyermek-veseosztály.
Az ő fájdalmuk, kiszolgáltatottságuk semmivel sem kisebb a felnőttekénél. Csak még nem értik igazán, mi történik velük.
Az én visszautam annyira gyors és kiszámíthatatlan volt, hogy végül nem tudtam elbúcsúzni tőlük, pedig nagyon szerettem volna.
Most már ritkábban álmodom a kórházról, de amikor mégis előjönnek ezek az álmok, legtöbbször az ő emlékeik térnek vissza hozzám. Biztosan nem véletlenül.
Ilyenkor nehezek a napok. Nehezen múlnak az álmok is.
Erről negyvennyolc éven át nem tudtam volna beszélni senkinek. Egyedül a feleségem ismerte a sorsukat.
Ahogy lassan haladtam lefelé a lépcsőn, minden egyes fok egyre nehezebbnek tűnt. Tudtam, hogy amikor belépek az osztályra, két kis ágy üres lesz.
Arra próbáltam felkészíteni magam, hogy ne sírjak előttük. Nem akartam, hogy a többi gyermek megijedjen. Ők még reménykedtek. Még hittek abban, hogy minden rendben lesz. Nekem pedig azon az estén is mesélnem kellett.
Amikor beléptem a kórterembe, mosolyogva fogadtak.
– Józsi bácsi, megjöttél! – kiáltotta az egyik kisfiú.
Abban a pillanatban megszakadt a szívem.
Mosolyogtam rájuk, de belül darabokra törtem. A szemem önkéntelenül is a két üres ágyat kereste. Még ott voltak a párnák, a takarók, a kis játékok… de Marika és Dávid már nem voltak ott.
Az üres ágyak néha hangosabban kiabálnak, mint a sírás.
Leültem közéjük, és elkezdtem mesélni. Fogalmam sincs, miről szólt a történet. Csak arra emlékszem, hogy közben újra és újra elcsuklott a hangom. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
A gyerekek figyeltek.
Mosolyogtak.
Nevettek.
Én pedig közben arra gondoltam, hogy Marika és Dávid is itt kellene legyenek közöttünk.
Aznap este értettem meg igazán, hogy a betegség nem válogat. Nem nézi, ki mennyi idős, ki mennyit élt, kinek mennyi álma maradt még.
Az a nyolc kisgyermek, akiket a pécsi klinikán elveszítettünk, örökre velem maradt.
Két és fél év alatt 737 embert láttam meghalni. Felnőtteket, időseket, fiatalokat. Mindegyikük elvesztése fájt.
De amikor egy gyermek hal meg…
Arra nincsenek szavak.
Az ember ilyenkor nemcsak sír. Valami végleg megváltozik benne.
Én sem ugyanaz az ember lettem többé.
Sokan kérdezik tőlem, hogy ennyi év után miért emlékszem még minden részletre.
Azért, mert vannak sebek, amelyeket nem az idő gyógyít be. Csak megtanulunk velük együtt élni.
Ma, negyvennyolc évvel később is, amikor leírom Marika és Dávid nevét, érzem ugyanazt a szorítást a mellkasomban. Ugyanaz a remegés fut végig rajtam.
Vannak emberek, akiket csak néhány napig vagy hétig ismerünk.
Mégis egy egész életre velünk maradnak.
Marika, Dávid és a többi kis angyal… ti is ilyenek vagytok.
Soha nem feledlek benneteket.