A fájdalom először olyan, akár a ránk zuhanó hegy. Összelapít. Aztán – csak ki kell várni – és egy napon porszemmé zsugorodik. (…) Előbb-utóbb minden baj elrendeződik. Csak éppen addig nem szabad és nem érdemes belehalni.
Vihar Béla
Fény a legsötétebb éjszakában
Évente egy-két alkalommal kaptam beutalót Hévízre vagy Balfra rehabilitációs kezelésekre. Ezeket nem kellett kérnem, az orvosok elismerték a Prednisolon túladagolását, így ezt megígérték, és meg is kaptam. Ki is használtam minden lehetőséget, mert nagyon jók voltak ezek a kezelések.
Kaptam minden kezelést, ami csak belefért egy napba. Reggel általában medencében végzett tornával kezdtem, utána jöttek az elektromos kezelések, a masszázs, az egyéni és csoportos torna. A délelőtt gyorsan eltelt velük, sőt, volt, amikor még délutánra is jutott program. A paraffinos kezeléseket másnaponként, ebéd után kaptuk.
Nem szoktam panaszkodni, de sokszor éreztem – főleg egy hosszabb olaszországi vezetés után – a gerincemet. Mégis elfogadtam, hogy majd lesz jobb is, és igyekeztem nem ezen járatni az eszemet. Egy segédvezetőt azért vittem magammal, mert hosszú lett volna egyedül végigvezetni az utat.
Most már megtehettük, hogy hétvégén nővéreimmel és az egész családdal lementünk a Balatonra. Voltunk Hajdúszoboszlón a következő évben, majd rá egy évre Tiszafüreden is. Nagyon kellett a pihenés. Élveztem ezt az időszakot, hiszen újra együtt lehetett a család, ami a két évnyi kórházi idő alatt nagyon hiányzott.
Közben kezdtek visszajönni azok az emberek is, akik korábban lenéztek, megalázónak tartották azt a munkát, amikor portán vagy éppen éjjeliőrként dolgoztam. Nem tudtam haragudni rájuk. Volt véleményem, de megtartottam magamnak.
Elkezdtek „Juhász uramnak”, „főnök úrnak” szólítani. Eleinte még szóltam érte, mert nem tetszett, nem fért bele az értékrendembe, de később elengedtem a fülem mellett. Én tudtam, hol van a helyem, és megpróbáltam mindig úgy viselkedni.
Tudjátok, kedves olvasóim, kik nem változtak meg? Kik maradtak ugyanolyanok akkor is, amikor még egészséges voltam, és most is, amikor rokkantként magamnak akartam bizonyítani?
Nagyon sok roma ember dolgozott a városgazdálkodási vállalatnál. Voltak, akik a kertészetben parkosították a várost, mások a kukásautókon dolgoztak rakodóként. Ők semmit nem változtak velem szemben. De én is ugyanolyan embernek tekintettem őket, mint bárki mást. Kezet fogtam velük, elbeszélgettem velük.
Ők tőlem soha nem kértek semmit. Ismertem mindegyiküket. A szemükbe néztem, tudtam, ha nincs pénzük, és ha tudtam, adtam nekik pár forintot. Soha nem éltek vissza vele.
Dolgoztam másodállásban is, így megtehettem, hogy néha segítsek rajtuk. De köszönésben soha nem tudtam megelőzni őket. Ez sokaknak nem is tetszett.
Volt olyan kollégám, aki látta reggel, amikor munkába menet kezet fogtam egy roma emberrel. Mire beértem a festőműhelybe, ő már nem fogott kezet velem. Ugyanő volt az az ember is, aki nem jött be akkor sem, amikor a konténereket kellett volna festeni.
Nagyon sok helyen dolgoztam. Festettünk itt is, ott is, ismert egész Sárvár, sőt az egész sárvári járásban sok ember. Kölcsönösen megadtuk egymásnak a tiszteletet.
Közben történtek kellemetlen dolgok is. Ahogy többször leírtam, csak nagyobb ugrásokkal mesélek, mert ma is nagyon fáj.
Beárnyékolta üzletünk megnyitását édesanyám halála.
Mindössze hatvanhat éves volt, amikor itt hagyott bennünket. Alig nyitottuk meg az üzletet, másfél hónappal később a rettegett betegség – a gyomorrák, amely később áttétes lett – elvette tőlünk.
Megtettünk mindent, amit csak lehetett, de olyan gyors lefolyású volt a betegsége, hogy az orvosok sem tudtak rajta segíteni.
Amikor elfogy az ember
Ezeket nem kellett kérnem, az orvosok elismerték a prednisolon túladagolását, így ezt megígérték és meg is kaptam. Ki is használtam, mert nagyon jók voltak.
Megkaptam minden kezelést, ami csak belefért egy napba. Reggel általában medencében végzett tornával kezdtem, utána jöttek az elektromos kezelések, masszázs, egyéni és csoportos torna. A délelőtt gyorsan eltelt velük, sőt volt, amikor még délutánra is jutott program. A parafinos kezeléseket másnaponként, ebéd után kaptuk.
Nem szoktam panaszkodni, de sokszor éreztem – főleg egy hosszabb vezetés után Olaszországba – a gerincemet. Elfogadtam, bíztam benne, hogy majd lesz jobb is, aztán ki is ment a fejemből. Egy segédvezetőt azért szoktam vinni magammal, mert hosszú lett volna végig egyedül vezetni az utat.
Most már megtehettük, hogy hétvégén nővéreimmel együtt az egész család lement a Balatonra. Voltunk Hajdúszoboszlón a következő évben, majd rá egy évre Tiszafüreden. Kellett a pihenés, nagyon élveztem ezt az időszakot, hisz újra együtt lehetett a család, ami a két év kórház alatt nagyon hiányzott.
Közben kezdtek visszajönni azok az emberkék is, akik korábban lenéztek, megalázónak tartották azt a munkát, amikor a portán vagy épp éjjeliőrként dolgoztam. Nem tudtam haragudni rájuk. Volt egy véleményem, de megtartottam magamban.
Elkezdtek „Juhász uramnak”, „főnök úrnak” szólítani. Eleinte még szóltam érte, mert nekem nem tetszett, nem fért bele az értékrendembe, de végül elengedtem a fülem mellett. Én tudtam, hol van a helyem, és megpróbáltam úgy is viselkedni.
Tudjátok, kedves olvasóim, kik nem változtak? Kik ugyanolyannak maradtak akkor is, amikor még egészséges voltam, és most is, amikor rokkantként magamnak akartam bizonyítani?
Nagyon sok roma ember dolgozott a városgazdálkodási vállalatnál. Voltak, akik a kertészetben parkosítottak, mások a kukásautókon dolgoztak rakodóként. Ők semmit nem változtak velem szemben. De én is ugyanolyan embernek tekintettem őket, mint bárki mást. Kezet fogtam velük, beszélgettem velük.
Soha nem kértek tőlem semmit. Ismertem mindegyiküket. A szemükbe néztem, tudtam, hogy nincs pénzük, és ha tudtam, adtam nekik pár forintot. Soha nem éltek vissza vele.
Dolgoztam másodállásban is, így megtehettem, hogy néha segítsek nekik. Köszönésben pedig nem tudtam megelőzni őket, ami sokaknak nem is tetszett.
Volt olyan kollégám, aki látta reggel, amikor munkába menet kezet fogtam egy roma emberrel. Mire beértem a festőműhelybe, ő már nem fogott kezet velem. Pedig ő volt az az ember, aki nem jött be akkor sem, amikor a konténereket kellett volna festeni.
Én nagyon sok helyen dolgoztam, festettünk sokfelé, ismert egész Sárvár, sőt mondhatom, az egész sárvári járásban sokan. Kölcsönösen megadtuk egymásnak a tiszteletet.
Közben kellemetlen dolgok is történtek. Ahogy többször leírtam, csak nagyobb ugrásokkal írok, mert még ma is nagyon fáj.
Beárnyékolta üzletünk megnyitását édesanyám halála.
Mindössze 66 évesen hagyott itt bennünket. Alig nyitottuk meg az üzletet, másfél hónappal később a rettegett betegség – a gyomorrák, amely áttétes lett – elvette őt tőlünk.
Megtettünk mindent, amit csak lehetett, de olyan gyors lefolyású volt a betegsége, hogy az orvosok sem tudtak már segíteni rajta.
A család ereje
Embernek lenni ezen a világon azt jelenti, hogy szembenézel a kemény valósággal, mindenféle szörnyű körülményekkel, hogy tudod, nem létezik más, csak élet és halál, és az emberi kínok olyan változatos sokfélesége, hogy abba minden Isten belezavarodna.
E. L. Doctorow
Az ember megtanul együtt élni a hiánnyal, de vannak emlékek, mondatok, pillanatok, amelyek évtizedek múltán is ugyanúgy megszorítják a szívet.
Különösen az ilyen búcsúk maradnak velünk örökre.
Az a kézszorítás… az utolsó mondat… a folyosón érzett csend… Ezeket nem lehet elfelejteni.
És talán azért is érint most is ilyen mélyen, mert nagyon szerettem az édesanyám. Az igaz szeretet nem kopik el az idővel.
Később sokat gondolkodtam rajt, sőt sokat is álmodtam azzal a pécsi 17-es szobával, ahol, csak gyógyszer kísérletek alanyai voltunk mi. Amikor Pécsre kerültem először háromágyas szobában kaptam helyet. Ott akkor hallottam többektől is, hogy az a szoba a halál szobája, amiről később magam is meggyőződtem. Két hónapot voltam ott, amikor egyszer csak áttettek abba a szobába. Akkor épp saját lábamon mentem át, amikor beléptem, nagy bűz volt, mint ahol már hónapok óta nem szellőztettek.
olyan idős ember feküdt az ágyakba, amikor be akartam mutatkozni, egyik sem volt képbe, hiába nyújtottam kezem, nem viszonozták. Párnak volt bekötve infúzió, a többiek mintha aludtak volna. Délben amikor hozták az ebédet a ,,reffes” lányok, végigvitték a tányérokat kezükben, de sehova nem tették le. Ez sem eszik, ez sem és így értek el hozzám az utolsó, falmelletti ágyhoz. Nekem tették le egyedül, de adták mindjárt a másodikat is és elmentek. Nem értettem semmit. Az igaz, hogy szinte mindegyik idős, de egy sem ebédel? Vacsoránál ugyanez volt. A többi
ember egész nap nem evett semmit. Másnap jött az ismerős apácarendbeli nővérke, tőle kérdeztem miért nem esznek ők? akkor nem ért rá, de később elmesélte a pécsi elit családok és Baranya megye vezető emberei, ide hozzák be idős szüleiket, ne kelljen velük nekik otthon ápolót fogadni, akkor nem tudnának estélyeket adni. Ledöbbentem! Emberek ennyire aljasak nem lehetnek! Akik megszülték, felnevelték őket, amikor lebetegedtek berakták őket ide, amit később megtudtam, abban a szobában lényegében gyógyszer kísérlet folyt. Két pici ablaka volt a szobának, közvetlen az ablakok alatt kacsák, nyulak, patkányok, voltak, nagyon büdösek. Állítólag, először rajtuk végezték a kísérleteket, utána meg azokon a betegeken, akik, már ugyancsak a végét járták, de kísérletnek megfeleltek. Nagyon sokan meghaltak azalatt, a hét hónap alatt, amit abban a szobában töltöttem. Haragudtam rájuk, de egyben sajnáltam is őket, már, mint a gyerekeiket, hogy így, ilyen megalázottan kell meghalniuk. Szörnyű, hogy sok ember mire képes. Akkor többször megtörölgettem homlokukat, folyt róluk a veríték, szörnyű volt látni, hogy múlik el életük. Abba a szobába nővérek is csak ritkán jöttek, én meg harmadik tüdőembóliámból lábadoztam, oxigént, meg infúziót cserélni szoktak bejönni. De telepakolhatták az infúziókat, amiket kaptam altatókkal, vagy nyugtatókkal, mert nagyon sokat aludtam. Talán jobb is volt.
Amikor az ember úgy érzi, nincs tovább, abszolút természetes, hogy üvölteni akar. A levegő összetömörül a tüdejében, és megfullad, ha nem tolja ki magából, ha nem üvölti ki minden erejével. Különben a saját lélegzetébe fullad bele, maga az ég fojtja meg.
Paul Auster
Sebek, melyek sosem múlnak
Aki még nem volt komolyan súlyos beteg, nem tudja átérezni, egy olyan ember megpróbáltatásait, aki korábban megjárta a poklot. Emlékszem rá, elején én is nehezen fogadtam el segítséget, de jött a kényszer, s megtörtem. Ezen átesik minden beteg, főleg akik több hónapot, vagy éveket töltenek kórházba. Mivel korábban én sem voltam ilyen helyzetben,, most rádöbbentem, meg kell ragadni, el kell fogadni a legkisebb segítséget is, mert ha elutasítjuk, csak saját magunknak ártunk. azonnal azt gondoltam, hogy sajnálatból teszik. Volt olyan esetem, amikor a beteghordó fiút szabályosan elzavartam, amikor megjelent a kerekes kocsival, hogy visz MRI re. Igaz akkor még azt sem tudtam mi az, miért küldenek oda, mit fognak velem csinálni. amikor a két ágyközé lecsúsztam, megsajnáltam a fiút, mindjárt elnézést is kértem tőle. Akkor megfogadtam, többet nem okoskodok, neki ez a munkája. Volt ennél kellemetlenebb is, amikor csigolyáim összeroppantak, először öt hét gipszágyban való fekvést mondtak az orvosok, utána, minden egyes eltelt hét után,, a mikor én már elképzeltem magamban, csak egy mondják, hogy felkelhetek, megmutatom, milyen kemény legény vagyok én úgy harminc évesen. Kipattanok az ágyból azt irány a folyosó. Nagyon erősnek, de egyben összetörtnek is éreztem magam. Nyolc hetet mozdulatlanul egy gipszágyban, na nem kívánom senkinek. Az orvostanhallgatók Pécsen szinte minden nap jöttek, tanulni, vért venni, vizsgálni, de egy mindig maradt, érdekelte a betegségem, mert olya, hogy ólommérgezés, még nem találkozott, de nem is tanultak róla. Gondoltam akkor ez a többi sintér sem, mert már mindent vizsgáltak, gerincvelőt, csontvelőt vettek, ami egyik sem túl kellemes, de hang nélkül tűrtem. Ez a kis rezidens, hogy javasolta, olvassak Hemingway Könyveket, mert észrevette rajtam a depresszió, a szorongás jeleit, amin nem csodálkozik már egy év kórház után. Több jó könyvet olvasott ő is tőle. Szót fogadtam, csütörtökön jött feleségem, megkértem, hozzon Hemingway könyveket. Valóban észrevettem én is magamon, nagyon ingadozó volt a hangulatom. Először akkor vettem észre magamon, hogy nem stimmel valami, amikor köptem az alvadt vért, s közölték az orvosok, mélyvénás tüdőembóliám van. Szerintem , abban a pillanatban, ha azt mondják, hogy babát várok, azt is olyan közönnyel fogadtam volna, A legegyszerűbb ebben az esetben is a megelőzés: ha kellő figyelmet fordítunk arra, hogyan érezzük magunkat, észrevesszük, ha valami nincs rendben, merünk segítséget kérni, akkor jelentősen nő a mentális egészségünk. Ha ugyanis jól vagyunk, akkor sokkal több figyelmet tudunk fordítani másokra és hamarabb észrevenni, ha valaki viszont nincs jól.
A mentális egészség napról-napra változik, de ha úgy érezzük általában, hogy kiegyensúlyozottak, elégedettek vagyunk, akkor jó úton járunk. Természetesen előfordulhatnak rosszabb napok, amikor a főnök leszid az irodában, vagy amikor véletlenül magunkra borítjuk a kávét. Mindezek azonban hosszú távon nem befolyásolják azt, hogyan is érezzük magunkat. A stressz források ugyanis folyton jelen vannak az életünkben, azok ellen védekezni nem tudunk. Egyet tehetünk: felkészülünk a velük való megküzdésre. Tökéletesen igaza volt a kis rezidensnek.
A család, a barátok, rokonok segítése új erőt adott
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért. Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Müller Péter
Édesapám irányította lakásunknál még hátralévő munkálatokat. Én nem értek hozzá, meg időm is csak kevés volt. Egyik nap az üzletnek mentem áruért, vagy mentem ki autókért, vagy épp vámoltattam az autókat. Ez viccesnek tűnik, de nem értem rá betegnek lenni.
A ház külső pucolásánál, színezésénél annyi segítség volt, hogy nejem nem győzte hordani a sört. Rábapatyban rengeteg rokonunk és barátunk volt. Meghallották, hogy másnap emberek kellenek, mert nagy munka lesz Józsinál — és már jöttek is.
Édesapámat is nagyon tisztelték, szerették. Ő az ottani cipész KTSZ vezetője volt. Öten dolgoztak a műhelyben, abban az időben még javították a cipőket. Hajnali négy–öt óra között már ott volt, kikészítette a többieknek a javítanivaló cipőket.
augusztus 18-án költöztünk be Rábasömjénben a családi házunkba. Feleségem bejárt Sárvárra az üzletbe, lányaink pedig tanultak. Tímea első osztályos volt a vendéglátó ipari iskolában Szombathelyen, Zsuzsika pedig hetedik osztályos.
Nagyon sok embernek csak hálával és köszönettel tartozom még ma is. A villanyt, vizet, burkolást elvégezték úgy, hogy csak mondták, mit vegyünk meg, de pénzt nem fogadtak el.
1989-ben feleségem és a konyhás barátnői megbeszélték, hogy elmegyünk egy hétre Hévízre nyaralni. Anyósom Hévíz mellett lakott, a szállást ő intézte.
Szombaton lementünk, mindenki elfoglalta a helyét, bevacsoráztunk. Mama csirkepaprikást, rántott húst és valami sültet készített. Beszélgettünk még egy jót.
Másnap bementünk Hévízre, fürödtünk, fociztunk, jól éreztük magunkat. Még így együtt nem volt nyaralni a négy család.
Délután kitalálták, hogy rendezzünk fejelő bajnokságot vegyes csapatokkal, a lányokkal együtt. Mi a nejemmel harmadikként következtünk. Vezettünk kettő–egyre, amikor léptem a labda után. Volt ott egy nagyobb fűcsomó, amire sikerült rálépnem.
Egy éles fájdalmat éreztem, és lerogytam a földre. Persze mindenki odaszaladt. Akkora lett a csend, mindenki a lábamat nézte. Ránéztem én is: kék-zöld volt, majd egyre jobban bedagadt.
Valaki hívta a fürdő orvosát. Megnézte, befáslizta, de közben csak annyit mondott:
Szerintem eltört.
Bevitt a mentő Keszthelyre a kórházba. Röntgen, majd az eredmény ugyanaz: törés.
„Csodálatos…” gondoltam magamban, talán ki is mondtam. A nyaralásnak annyi.
Kaptam egy szép gipszet, és úgy este kilenc óra tájt mivel fekvőgipsz volt elvittek Nemesbükre anyósom házába. Ez volt az én nyaralásom.
Amikor letelt az egy hét, hazajöttünk. Sárváron az SZTK-ban kaptam járógipszet meg egy kampósbotot.
Három hét múlva, amikor visszamentem ellenőrzésre, a röntgen kimutatta, hogy rosszul forrt össze, vagy rosszul illesztették a keszthelyi kórházban.
Szabó doktor urat nagyon jól ismertem, még korábban a Ladája alját is festettem. Azt mondta:
Ha most nem törik el újra, örökre sánta marad.
Eltörték újra, majd ismét fekvőgipsz következett. Jó fél év kellett, mire újra gipsz nélkül, a saját lábamon biceghettem.
Jobbra számítottam, de mondták, hogy csak lassan lesz az igazi.
Ennyit az én nyaralásomról.
A család, a barátok, rokonok segítése új erőt adott
A fájdalomról eddig nem beszéltem, mert ha egy mód van rá, inkább kerülöm. Eddig írtam szépet, jót is, talán unalmasat is, de most — ha nehezen is — megosztom veletek, kedves olvasóim.
74 éves vagyok most, amikor ezt a könyvet írom. Nem azért írom, hogy pénzt keressek vele, mert akkor több kiadó is kiadta volna már, de nem adom. Nem mintha felvetne a pénz, vagy ne lenne rá szükségem.
153 ezer forint nyugdíjam van. 2 100 forint volt, amikor leszázalékoltak — ahhoz képest ez már szép összeg… Kértem emelést, illetve a feleségem kérvényezte vagy tizennyolc-húsz alkalommal, de nekem egyetlen egyszer sem emeltek.
Amikor ezt a könyvet írom, egy súlyos veseelégtelenséggel birkózom már kilenc éve.
2016-ban a májamat támadta meg mindjárt négy vírus. Az első ultrahangvizsgálat után a szemembe mondták:
— Jóska, veserákos… de ebből ki lehet gyógyulni.
Kissé szédülten mentem ki a vizsgálóból, mert feleségem kint várt. Észrevette rajtam, hogy baj van, és mindjárt leültetett.
Vizsgálatok sokasága következett, majd egy év után egy endoszkópos májvizsgálattal kiderítették: nem rák, csak vírusok halmaza, amiből lett egy májmelóma.
Abból alig hogy kijöttem, jelentkezett a veseelégtelenség, ami először elég durván mutatkozott be. A GFR értékem 18–23 között ingadozott.
Semmi fájdalmat nem éreztem, csak borzasztó fáradékonyságot.
Azóta a lakásban töltöm napjaimat, a gép előtt.
A pénzre visszatérve: első könyvemet, a „Pokol és Mennyország”-ot nagyon sokan olvasták és olvassák a weboldalamon. Én segítségnek szánom olyan betegeknek, akik hasonló betegséggel szenvednek.
Ne adják fel. Van mindig egy kiút a legtöbb betegségből.
Ha egy ajtó bezárul, érdekes módon általában megnyílik egy másik — csak időben észre kell venni.
A betegség nem válogat. Ma én, holnap te, holnapután a következő.
Ez az, amit pénzért nem lehet megvenni. Ezért betegszenek meg a milliárdosok is. Lehet egy ideig tömni sok orvos zsebét, de előbb-utóbb mindenkit elér a visszafordíthatatlan vég, és ez így van rendjén.
Amikor a pécsi veseklinikán voltam, volt ott egy kutató professzor, aki mindent megtett volna azért, hogy megmentsen. Nagyon félt a haláltól, pedig tisztában volt vele: sajnos nincs az a pénz, amiért meg tudnák menteni.
Egy időre berakták abba a gyógyszerkísérleti „halálszobába”.
Én elég sok vérplazmát kaptam. Szegény még abba is belekötött, hogy miért nem ő kapja. Lassan, de biztosan begolyózott, majd pár hét után elhunyt.
Negyvennyolc év alatt annyi élettapasztalatot gyűjtöttem össze, és végre három évvel korábban eljutottam odáig, hogy leírjam, papírra vessem mindezt.
Nekem lényegesen többet ér, amikor megnézem a grafikont a weboldalamon, és látom, hogy az egész világon olvassák a betegek, egyre magasabb olvasottsággal.
Ha egy beteg életét sikerül megmentenem azzal, hogy olvasta a könyvemet és élő bizonyítéka vagyok annak, hogy érdemes küzdeni, tűrni, nem feladni nekem már megérte.
Félreértés ne essék: nem vagyok orvos, nem tanácsokat adok. Csupán bízom a betegek ítélőképességében.
Mert nekem a sors mindezek ellenére csodálatos közel húsz évet adott, ami sok mindenért kárpótolt.
Nem szégyellem: kénytelen vagyok elfogadni fiatalabb lányunk segítségét, mert másképp a gyógyszereimet sem tudnám kiváltani, amelyek havonta közel ötvenezer forintba kerülnek.
Nagyon megérintett, amikor az iker kis unokáinkkal lementem a városba. Fagyit akartak kérni, két-két gombócot, de csak egyre volt pénzem.
Az árus jó ismerősöm volt. Észrevette a helyzetet, adott nekik, és még azt sem engedte kifizetni.
Ez nagyon fájt. Mélyen érintett.
A két év kórház sok mindenre megtanítja a beteget.
Három tüdőembólia, két szívinfarktus, két gerincműtét… Persze, hogy voltak fájdalmak. De már mind akkor ért, amikor vagy nagyon belefásultam, vagy még ki sem jöttem az egyikből, már jött a másik.
Mint írtam már: az, hogy huszonnyolc–harminc évesen két évig nem láthattam a családomat, annyira megölte a lelkemet, amire csak édesanyám halála után jöttem rá.
Valami tönkrement, elkopott bennem…