Az orvosok egy állandóan fejlődő és folyamatosan változó világban élnek. Csak egy pillanatra állsz le és máris lemaradsz. De akármennyire is próbálunk előrejutni, akármennyire is csábító, hogy ne nézzünk vissza, a múlt mindig visszaköszön egy jó nagy fenékbe rúgással. És miután a történelem újra és újra megismétli önmagát, azok akik elfelejtik ezt, arra vannak ítélve, hogy ezt megismételjék.
Grace Klinika c. film
Dr. Kulcsár Imre – Az ember, aki életeket mentett
Vannak emberek, akikkel életünk egy nehéz szakaszában találkozunk, és akiknek a nevét soha nem felejtjük el. Nem azért, mert ezt várják tőlünk, hanem azért, mert emberségükkel, tudásukkal és elhivatottságukkal maradandó nyomot hagynak bennünk.
Könyvemből nem maradhat ki egy olyan ember, aki több évtizeden keresztül szolgálta a vesebetegeket, és akinek munkája számtalan család számára jelentett reményt, hosszabb életet és jobb életminőséget. Ő Dr. Kulcsár Imre nefrológus főorvos.
Amikor 2023. július 1-jén átadta a szombathelyi Dialízisközpont igazgatói feladatait, sokan gondolhatták, hogy egy hosszú és eredményes pályafutás végéhez érkezett. Ő azonban másként döntött. A vezetői székből felállt, hogy ismét közelebb kerülhessen ahhoz, amit mindig a legfontosabbnak tartott: a betegekhez.
„Ennél többet nem adhatok a szakmának” – mondta szerényen. Pedig akik ismerik munkásságát, tudják, hogy már így is felbecsülhetetlenül sokat adott.
Pályája kezdetén még tehetetlenül kellett végignéznie olyan betegek szenvedését, akiknek akkoriban nem állt rendelkezésre hatékony kezelés. Ez a tehetetlenség azonban nem megtörte, hanem cselekvésre ösztönözte. A nefrológia iránti elkötelezettsége hamar életre szóló hivatássá vált.
Nevéhez fűződik a vesebetegek gondozásának megszervezése Szombathelyen, a krónikus peritoneális dialízis program elindítása, a vesebiopsziák bevezetése, valamint a hemodialízis program létrehozása is. Mindezt olyan időszakban, amikor a szakma még gyerekcipőben járt, és sokszor a lehetetlennek tűnő akadályokat kellett leküzdeni.
A számok önmagukért beszélnek, de még többet mondanak azok a betegek, akik ma is hálával gondolnak rá. Embersége, türelme és szakmai felkészültsége sokak számára jelentett kapaszkodót a legnehezebb időkben.
Mi, vesebetegek jól tudjuk, hogy egy orvos nemcsak gyógyszert és kezelést adhat. Néha reményt ad. Hitet ad. Erőt ad ahhoz, hogy a következő napot is végigküzdjük. Dr. Kulcsár Imre ilyen orvos.
Ezért nem csupán egy kiváló főorvosként emlékezünk rá, hanem olyan emberként, aki életének jelentős részét mások életének meghosszabbítására és jobbá tételére áldozta.
A vesebetegek közössége nevében is csak egyetlen szó illik ide:
Köszönjük, Főorvos Úr!
Az ember megtanul együtt élni a hiánnyal, de vannak emlékek, mondatok, pillanatok, amelyek évtizedek múltán is ugyanúgy megszorítják a szívet.
Különösen az ilyen búcsúk maradnak velünk örökre.
Az a kézszorítás… az utolsó mondat… a folyosón érzett csend… Ezeket nem lehet elfelejteni.
És talán azért is érint most is ilyen mélyen, mert nagyon szerettem az édesanyám. Az igaz szeretet nem kopik el az idővel.
Később sokat gondolkodtam rajt, sőt sokat is álmodtam azzal a pécsi 17-es szobával, ahol, csak gyógyszer kísérletek alanyai voltunk mi. Amikor Pécsre kerültem először háromágyas szobában kaptam helyet. Ott akkor hallottam többektől is, hogy az a szoba a halál szobája, amiről később magam is meggyőződtem. Két hónapot voltam ott, amikor egyszer csak áttettek abba a szobába. Akkor épp saját lábamon mentem át, amikor beléptem, nagy bűz volt, mint ahol már hónapok óta nem szellőztettek.
olyan idős ember feküdt az ágyakba, amikor beakartam mutatkozni, egyik sem volt képbe, hiába nyújtottam kezem, nem viszonozták. Párnak volt bekötve infúzió, a többiek mintha aludtak volna. Délben amikor hozták az ebédet a ,,reffes” lányok, végigvitték a tányérokat kezükben, de sehova nem tették le. Ez sem eszik, ez sem és így értek el hozzám az utolsó, falmelletti ágyhoz. Nekem tették le egyedül, de adták mindjárt a másodikat is és elmentek. Nem értettem semmit. Az igaz, hogy szinte mindegyik idős, de egy sem ebédel? Vacsoránál ugyanez volt. A többi
ember egész nap nem evett semmit. Másnap jött az ismerős apácarendbeli nővérke, tőle kérdeztem miért nem esznek ők? akkor nem ért rá, de később elmesélte a pécsi elit családok és Baranya megye vezető emberei, ide hozzák be idős szüleiket, ne kelljen velük nekik otthon ápolót fogadni, akkor nem tudnának estélyeket adni. Ledöbbentem! Emberek ennyire aljasak nem lehetnek! Akik megszülték, felnevelték őket, amikor lebetegedtek berakták őket ide, amit később megtudtam, abban a szobában lényegében gyógyszer kísérlet folyt. Két pici ablaka volt a szobának, közvetlen az ablakok alatt kacsák, nyulak, patkányok, voltak, nagyon büdösek. Állítólag, először rajtuk végezték a kísérleteket, utána meg azokon a betegeken, akik, már ugyancsak a végét járták, de kísérletnek megfeleltek. Nagyon sokan meghaltak azalatt, a hét hónap alatt, amit abban a szobában töltöttem. Haragudtam rájuk, de egyben sajnáltam is őket, már, mint a gyerekeiket, hogy így, ilyen megalázottan kell meghalniuk. Szörnyű, hogy sok ember mire képes. Akkor többször megtörölgettem homlokukat, folyt róluk a veríték, szörnyű volt látni, hogy múlik el életük. Abba a szobába nővérek is csak ritkán jöttek, én meg harmadik tüdőembóliámból lábadoztam, oxigént, meg infúziót cserélni szoktak bejönni. De telepakolhatták az infúziókat, amiket kaptam altatókkal, vagy nyugtatókkal, mert nagyon sokat aludtam. Talán jobb is volt.