Valahányszor kárhoztatod a gondviselést, szállj magadba, és akkor rá fogsz jönni, hogy ész szerűen történt, ami történt.
Epiktétosz
Sebekkel is élni
Kedves olvasóim! Nem ígértem, hogy ez egy könnyű, szépirodalmi könyv lesz. Sőt annak ellenére, hogy a könyvkiadók, annak nevezték el, én inkább egy emberi drámának nevezném, aminek minden szava történet. Eddig csak toltam mindig magam előtt, nehezen tudtam rátérni az előző fejezetben leírtakban. Egy emberi sors, élet, 48 év hiteles történései. Olyan szeretteimet veszítetem el, akik nagyon sokat tettek meg azért, hogy én meg gyógyuljak. Szüleim, feleségem szülei, lényegében minden értéküket pénzzé tették, mert a pécsi kórházban, abban az időben a pénz volt a gyógyszer. Feleségem eladta az autónkat, Joli nővérem volt az, akit eltudtunk érni, amikor Pécsről szabályosan menekülnöm kellett, másképp ott haltam volna meg a kísérleteikbe, Bandi a festő sógorommal, sok alkalommal dolgoztunk együtt, nagyon szerettem, sokat tanultam tőle. Tibike, Erzsi nővérem fia eldobta az életét, de a legborzasztóbb módon, vonat elé ment 39 évesen. Nagybátyám Pisti, mint ha nagy testvérünk lett volna, egész nyarat náluk szoktuk tölteni. Munkahelyén egy ammónia cső szétrobbant, kivágta, elégette az egyik szemét. nem is folytatom tovább, mert félek, nem tudom befejezni könyvem. Hét éve a négy fal az életem, súlyos veseelégtelenséggel küzdök. De itt vagyok élek! Van két gyermekünk, négy unokánk, két dédunokánk. Sokaknak mindez, a miket fent leírtam tudom, szintén nagy tragédia lenne. Betegségem a kórházi évek megtanítottak arra, tovább kell lépni, úgyis magunkkal visszük ezeket a tragédiákat. Erre nincs, nem is lesz gyógyszer. Többektől hallottam, minden seb begyógyul egyszer. Innét üzenem nekik, ezek sosem fognak begyógyulni. Beszélgetések során, megszoktuk őket említeni ma is és most is olyan fájó, mint amikor utoljára láttuk őket. Voltak nagy fájdalmaim az embóliáknál, amikkor úgy éreztem szétszakad a mellem, jött fel az alvadt vér csomókban, de örültem neki, mert tudtam, ha az nem jön ki, akkor megfolyt. Ezért is volt jó, hogy minden orvossal olyan kapcsolat alakult ki, őszintén elmondtak mindent, mi miért van, hogy fog lezajlani. Tudom sokan éltetek át nagy fájdalmakat, de ha őszinték vagyunk egymással ti is azt mondjátok a lelki betegségre nincs gyógyszer, az a leghosszabban tartó, legfájdalmasabb. Voltak, akik azt javasolták, menjek pszichologushoz, de nem mentem, tudtam, ezt nekem kell elraktározni, s vele együtt élni. ott volt a családom, bennük fedeztem fel sokuk hiányát, szeretetét.
Kedves olvasóim! Az élet tud nagyon kegyetlen lenni, tragédiákat, fájdalmakat okozni. Mint írtam korábban, nem voltam az a nagy hívő, de tiszteltem és elfogadtam mindenkiét. Akkor én nem orvoshoz, a katolikus plébános úrhoz mentem el, ki iratkoztam az egyházból. Azt vallottam, akkor, ha van Isten, nem lehet ilyen kegyetlen, hogy ilyen rövid időn belül ilyen sok szívemhez tartozót vett el tőlem. Miért, Sokszor tettem fel magamban a kérdést, választ nem kaptam, egy idő után rájöttem, hogy erre nem is kapok választ. Később azon gondolkoztam, nagyon sok embert elvisz egy embólia is, én hármat kibírtam, meg két infarktust. Ha
nem, akkor valaki, olyan, aki egy magasabb hatalmú Isten, Jehova, Apollón, Zeusz, vagy bárminek is nevezhetjük, akkor ki? Amikor kómában voltam láttam őt, minden olyan szép és jó volt, hát ki ő? Eltelt egy fél év visszamentem plébános úrhoz, csak annyit mondott, már várt!
Embernek lenni ezen a világon azt jelenti, hogy szembenézel a kemény valósággal, mindenféle szörnyű körülményekkel, hogy tudod, nem létezik más, csak élet és halál, és az emberi kínok olyan változatos sokfélesége, hogy abba minden Isten belezavarodna.
E. L. Doctorow
Megsebzett szívvel is
Munkába, családomba találtam meg azt, amit akkor azt hittem, velük tudok pótolni. Szerencsére tele volt az udvarunk bontásra váró autóval, az üzletnek meg elmentem, amikor fogyóban volt az áru. kellett is hetente az egy, vagy két nap, amikor egyedül beültem az autóba, egyedül akkor el tudtam mélyedni gondolataimban. Már a többedik ilyen alkalom volt, amiikor rádöbbentem, milyen hasznos volt nekem ilyen téren a több év kórházi élet. Valóban sokat tanultam a két és félév alatt. Rájöttem, amikor kezdtem azt az utam, hogy segítsek embereken, betegeken, hogy megtalálják újra magukat, akkor én nem adhatom fel. ez az érzés hajtott, volt olyan megálltam, vettem egy jegyzet füzetet, amit csak az autóban használtam és amikor jött egy olyan gondolat, amivel segíteni tudok nektek, embereknek, betegeknek, hamar leálltam, vagy a kormány mellé vettem szavakban lejegyeztem emlékeztetőül, otthon tudjam folytatni gondolataimat. Most is sokat használok fel azokból a jegyzetekből, főleg 2014-ben az agyvérzésem után, vannak olyan napok,, amikor este nem jut eszembe, mit ebédeltem. Unokáim is nagyon sok erőt adtak, sok bohócságot megcsináltam velük, még ma is kinevetem magam, ma mikor előjönnek a gondolatok. Jeni akkor lehetett öt,hat éves, nem hagyott békén az autókkal. mindig elkellett rakni a slusszkulcsokat, mert képes volt elindítani az autót. Volt egy WV Passát kombi autó, ami bontásra várt, azzal nagyon szerettek autózni, ha vittem őket. Fél falu gyereke sokszor ott volt, de legalább jó helyen, ezt tudták szüleik is. Jött az Isteni szikra, még az osztrák bontós barátomnál láttam ő is a gyerekeinek csinálta meg, egy kabriót. Na, mi is, jobbára a szerelő srácok levágták a tetejét, telerakták biztonsági övekkel, kényelmes ülésekkel látták el. Amikor kint voltak a lányok akkor lelett takarva, hogy ne lássák. Gyermeknap előtt készültünk el vele. Szombaton volt a gyermeknap, megbeszéltük Jennivel, péntek délután pár barátnőjét hozza el, megszeretnénk lepni őket gyermeknap alkalmával. Ez hiba volt, mert pénteken ebéd után már jöttek a gyerekek. Három órára lettek tízen hárman. Az én hibám volt, mert nem mondtam mennyi barátot hívjon. Mellettünk ment ki akkor még volt TSZ egy elég jó utat csináltak, oda terveztük, a kabriózást. Odaálltak a műhely ajtóba, amikor kinyitottuk az ajtókat, olyan ováció lett, magam is megijedtem. Gyerekből elfér kétszer hat, két fordulóval meglesz az ünnep nekik gondoltuk. Énekeltek végig, nagyon jól érezték magukat. Amikor már mindenki volt be akartam vinni az autót, de nem szálltak ki, sőt a többi is beszállt, kiabálták, most a faluba megyünk, megmutatjuk mindenkinek. Nem lehetett lebeszélni őket, ráadásul se Tímea , sem a mama, nem értek még haza. Nem volt mit tenni, mert azt mondták, akkor bent alszanak. De csak egy karika, abban egyeztünk meg. Integettek kiabáltak, énekeltek, mindenki minket nézett. Őszinte leszek én is nagyon boldog voltam meg a szerelő fiuk is , hogy ennyi gyereknek örömet tudtunk szerezni. Ez még utána így ment egy hónapon át, de kénytelenek voltunk szétbontani, mert talán még ma is bent ülnének.
Minden fájdalom halandó, s ha vannak némelyek, melyek sokáig tartanak, ez csak azért van, mert azokat mi magunk ápoltuk, s még akkor is többnyire bánatunk szavai maradnak fenn, s nem kínos érzeményeink; miként sírköveken soká, miután az utolsó könny felszáradott, még ugyanazon szavakat olvashatni, noha régen hazugsággá változtatá az idő értelmüket.
Eötvös József
A fájdalom árnyékában
Az öreg halász és a tenger · Ernest Hemingway könyve, annak is pár sora örökké
megmaradt bennem. „…az ember nem arra született, hogy legyőzzék, az embert el lehet
pusztítani, de nem lehet legyőzni” („soha”) – az utolsó szót már én tettem hozzá!
Nekem is ez volt a mottóm. Nem véletlenül maradt meg bennem ilyen mélyen. Harc a
külső körülményekkel, az élni akarás, családom szeretete, rengeteg erőt adott nekem és olyan
emberekkel voltam körülvéve, akik ezt sugallták, adták nekem. Az, hogy feladom, meg sem
fordult soha fejemben. Úgy képzeltem el, van egy Démon és vagyok én. Akik harcolunk a
létért, a fennmaradásért. Eddig háromszor én voltam a győztes, most is le fogom győzni!
Amikor rossz passzban voltam, szintre mindig a gerincem, csigolyák összeroppanása jutott eszembe. Egy szerdai napon, nagyon szép idő volt, lányoknak is volt kedve, kimentünk, valóban
nagyon meglepődtek. Túl sokat nem időztünk. A buszsofőr mondta, ő jön vissza járatra fél
négykor, így nem kell gyalogolnunk a buszmegállóig. Ki is mentünk a ház elé, pontosan jött a
busz, meg is állt a szülői ház előtt. Tímea, Jóska bácsi felszálltak, mivel magasan volt a
lépcső, Zsuzsikának a hóna alá nyúltam, hogy felteszem a második lépcsőre, amikor egy
hosszú roppanást hallottam a gerincemnél, mint amikor a jég olvad és rian. Még le tudtam
tenni busz lépcsőjére, amikor magam előtt csak különböző piros, sárga, kék, zöld apró
golyókat láttam, ráestem a lépcsőre. A sofőrnek annyit mondtam, azt hiszem eltört a
gerincem! Valahogy berakták a lábaim, hogy a busz ajtaját betudják rakni, apám is felszállt,
úgy, ahogy volt, munkásruhában, elindult a busz egyenesen a kórházba. Amikor odaértünk
jöttek az orvosok, ápolók és egy szirénázó mentőautó. Akkor ijedtem meg amikor azt
meghallottam. Orvosok feltettek pár kérdést, kezem, lábam próbálták mozgatni, de nem
éreztem semmit, s mondták, azonnal Szombathely, kórház. Gumipárnákat raktak alám nagy
nehezen, úgy emeltek át a mentő felfújt matracára és elindultak Szombathelyre. Nagyon
gyorsan felértünk Szombathelyre, ahol már vártak minket, ott átraktak egy másik párnás
tolókocsira és vittek is az MRI-re, ami kimutatta a IV-,V-,VI-os csigolyák összeroppanását.
Nem tudtam kitől tudta meg a Kulcsár doktor, mi történt, de ő is ott volt, mondta ne az
idegsebészetre, hanem hozzá, a belgyógyászatra vigyenek. Észrevettem tiszta verejték volt a
homloka. Ekkora a baj doktor úr, kérdeztem? Nagyon remélem, hogy nem lesz az, bízzunk
istenben, hogy ideg nem sérült. Ugyanabba a szobába vittek, ahonnét jó három hete
hazamentem, de most megálltak az első ágynál, amit ki is vittek onnét és hoztak egy másikat.
Vártak….
Orvos, orvos hátán, beszéltek valamit, de semmit nem értettem. Végre áttettek arra az
ágyra, amit behoztak, majd egy idegsebész tette fel a kérdéseket. Időközben vizsgált.
Lábaimat emelgette, mondta, most szúr, tűvel érzem-e? A talpamon volt olyan pont, ahol
igen, de nem sok helyen. Ezt tette a kezeimmel is, az egész testemmel. Deréktól felfele sok
helyen, szinte mindent éreztem, de onnét lefele, csak bizonyos pontokon. Áttettek arra az
ágyra, ahogy mondták, gipszágy volt, nem lesz kényelmes, de pár hetet abban fogok tölteni.
Még egy orvos is szinte ugyanazokat a vizsgálatokat végezte el, ők elmentek, csak a Kulcsár
doktor maradt ott. Elmondta, a nyaki 5-,6-,7-es csigolyák beroppantak, remélhetőleg nem
értek ideget, kapok kezeléseket, de 5-6 hét gipszágyban kell lenni, amit majd kicserélnek az
én méreteimhez igazítva. Vannak olyan szakemberek, akik ezzel foglalkoznak, profik benne.
Pár nap múlva el fog készülni. Borzasztó kényelmetlen volt ez a gipszágy, szinte mindenhol,
mindenemet nyomta. Mikor minden orvos elment, akkor tört ki rajtam az igazi düh, ezért
kínlódtam két évet, hogy most meg nyomorék maradjak, tolókocsiba fogok kerülni? Utáltam
magamat. Az orvosokat. Haragudtam az egész világra, inkább haljak meg, de nyomorékon nem fognak látni a gyerekeim, őértük, a családomért volt a harcom, hogy nekik se legyen nem fognak látni a gyerekeim, őértük, a családomért volt a harcom, hogy nekik se legyen
rosszabb, mint a többi gyereknek és most?
Az emberek klisék közt élnek: „Helló, hogy vagy?”. Senki sem ért ezen semmit, ezek a szavak csupán arra szolgálnak, hogy helyettesítsék az igazi párbeszédet. Az emberek nem néznek egymás szemébe, nem fogják meg egymás kezét, nem akarják érezni egymás energiáját. Nem hagyják magukat áramolni. Mivel rettegnek, csak a túlélésre törekszenek. Hidegek és halottak. Kényszerzubbonyban léteznek.
Osh
Nem adhatom fel
Kedves olvasók! Kénytelen voltam egy kis kitérőt, visszaemlékezést tenni, mivel, még most 74 évesen is előtörnek az emlékek. Nem volt véletlen, hogy 43 évnek kellett eltelnie az első könyvem megírásához. Pedig tudom, sok betegnek lenne szüksége bíztatásra, erőt, hitet, önteni beléjük, nem szabad feladni, legtöbb esetben van kiút, csak felkell fedezni. Nekem sem volt az a közel három év habos torta, de kibírtam, megküzdöttem vele, itt vagyok, ha betegen is, de családom szeretetében tudtam megöregedni. Sokszor kapartam a falat a fájdalomtól, húztam a falba körmeimmel a rublikákat, le kellett, hogy kössem magam, ha nem is volt épp értelmes dolog, figyelemelterelésnek jó volt. Pécsen, amikor a kísérleti szobában feküdtem, nem tudtam másba kapaszkodni, hogy túléljem. Egyedüli voltam, aki fiatal volt, sajnos a többiek nem tudom milyen gyógyszereket, infúziókat kaptak, de erre képtelenek voltak. Sokszor elgondolkodtam, ezek azért tettek be ide engem , mert gondolták, úgy sincs segítség? Szerintem igaz! Azt gondolták, mint a távozásom napján megmondták, úgy sincs segítség, ember ebből a betegségből még nem gyógyult fel. Lehet orvos, professzor, vagy bármilyen címzetes, de tévedhet, amit több esetben meg is tapasztaltam. Abban az időben, 1970-80-as években sok kitűnő orvos, nővér, ápoló volt, de nem volt az a komoly technika i felszereltség, mint most. A sterilizálás Pécsen kuktában történt, amikor vették tőlem a csontvelőt, abban hozták be az eszközöket, tűt fecskendőt, szikét, stb. Ugyanígy volt, amikor a vese biopsziát csinálták. Most már én is csak mosolygok rajt, de vakon, próbálta eltalálni a professzor úr a vesémet, hogy tudjon kicsípni belőle, amit elküldenek vizsgálatra. Ma amikor írom könyvem, 2026 lényegesen fejlettebb eszközökkel dolgoznak,most viszont nagyon kevés az orvos, nővér, stb. Az Orbán kormány tizenhat év kormányzása alatt teljes mértékben leépítette az egészségügyet. Három, négyhavonta járok kontrol vizsgálatra, de sokszor telefonáljak, majd máskor menjek, nincs orvos, a dialízis osztályról nem vehetik el az orvosokat. Vesebetegek száma meg csak elég gyorsan növekszik. Most ezerháromszázan várnak tranzplantáciora, Magyarországon és évente Magyarországon évente 300 és 400 közötti veseátültetést végeznek. 2025-ben például összesen 411 szervátültetés történt, amelyből 348 volt elhunyt donortól származó, és rekordot jelentő 63 volt az élődonoros veseátültetések száma. Magyarországon a szervátültetésre várók közül a vesebetegek vannak a legtöbben: az Országos Vérellátó Szolgálat (OVSz) adatai szerint körülbelül 1000–1300 beteg szerepel a vese transzplantációs várólistán