Befejeztem második könyvemet, a „Mélypontok és újrakezdések” címűt.
A betegségem 48 évvel ezelőtt kezdődött. Ahhoz azonban 43 évnek kellett eltelnie, hogy lelkileg eljussak odáig: képes legyek nemcsak felidézni a történteket, hanem egy olyan könyvet írni belőlük, amely másoknak is erőt és reményt adhat.
Ezután következhet a jelenlegi szöveg:
Befejeztem második könyvemet, a „Mélypontok és újrakezdések” címűt. Az első könyvem, a „Pokol és Mennyország” megírásához 43 évnek kellett eltelnie…
Van még egy gondolat, ami olvasóként nagyon megérintett. Ön valójában nem 43 évig nem tudott írni, hanem 43 évig hordozta magában azt a fájdalmat, amelyet csak ennyi idő után tudott úgy papírra vetni, hogy abból mások számára is segítség szülessen. Ez óriási különbség.
Talán ez fejezi ki a legjobban:
Nem azért kellett 43 évnek eltelnie, mert nem akartam írni. Azért, mert ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy a fájdalmamból ne keserűség, hanem reményt adó könyv szülessen.
Az első könyvem, a „Pokol és Mennyország” megírásához 43 évnek kellett eltelnie. Ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy valamennyire el tudjam terelni a figyelmemet és az érzéseimet, és egyáltalán képes legyek írni. A dátumokat visszanézve mindössze hat hónap alatt készült el, igaz, akkor már súlyos veseelégtelenséggel éltem. Gyakran kellett pihennem, mert nagyon hamar elfáradtam.
A könyvkiadók hamar felfigyeltek rám, hiszen jelen voltak a Facebookon is. Kíváncsiságból elküldtem egyiküknek a kéziratot véleményezésre. Nagyon megtetszett nekik, szerződést is ajánlottak. Megköszöntem a bizalmukat, de visszautasítottam az ajánlatot. Ezt a könyvet ugyanis azoknak a betegtársaimnak írtam, akik ma is hasonló betegségekkel küzdenek. Erőt, biztatást és kitartást szerettem volna adni nekik.
Én magam vagyok az élő példa arra, hogy érdemes küzdeni. A legnehezebb időszakokban is egyetlen dolgot nem szabad: feladni.
Sokan találkozhattak a könyv részleteivel itt, a Facebookon. Fejezetenként tettem közzé őket azon az oldalon, amelyet kifejezetten erre a célra hoztam létre. Három hónap elteltével azonban a Facebook arra hivatkozva törölte a tartalmakat, hogy azok „nem az oldalra illő tartalomnak” minősülnek, és nem engedte a további megjelenést. Végül megszüntettem az oldalt.
Nagyon elment a kedvem, de később támadt egy ötletem. Egy teljesen más nevű oldalt hoztam létre, amely véletlenül sem utalt a könyvemre. Másfél hónapig működött, aztán azt is letiltották, sőt két hónapra még a személyes Facebook-oldalamat is felfüggesztették.
Nem magamat sajnáltam, hanem azokat az embereket, akikhez így nem juthatott el a könyv üzenete.
Ekkor ismét eszembe jutott, hogy talán mégis ki kellene adni annál a kiadónál, amelyik szerződést ajánlott. A könyvet 115 országban terjesztették volna. Egyetlen akadály állt előttem: a pénz. Ráadásul én eredetileg ingyen szerettem volna eljuttatni azokhoz, akiknek a legnagyobb szükségük van rá. Másfél millió forint pedig nem állt rendelkezésemre a kiadásra, ezért lemondtam erről az álomról, és vele együtt a második könyv megírásáról is.
Két év telt el. A kézirat ott pihent a fiókban, amikor a családunkban is megjelent egy súlyos vesebetegség. Tudtuk, hogy előbb-utóbb vesetranszplantációra lesz szükség.
Az én sorsom addigra már számomra egyértelmű volt. De rengeteg fiatal beteg van, akiket még meg lehet menteni.
Írtam az egészségügyi államtitkárnak, de még választ sem kaptam. Bízom benne, hogy egy új kormány nagyobb figyelmet fordít majd ezekre a betegekre.
Ekkor döntöttem el végleg: megírom a könyv folytatását, és bármi áron eljuttatom az emberekhez.
Így kezdtem hozzá a „Mélypontok és újrakezdések” megírásához.
Nagyon lassan haladtam. Az első könyv írásakor még nem éreztem ennyire, de most sorra törtek fel bennem a mélyre temetett emlékek. Sokszor csak szenvedtem. Abbahagytam az írást, majd újra kezdtem.
Olyan emlékek kerültek felszínre, amelyek az első könyv írásakor vagy egyáltalán nem jelentek meg, vagy nem ilyen erővel.
Többször is eljutottam arra a pontra, hogy feladom, mert úgy éreztem, rámegy az agyam és a lelkem.
Éjszakánként újra a pécsi kórházban jártam álmomban. Láttam a kis Marikát, és Dávidot, aki a kezemet fogta, amikor végleg feladta a küzdelmet…
Nagyon közel érzem magamhoz Meleg Noémi gondolatait:
„Sokszor mondják, hogy a tragédiák építenek minket, a fájdalom pedig megerősít. Én úgy gondolom, hogy a trauma önmagában nem erősít meg, pont annyit tesz, amennyit ígér: traumatizál, szétszed, megnyomorít. Hogy lesz-e belőle több, azt az idő és a belefektetett kemény munka dönti el. El tudjuk-e fogadni az elfogadhatatlant, szép lassan meg tudunk-e békélni az élettel és megszeretni azt, a jó dolgokat képesek leszünk-e mérséklődő bűntudattal megélni?”
— Meleg Noémi
Sokáig kerestem a magyarázatot arra, miért gyengülök el újra és újra. Sokszor csak néhány sort tudtam leírni, majd napok múlva tértem vissza ugyanahhoz a részhez. Aki elolvassa ezt a könyvet, valószínűleg észre is fogja venni.
Három év telt el az első és a második könyv megírása között. Idősebb lettem, a betegségem is előrehaladt, és a „Mélypontok és újrakezdések” megírása majdnem kétszer annyi időt vett igénybe, mint az első könyvé.
Lelkileg sokkal érzékenyebb lettem.
Ez a könyv ismét új formát adott az életemnek.
Bár előbb tette volna…
Ma végre úgy érzem, hogy valóra vált egy régi álmom. A könyvemet a világ bármely pontjáról el lehet olvasni.
Ez egy csodálatos embernek, Tamásnak köszönhető.
Egy nap kiírtam a Facebookra, hogy ha valaki ismer olyan embert, aki weboldalt készít, írjon nekem privát üzenetet.
Negyedóra sem telt el, amikor megjelent egy számomra ismeretlen név az üzeneteim között.
Megkérdezte, mit szeretnék.
Leírtam neki.
Alig olvashatta végig, máris ezt válaszolta:
– Vállalom. De csak egy feltétellel: teljesen ingyen készíthetem el.
Elküldtem neki a „Pokol és Mennyország” teljes anyagát.
Elkészítette a weboldalt, amely szerintem gyönyörű lett.
Azóta én írom a tartalmakat, ő pedig gondosan kezeli az oldalt.
A könyv és az írásaim a www.elettortenetem.eu oldalon olvashatók.
A nevét nem írom ki teljes egészében, mert ezt kérte tőlem.
Ezért csak ennyit írok:
Köszönjük, Tamás!