„A szegénységet „meg lehet oldani”? A bűnözést „meg lehet oldani”? És a betegségeket, a munkanélküliséget, a háborút meg a többi társadalmi nyavalyát? Egy frászt. Mindig csak annyiban reménykedhetünk, hogy sikerül elviselhető szintre szorítanunk őket, hogy az emberek normálisan élhessék az életüket.”
Max Brooks
Kezdtek felgyorsulni a dolgok. Sámik doktor minden reggel, itt a hátsó ajtón jött be.
Odajött hozzám, megkérdezte, hogy vagyok, hogy telt az éjszaka. Még át sem öltözött, táskája
a kezében. Először nem értettük, de mivel ez minden nap így ismétlődött, rájöttem, kíváncsi
volt, nem dobtam-e éjszaka fel a pacskert. Nagyon köszönöm neki, láttam, hogy aggódik.
Amikor már harmadik hét után megkaptam a segítőket, felülés, majd séta, akkor már bíztam
benne, legyőztem, legyőztük ezt is, de ez most nagyon kemény volt! Rengeteg át nem aludt
éjszaka, kitartás, hit, családom, Isten és orvosaim segítségével. Jóska közben hazament,
vesegyulladása volt, meg szívbillentyű zavar, ezért Balatonfüredet javasolták neki. Nagyon
hiányoltam. Nagyon jó ember volt, vagy ő, vagy felesége meg szokott látogatni. Most, hogy
elkezdték újra adni a napi 39 szem Prednisolont, farkasétvágyam lett, nem volt rossz étel,
mindent megettem. Volt, amikor még a szobatárs valamelyikét is, ők sajnos nem ettek. Volt
amelyik kapott közben infúziót, de sokat nem foglalkoztak ővelük. Egyik nap amikor hozták
az ebédet a reffes nők, egyiknek lógott szájában a cigaretta, amin már hosszú hamu lógott.
Bele is esett a barackkompótba, ujjával összekeverte, vitte is oda az egyik betegnek. Tudta, ha
hozzám hozza, én a képébe vágtam volna. Na én rendesen rendbe tettem az agyát, de mint ha
meg sem hallotta volna. Úgy sem eszi meg mondta. Istenem mi van itt!
Egyik nap megint hívtak a tanterembe. Olyan voltam, mint egy majom, mutogattak,
csak itt az orvostanhallgatóknak. Ahogy mentem le, addig nem is vettem észre, de most az
ajtó nyitva volt, a boncterem előtt jártam el már hónapok óta. A boncmester valamit dalolva,
slaggal verette le a véres vizet, ami az előttem lévő szennyvízaknába folyt, a terem közepén
egy halott kiterítve, meg sok fiókot láttam, amiben halottak voltak. Megborzongtam. Na,
gyorsabbra fogtam lépéseimet a terem felé. Ment az oktatás, sokszor nem is figyeltem, mivel
a sok latin szót nem értettem. Amikor az én betegségemre tért a Lyuba doktornő, az ütötte
meg a fülemet, hogy „Ez a szerencsétlen marha nagymértékben ólmot tartalmazó festékkel
festett le egy éjszaka…” – de nem tudta befejezni, mivel nekiestem, minek? Marhának
mondott engem? És megismételte. Amekkora hang kijött a számon, ordítottam vele,
elküldtem melegebb éghajlatra, valamint abba a Szibériai hazájába. Amikor kezdtem
lenyugodni visszaindultam szobámba, de végig káromkodtam az utat. Volt minden, csak
nagyságos asszony nem. Mikor beléptem szobámba egy fiatalember ült annak a halottnak az
ágyán, aki reggelre halt meg. Bemutatkoztunk egymásnak, mondta, vesevizsgálatra jött, ma itt
előkészítik és holnap viszik a 400 ágyasba vizsgálatra. Bokor Jánosnak hívták, 34 éves, három
családja van. Nem emlékszem mit válaszoltam rá, azonnal Lajos szomorúan végződött
vesevizsgálata jutott eszembe. Nem szóltam neki róla, hallgattam és féltettem, mivel
elmondta, ágyékon keresztül vékony eszközzel mennek el a veséig, úgy fogják vizsgálni.
Délután megkapta az infúziót, utána kiment valahova, én csak törtem a fejem, mikor tennék
jót, ha elmondanám neki, vagy ha nem.
Talán véletlen baleset volt, nyugtattam magam, de nagyon rossz érzésem volt. Reggel
megvolt a vizit, mondták neki, hamarosan jönnek érte, kiviszik vizsgálatra. Úgy is lett. Épp
ettem az ebédet, amikor visszahozták, hasonló állapotban, mint kb. három héttel korábban a
másik fiatalembert, de szerintem már akkor nem élt, amikor behozták. „Üttették”
defibrillátorral, annyit hallottam, hogy a mentős orvos mondta, sajnos meghalt. Ugyan azt a
szörnyűséget újra át kellett élni! Mondta, hogy egyik veséjével van baj, amikor bejött, akkor
miért nem vették ki? Sokan élnek hosszú éveket egy vesével?! Érthetetlen, értelmetlen halál
gondoltam, amikor a folyosóról kiabálás, egyben sírás hallatszott be. Kimentem, a kezelőből
jött, elmentem arrafelé, mivel nagyon ismerős hang volt. Marianna nővér sírva kiabált a
professzorral miért, miért nem műtötték inkább meg, volt még egy ép veséje, de meghalt, még
hány betegnek kell meghalnia a kísérletezésük miatt, majd sírva elrohant. Engem nem vettek észre, vissza is mentem a szobámba. Azt még hallottam, amikor prof
annyit utána szólt – Azt legalább megtudtuk, mekkora az érvastagsága. Még valamit mondott,
amit már nem értettem. Leültem az ágyamra, csak az járt az agyamban, hogy lehetne minél
előbb elmenni innen. Borzasztó egy nap volt. Még mindig nem volt meg a csontvelő vételnek
az eredménye, vagy csak nekem nem mondták meg, már nem tudtam nekik hinni. Mocskos
gazember mind, mondtam magamnak. Szeptember volt, már több mint egy éve, hogy
egyhuzamban kórházban voltam. Éreztem, idegeim nem valami stabilak, de ezt nem
szabadott, hogy észrevegyék, mert akkor még elkísérletezgetnek rajtam egy ideig, vagy amíg
el nem tesznek láb alól. Akármennyire is utáltam az összes orvost, mivel tudtam már, hogy itt
nem csak állat, ha nem emberkísérletek is folynak, azért is kerül ide az a sok halálraítélt
magatehetetlen beteg, mert „hullottak, mint a legyek”, hozzájuk látogató sosem jött. Már az is
megfordult a fejemben, lehet, hogy a hozzátartozók úgy tudják, már meghaltak, talán el is
temettek valakit, csak nem a hozzátartozójukat? Ennyi pécsi nagyvezér nincs is, akiknek
ennyi hozzátartozójuk lett volna. Egyre inkább tudatosult bennem, itt valami nem normálisan
működik. Minél előbb haza kell Szombathelyre jutni. Teltek a napok, valamiért nem jött a
Jóska felesége sem, lehet, hogy már a balatonfüredi kórházban van a szívével? A Kulcsár
doktort nem akartuk belekeverni, ez túlságosan aljas felvetés volt ahhoz, hogy vele
próbálkozzunk. Minden vizitnél a csontvelő biopszia eredményét kérdeztem, de csak finoman,
nem szabadott, hogy észrevegyék rajtam, tervezek valamit. Már az is megfordult a fejemben,
ha sógorom, vagy unokatestvérem eljönne értem és megszöknék, amit feleségem elhárított.
Igaza volt, ahogy később átgondoltam, nem voltam abban az állapotban még, hogy
valamelyikre is ekkora felelősséget hárítottam volna. Akkor jött egy lehetőség, amikor nem is
vártam.