Thái Nga
·
72 éves vagyok. Két hónapja a feleségem megkért, hogy vigyem be az idősotthonba. A szemembe nézett, és azt mondta:
«Gyuri, én már nem bírom. Vigyél be. Nem akarok a terhed lenni.»
Ültem mellette, és nem tudtam megszólalni. Ez az asszony — 48 évet éltem le vele. Ő nevelte fel a gyerekeinket. Ő várt haza, amikor éveken át a pesti építkezésekre ingáztam. Ő tartotta bennem a lelket a legnehezebb időkben. És most arra kért, hogy hagyjam el.
Megfogtam a kezét, és azt mondtam: «Marika, amíg én élek — te itthon leszel. Velem.»
Sírva fakadt. Azt mondta, nem tud többé járni. Hogy egyedül a mosdóig sem jut el. Hogy úgy hordom a karomban, mint egy gyereket. Hogy elfáradtam. Hogy fáj a derekam. Hogy egyszer elesek vele együtt — és ott maradunk mind a ketten a padlón.
Igaza volt. Elfáradtam. A derekam iszonyúan fájt. De nem tudtam megtenni. Nem tudtam a feleségemet otthonba adni. Nem tudtam volna végignézni, ahogy tolószékben elviszik idegen emberek közé.
Öt évvel ezelőtt kezdődött minden. Marika a varrodában dolgozott Békéscsabán. Egész nap talpon. Egyszer hazajött, és azt mondta, fáj a háta. Azt gondoltam — elfáradt, elmúlik.
Nem múlt el.
Egy hónap múlva a fájdalom állandó lett. Marika nem tudott aludni. Éjjel felébredt, és csendben sírt, hogy fel ne ébresszen. De én hallottam. És nem tudtam, hogyan segítsek.
A háziorvos neurológushoz küldte. Röntgen, MR — degeneratív gerincelváltozások, két porckorongsérv. Felírtak havi 15 ezer forintnyi gyógyszert. Szedte — nem segített.
Aztán elmentünk egy magánspecialistához. A vizit — 20 ezer. Azt mondta, injekciók kellenek. A kúra — 150 ezer. A kúra után Marika rosszabbul lett. A háta teljesen beállt.
Aztán a csontkovács. 12 ezer egy alkalom. Három hónapig jártunk. Több mint 300 ezret elköltöttünk. Az eredmény — nulla.
Az idegsebész azt mondta: «Műtét kell. 4 millió forint. De az ő korában kockázatos. Lehet, hogy egyáltalán nem fog járni.»
Marika nem vállalta a műtétet. Félt. És én megértettem.
Két év múlva a lábai kezdték felmondani a szolgálatot. Először botladozott. Aztán esni kezdett. Egyszer elesett a konyhában — eltört a csuklója. Máskor a fürdőszobában — meghallottam a kiáltást, és rohantam. A padlón feküdt és sírt.
Attól a naptól kezdve a karomban hordtam. Reggel — a hálószobából a fürdőbe. Aztán a konyhába. Este — vissza a hálószobába. Éjjel kétszer-háromszor keltem — vittem a mosdóba.
72 éves vagyok. Egész életemben kőműves voltam. A derekam húsz éve fáj. De hordtam a feleségemet. Mert ki, ha nem én?
A gyerekek messze élnek. A fiam Budapesten, a lányom Győrben. Hetente egyszer hívnak. Kérdezik, hogy vagyunk. «Megvagyunk» — mondom. Mit mondjak nekik? Hogy a mosdóba hordom az anyjukat? Hogy éjjel nem alszom? Hogy néha kiülök a konyhába, és sírok a fáradtságtól?
Egyszer a lányom hazajött. Látta, ahogy Marikát a karomban viszem. Látta az arcomat. Azt mondta: «Apa, ti ezt nem bírjátok. Talán anyának kellene…»
Félbeszakítottam. «Ne mondd ki. Anyád itthon marad.»
Elment. Nem mondott többet semmit. De láttam a szemét. Azt gondolta, csökönyös vagyok. Hogy megölöm magam. Talán igaza is volt.
Két hónapja Marika behívott a hálószobába. Az ágyon ült, sírt.
«Gyuri, kérlek. Vigyél be az otthonba. Megölöd magad. Nem akarom, hogy miattam halj meg.»
Átöleltem. Együtt sírtunk. Aztán azt mondtam: «Adj még egy kis időt. Találok valamit. Ígérem.»
Nem tudtam, mit keressek. De egyet tudtam — nem viszem be.
Másnap reggel a konyhában ültem. Marika aludt. Fogtam a telefont, és olvasgattam — már magam sem tudom, mit kerestem. És rábukkantam egy cikkre, amit aztán háromszor olvastam végig.
Egy angol orvos írta. Harmincnégy éven át a brit királyi család személyi orvosa volt, aztán nyugdíjba ment — és kipakolt. Azt írta, hogy a mai orvoslás nem gyógyítja az ízületeket és a gerincet. Csak a fájdalmat tompítja, és pénzt keres. Hogy a Palotában másképp kezelték a porckopást és a sérveket — olyan módszerrel, amely leállítja a porc pusztulását, beindítja a regenerációt, és leviszi az ideggyökeket nyomó duzzanatot. A megbetegedés okát kezeli, nem csak a tüneteit. És hogy nyugdíjasként ebből a módszerből sprayt készített, hogy a hétköznapi emberek is hozzájussanak — Hondro Sol a neve.
Az újságíró megkérdezte tőle, miért nem kapható a gyógyszertárakban. A doktor azt válaszolta:
«A gyógyszertárnak olyan vevő kell, aki minden hónapban visszajön. A fájós hátú ember évekre szóló ügyfél. Az egészséges ember — elveszett bevétel.»
Megnéztem az összetételt, az eredményeket, az emberek beszámolóit. Aztán megláttam az árát. Nevetséges volt. Marika gyógyszereire havonta többet költöttem.
Megrendeltem. Fizetés átvételkor. Négy nap múlva megjött.
Este befújtam Marika hátát. Aztán minden reggel és este.
Az első két nap — semmi. Azt mondta: «Nem fog segíteni, Gyuri. Ne reménykedj.»
A harmadik napon arra ébredt, és azt mondta: «Nem fáj annyira, mint tegnap.»
Azt gondoltam — véletlen. De a negyedik napon ugyanazt mondta. És az ötödiken is.
Egy hét múlva egyedül felült az ágyon. A segítségem nélkül. Egy éve nem csinálta ezt.
Két hét múlva lábra állt. Az éjjeliszekrénybe kapaszkodott. Remegett a lába. De állt.
Ott álltam mellette, és sírtam. Nem szégyellem. Sírtam, mint egy gyerek.
Három hét múlva megtette az első lépéseket. A hálószobából a konyhába. A falba kapaszkodott. De ment.
Egy hónap múlva kiment az udvarra. Két év óta először. Bottal, de a saját lábán. Állt a napon és sírt.
Vali, a szomszédasszony meglátta — majdnem elájult. «Marika?! Te jársz?!»
Marika elmosolyodott. Két év óta először láttam mosolyogni.
Ma két és fél hónapnál tartunk.
Marika bot nélkül jár. A háta szinte nem fáj. Főz. Takarít. Lejár a boltba. Él.
Tegnap megjött a lányom. Meglátta Marikát a tűzhelynél. Egy percre megdermedt az ajtóban. Aztán odarohant hozzá, átölelte.
«Anya… hogyan? Hogy lehetséges ez?»
Marika rám mutatott. Azt mondta: «Apád megtalálta. Nem adta fel.»
A lányom odajött hozzám. Átölelt, és azt mondta: «Apa, bocsáss meg. Azt hittem, csökönyös vagy. Pedig megmentetted az életét.»
Nem mentettem meg az életét. Csak kerestem. Nem adtam fel. Nem vittem be.
Vali, a szomszédasszony tíz évig kínlódott a térdével. Artrózis, harmadik fokozat. Az orvosok műtétet ajánlottak. Egy hónapig fújta a sprayt — most bot nélkül jár. A szomszéd, Feri bácsi, 75 éves — nyolc éve isiász. Három hét alatt elmúlt a fájdalma. Egy másik ismerős — porckorongsérv, 3 és fél milliós műtétet ajánlottak neki. Kipróbálta a sprayt — a műtétre nem lett szükség.
Kár, hogy nem tudtam róla korábban. Mielőtt Marika tolószékbe került. Azok előtt az éjszakák előtt, amikor a mosdóba hordtam. A könnyei előtt, mielőtt arra kért, hogy vigyem be.
Ha az Ön feleségének, férjének, édesanyjának vagy édesapjának fáj a háta, a nyaka, az ízületei — ne várjon. Ne várja meg a tolószéket. Ne várja meg, amíg ők kérik, hogy vigye be őket.
Ez a spray hat a hátra, a nyakra, a térdre, a kézre, a vállra. Előrehaladott állapotban is. Tolószékben is. Hetven felett is.
Nem tudom, meddig bírja még ez a doktor. Nyomás alatt van. Próbálják betiltani, amit csinál. Rendeljenek, amíg lehet.
Öt év alatt több mint 2 millió forintot költöttünk el. Gyógyszerek, injekciók, csontkovácsok, vizsgálatok. Az eredmény — nulla. Egy fillérekbe kerülő spray pedig másfél hónap alatt talpra állította a feleségemet.
Kérem, osszák meg ezt a történetet. Hogy más férfiak ne hordják a karjukban a feleségüket. Hogy más asszonyok ne kérjék a férjüket, hogy vigyék be őket.
Két hónapja a feleségem arra kért, hogy vigyem be az idősotthonba. Ma egyedül jár le a boltba.
Nyomja meg a kék «Tudjon meg többet» gombot lent.
Fizetés átvételkor.
Nekünk segített. Önnek is segíteni fog.
Szabó György, 72 éves, Békéscsaba
Kevesebb megjelenítése
