Egy igaz történet egy súlyos vesebeteg életéről 2023
1. Fejezet
„A pozitív érzelmek jobban gyógyítanak, mint bármilyen csodacseppek. (…)Bebizonyosodott, hogy a betegségek mögött szellemi erő is van: gyűlölet, harag, keserűség.Betegek, mert hiányzik belőlük a derű és a szeretet gyógyító ereje.”Gyökössy Endre
Miért is írom ezt a könyvet? Kérdezhetnék sokan. A válaszom nagyon egyszerű:tanulságul sok embernek az élet szépségéről, betegségek, csalódások, fájdalmak, kitartás,család, társ megbecsüléséről, szeretet szépségéről, az élet csodáiról és az egészségmegbecsüléséről.A LÉNYEG: 45 éve küzdök a sorsommal, de a számból soha nem hangzott el, hogy itt,meg ott fáj, nincs kedvem, elég volt ebből az életből.Festékmérgezéssel kezdtem 27 évesen, ami a veséket támadta meg. Nős voltam, egy 3és egy 7 éves kislányom maradt feleségemmel két évig, amikor egyhuzamban kórházbanvoltam. Ebbe a betegségbe sokan meghaltak, nekem meg sem fordult fejemben, hogy velemez megtörténhet.Élni akartam minden körülmény ellenére, az embóliák, infarktusok nehézségeit isleküzdve. Biztosan az a tudat segített át, hogy van két pici gyermekem, akiket fel kell nevelniés egy CSODÁLATOS feleségem.Vágjunk a közepébe: 1978. augusztus 18-a volt, sokaknak ez egy átlagos nap. Nekem atovábbi életemet határozta meg. Fontos dátum.A várossá avatás 10. évfordulójára nagy volt a készülődés. Sárvári városgazdálkodásnáldolgoztam, mint szobafestő, mázoló, fényező. Főnökünk már egy héttel korábbanmegkérdezte, hogy Sopronból hoznak 12 konténert (ezek az első nagy szétnyithatószemétgyűjtő konténerek), vállalnám-e ezek lefestését és kijelölt mellém még egy kollégát.Őszintén megvallom, nem repdestem az örömtől, ugyanis ez az emberke jó barátsággal volt azalkohollal, de mellette nagyon jó fényező volt. Fényezés: mi csak fújásnak mondtuk. Van egynagy tartály, annak végében egy motor, ami a levegőt termeli, erre csatlakoztunk rá afestékszórókkal. Jobb helyeken ezt védőfelszerelésben végzik, de ez nem az a hely volt. Ruha csak, ami épp rajtunk volt, védőálarcot meg az akkori munkásőrségtől kölcsönöztek. Ezt, hafelraktad, a fulladás kerülgetett, na az egy gagyi holmi volt. Teltek a napok, a konténerek csaknem érkeztek meg. Vasárnap volt 20-a, de már szombaton ki akarták rakni ezeket agyönyörűségeket, hadd bámulják a meghívott vendégek, hogy Sárvárnak, már ilyen is van.
3.
Pénteken már le is mondott róla mindenki, hogy ezeknek annyi. 16 órakor indultunkhaza, amikor a portánál kiabálták a nevem: Józsi, hozzák a konténereket! Na, ez nemhiányzott. Megbeszéltük a szakival, hazamegyünk enni, és jövünk vissza este hatra. Így istörtént. Bementem a telepre, sem konténerek, sem kolléga! Fél nyolckor megérkeztek akonténerek, kolléga sehol. Kirakták a festőműhelybe a festékeket, ólommíniumot, hogy neegye meg őket a rozsda, meg gyorsan száradó zöld színű festéket. Nekiláttam egy hétméterszer négy méteres helyiségben fújni ezeket a csodákat. Mindössze egy 30cm-esátmérőjű ventilátor volt, ami mikor neki álltam fújni, a festékködből szinte semmit nem vittki, a védőálarcot meg nem lehetett használni. Szoktunk olyat tenni, ha az udvaron autókat,vagy bármit fényeztünk, sállal kötöttük el az orrunkat és szánkat, hát itt is ezt tettem.Lefújtam nyolcat. Valahogy nem éreztem jól magam, mondom amíg levegőzöm egyet, addigmegpróbálom előkeríteni a kollégát: igen, sejtettem, hogy hol van.A vállalattól úgy 200 méterre volt egy bisztró, hát ott az asztalon aludt. Bevittem, el isaludt a festőműhelyben. Egyre jobban szédültem, így hagytam a még alapozásra váró 4konténert és lefújtam mind a 12 db-ot a kívánt zöld színre. Ekkor már minden forgott velem,arra sem emlékeztem, hogy a portának egyáltalán köszöntem-e, vagy hogy értem haza.Tömbházban laktunk, mellettünk egy ápolónő lakott, neki szólt feleségem (akkoriban a 12 lakó közül csak neki volt telefonja, amit a munkája végett kötöttek be nekik). Én egyre jobbanfulladtam, valójában csak a Sárvári kórházban tudtam meg a másnapi ébredésemkor, hogy miis történt velem. Be voltam drótozva rendesen, négy helyen nyomták belém ezeket a csodásinfúziókat. Orvosok elmondták, hogy mire gyanakszanak. Mindenre gondoltak, csak afestékmérgezésre nem. Tőlem csak annyit kérdeztek, hogy valóban festettem-e, megmindenféle ilyenkor szokásos hülyeségeket. Azt viszont egy sem kérdezte meg, hogy milyenanyaggal festettem!Következő nap megengedték, hogy felkelhessek borotválkozni, mosakodni. Ekkor jött adöbbenet: tükör előtt álltam, kezdtem fésülni a hajam, ahogy húztam a fésűt, úgy lett kopasz afejem! Kivert a víz, rosszul lettem. Két nap alatt, pár szál kivételével kihullott a hajam!Tanulság:Abban az időben, 5,000 Ft / fő, nagyon sokat ért, amit a konténerek lefestéséértbeígértek. Sokan egy hónapban sem kerestek annyit. Itt az egyik nagy tanulság a pénzértékéről, egy ember életében! Mi mit ér meg! Egészséget, ha lehetne venni, a milliomosokörök életűek lennének
4.
1-2 Epizódok.
1979-ben,27-évesen lettem rokkantnyugdíjas, egy üzemi balesetben ólommérgezést kaptam, leálltak a veséim. 1952-ben születtem. Juhász József a nevem. Két év kórház Sárvár, Pécsen, majd Szombathelyen.( 1980-ban lettem rokkant nyugdíjas) (Szobafestő-mázoló volt a szakmám ) Sajnos a vállalat nem vette üzemi balesetnek, mivel másodállásban is dolgoztam. Embóliák , infarktusok sorát éltem át. Két év után mikor hazakerültem, kislányom felemelésénél három helyen eltört a gerincem. Akkor jöttek rá, hogy a rengeteg gyógyszer, amit szedettek velem, (Prednisolon ) napi 39 db. egy éven át ) olyan mértékű csontritkulást okozott, hogy szinte mindenem tört. Mindig az volt előttem, hogy a két kislányomnak apa kell, fel kell nevelni őket. Szerintem ez segített át a betegségemen is, amit maguk az orvosok is csodának tartottak.2004-ben majd 2006-ban újra, nyaki gerincsérvvel műtöttek. Hat éve, súlyos veseelégtelenséggel küzdők, 3.5 stádiumba vagyok jelenleg. Nem a pénz a lényeg. Feleségemmel élek, két gyermekünk van, négy unokánk, két dédunokánk. Boldog és szerencsés embernek érzem magam! Aki még nem élt a nap 24 órájában négy fal közt éveken át, az ne ítélkezzen!
43 évnek kellett eltelnie (pszichésen ) ahhoz, hogy papírra tudjam vetni küzdelmeimet, amit tanúlságúl szánok betegtársaimnak!
Ismerjetek meg…
Családom adta nekem mindig az erőt.
Az elmúlt időszakban erre különösen nagy szükségem volt, mert akkora taslikat kaptam az élettől, hogy a fal adta a másikat. Onnan tudom, hogy sokat erősödtem lelkileg, hogy nem omlottam össze, hanem inkább arra koncentráltam, hogy megoldjam az adott helyzeteket. Jó, bevallom, egyszer-kétszer sírtam. Ám a hála könnyei potyogtak a szememből, ugyanis ahogy bezárultak mögöttem ajtók, csodálatos módon úgy nyíltak ki újabbak, jobb lehetőségeket tárva elém. És azért is sírtam örömömben, mert a megfelelő időben kaptam segítőket, mondhatni, azt is csodamód. Könyvemmel szeretném felhívni, minden beteg ember figyelmét. Jöjjenek az életben bármilyen nehézségek, feladatok, kihívások, próbálj meg minden erőddel azon lenni, hogy meglásd bennük a fejlődési lehetőséget, vagy valami új dolog kezdetét. Ne ragadj bele a negatív, lehúzó érzésekbe. Hidd el, ha bátran és a derűdet megtartva csakis előre tekintesz, megtalálod a megoldást. Mindig van megoldás! A próbák pedig, csak próbák…
Emberi törvény kibírni mindent, s menni mindig tovább, még akkor is, ha nem élnek már benned remények és csodák.
Pokol és Mennyország 2. epizód
Próbálkoztak, kísérleteztek velem, de nem lettem jobban. ( itt történt, hogy szétosztottam a napi fejadagnak szánt gyümölcsöket) Gyümölcs után jött a naponta csak tejtermékek, ami szintén nem vált be, sőt felment 96-ra a süllyedésem. Utána húst –hússal etettek velem, máj, vese, stb. funkciók csak rosszabbak lettek! Feleségem naponta többször is, szülők, rokonok egyre sűrűbben látogattak. Megfordult a kis okos fejemben, ezek talán tudnak olyat, amit én nem? Csak borotválkozni ne kellett volna, mert, ahogy belenéztem egyre rosszabb arc nézett vissza rám, napról-napra kisebb felületet kellett borotválnom, – fogytam. Napok óta szúrt a hátam, mellem, vagy épp körkörösen éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Vizitkor mondtam, megvizsgáltak, ennyi. Adtak fájdalomcsillapítókat még az infúzióba, de nem akart jobb lenni, sőt. De hát ilyen kajáktól-gondoltam én. Szerdai nap volt, délután bejött a szobánkba (ekkor már kétágyasba kerültem) az egész orvosi stáb, amikor észrevettem, hogy van egy idegen arc is. Előadták neki történetemet, de rendes volt bemutatkozott, Hankis János a szombathelyi belgyógyászat orvosprofesszora volt. (ezt csak később tudtam meg ) Megvizsgált, kérdezgetett, Ő rákérdezett, hogy mit és milyen anyaggal festettem. Amikor kimondtam, hogy ólommíniummal fújtam, szemei fönt akadtak, nézte a többi orvost, kérdezte tőlük, hogy ezt miért nem mondták? Nagy csendben elvonultak, de az ajtóból a prof visszaszólt, hogy hamarosan visszafog jönni. Különösebben nem is foglalkoztam vele. Szobatársam mondta, hogy ki Ő. 3-4 havonta lejön Szombathelyről és akit úgy lát, azt felviteti hozzájuk: Na már csak ez hiányzik gondoltam. De sokáig nem tudott forogni az agyam, mert egy félóra és ugyanaz a stáb vissza is jött. Na, mi a jó franc van itt gondoltam, ezek itt akarnak kártyázni? Nem voltam épp jól, de a kedvem. Állandóan az járt az agyamba, kicsit még pihenek, meggyógyulok és nyomás haza. Úgy 400 méterre laktunk a kórháztól. Nagyon hiányoztak már a lányaim, feleségemnek egyszer sikerült behozni őket. Unoka öcsémmel megbeszéltük, hogy este nyolc után már csend van, kimegyek a kerítéshez és hazadobbantunk, megölelgetem egy picit, az én Tímeámat, meg a kis Zsuzsikámat. Na, a kaland eddig tartott, megszólalt ugyanis a professzor úr, hogy másnap visz a mentő hozzájuk Szombathelyre az I-es belgyógyászatra! Egy világ omlott össze bennem! Mire feleszméltem,, már csak ketten a betegtársammal voltunk a szobában. ( azt nem is mondtam Ő a főorvos asszony apukája volt, szegény nagyon beteg volt ) Engem ott mindenki ismert, sokat festettünk a kórházban. Nem telt el 20 perc, feleségem robogott be, már tudott mindent! Délután két óra körül volt a második vizit, miközben elkapott egy hosszabb köhögési roham. Éreztem, hogy valamit nyál, vagy valami lerakódást felköhögtem, kiköpni nem mertem. mikor kimentek megint jött váladék, ez már a zsebkendőbe ment, megdöbbentem, alvadt vér volt. Utána még többször is jött, hol folyékonyabb, vagy alvadt vér. 3-4 óra közt mielőtt elment haza a főorvos asszony beszokott jönni a papát még megnézni. úgy is történt, kérdezte tőlem, hogy vagyok, mondtam, köszönöm minden a régi, jól. Erre a papa meg beszólt, hogy nézze meg a zsebkendőmet, mert Ő úgy látta, hogy abba vért köptem (aktív korában orvos volt Ő is. ) Én abban bíztam, hogy nem vette észre.) Oda is jött az ágyamhoz a doktornő, de a paplan is véres volt, amit én nem is vettem észre. Leszidott egy keveset, hogy mért nem mondtam, azt megkezdődött a kálváriám. Futkostak az orvosok, nővérek, elvittek röntgenre, majd vérvétel stb. nagyon elfáradtam, alig vártam, hogy visszavigyenek már a szobámba. Több injekcióval még nyomkodtak valamit az inflációmba, köpő tál, meg mondták, ha lehet, ne aludjak el, ne hogy a vérben megfulladjak. Úgy hat-hét óra lehetett, amikor jött az esti vizit, akkor mondták, ne ijedjek meg tüdőembóliám van, de ebből fellehet gyógyulni. Elmondták, hogy mit ehetek, mit nem, lényege az volt, hogy semmit, szigorú fekvés. Gondoltam ezek betegebbek mint én, eláll a vérzés, aztán nyomás haza! Semmit sem értettem, arról hallottam már, hogy ez, meg az kapott embóliát, de nem foglalkoztam vele. Reggel jött a mentő arra még emlékszem, hogy a mentősök betolták a fekvőágyat, utána már csak az a kép jön elő, hogy egy liftben fehérköpenyesek egy férfi, a többi nő és infúziót tartanak a kezükben. Fogalmam nem volt arról, hogy azt hova viszik, vagy hova mennek. Jó napot Jóska-köszönt a kellemes férfihang. Én leszek az egyik kezelőorvosa, azt megint csak halvány foszlányok. Nagy fehérség, jöttek mentek, akkor már tudatában voltam, hogy egy kórteremben vagyok, megint tele madzagokkal, csövekkel. nem tudom ma sem, mennyi idő telhetett el bejött egy orvos, csak arról gondoltam, hogy nyakában volt a sztetoszkóp, vagy micsoda . Bemutatkozott Kulcsár Imre vagyok, a kezelőorvosa. Ismerősnek tűnt, amikor már mondta is, hogy a nővéremmel járt gimnáziumba, többször volt is nálunk, Rábapatyba. Na, itt már tiszta volt a kép, de azt majd holnap írom le.
5.
Amikor minden megváltozott
Na, a kaland eddig tartott. Megszólalt ugyanis a professzor úr, hogy másnap visz a mentő hozzájuk Szombathelyre, az I-es belgyógyászatra.
Egy világ omlott össze bennem.
Mire feleszméltem, már csak ketten maradtunk a betegtársammal a szobában. Ő a főorvos asszony apukája volt – szegény, nagyon beteg.
Engem ott mindenki ismert, sokat festettünk a kórházban. Nem telt el húsz perc, a feleségem robogott be – már tudott mindent.
Az első jelek
Délután, a második vizit alatt elkapott egy hosszabb köhögési roham. Éreztem, hogy valamit felköhögtem, de kiköpni nem mertem.
Később már a zsebkendőbe ment. Megdöbbentem.
Alvadt vér volt.
Utána többször is – hol folyékonyabb, hol darabosabb.
Amikor a főorvos asszony még benézett a papához, megkérdezte, hogy vagyok.
– Köszönöm, jól – mondtam.
A papa azonban közbeszólt:
nézze meg a zsebkendőt…
Addigra már a paplan is véres volt. Észre sem vettem.
Leszidtak, hogy miért nem szóltam.
Megkezdődik a kálvária
Hirtelen minden felgyorsult.
Orvosok, nővérek futkostak, vittek röntgenre, vérvételre.
Infúzióba injekciók, köpőtál, és figyelmeztetés:
Azt mondták, fel lehet belőle gyógyulni.
Én akkor még nem értettem, mit jelent ez.
Csak azt gondoltam: eláll a vérzés, és megyek haza.
Az út Szombathelyre
Másnap jött a mentő.
Arra emlékszem, hogy betolták a fekvőágyat…
utána csak képek villannak:
lift, fehérköpenyes emberek, infúziók.
– Jó napot, Jóska! – szólt egy hang.
– Én leszek az egyik kezelőorvosa.
Majd megint fehérség.
Amikor magamhoz tértem, már egy kórteremben voltam, csövekkel, madzagokkal.
Egy orvos bemutatkozott:
– Kulcsár Imre vagyok.
Ekkor már kezdett összeállni a kép…
Egy pillanat a múltból
Ha már Rábapatynál tartok, eszembe jutott a gyerekkorom.
Polgári családban nőttünk fel, két nővérem volt.
Sajnos már csak az egyik él.
Joli nővérem 56 évesen hunyt el, karácsony előtt, szívinfarktusban.
A mai napig mélyen fáj.
Édesapám cipész volt, részlegvezető, édesanyám háztartásbeli.
Hatalmas kertünk volt, ahol mindannyian dolgoztunk.
Gyerekként vízhordás volt a feladatom:
200 literes hordókat kellett feltölteni a 15–17 méter mély kútból.
Nem volt könnyű.
De az volt a természetes.
Gyerekkor – munka és játék
Iskola után: evés, kert, munka.
Este: tanulás, fürdés pléhteknőben, alvás.
Sokat veszekedtünk, de még jobban szerettük egymást.
Barátokkal „háborúztunk”, bunkert ástunk, gyümölcsöt „szereztünk”.
A bökkenő csak az volt, hogy a csősz a nagyapám volt.
Egyszer rajtakapott minket egy cseresznyefán.
Nem büntetett meg.
Csak összeszedette velünk a levert gyümölcsöt.
A szakma szeretete
Festő lettem.
Imádtam.
Reggel hattól este hétig dolgoztunk, de soha nem éreztem tehernek.
Kerékpárral jártam be naponta 8-10 kilométert.
A mesterem szigorú volt, de igazságos.
Tőle tanultam meg a szakma becsületét.
Templomtornyokat festettünk, sokszor veszélyes körülmények között –
de baleset sosem történt.
Vissza a kórházba – az intenzíven
Zakatolásra ébredtem.
Gépek csipogtak, fújtak körülöttem.
– Intenzív osztályon van – mondta a nővér.
Kezembe adtak egy csengőt:
ha rosszul lennék, azonnal nyomjam meg.
Féloldalasan feküdtem, hogy ha vér jön fel, ki tudjam köpni.
Kulcsár doktor és a csapat elmagyarázta:
mélyvénás embóliám van.
Állandó megfigyelés kell.
Oxigénmaszkot kaptam.
Én csak azt kértem:
kapcsolják ki a zajt…
Az igazság pillanata
Este visszajött hozzám Kulcsár doktor.
Leült, és őszintén beszélt.
– Ebből a betegségből meg lehet gyógyulni…
de bele is lehet halni.
Ez volt az a mondat, ami mindent megváltoztatott.
Először értettem meg igazán, milyen helyzetben vagyok.
A családom jutott eszembe.
A feleségem.
A lányaim.
Megígértem:
mindent be fogok tartani.
Egy éjszaka gondolatokkal
Az éjszaka hosszú volt.
Nem tudtam aludni.
Végiggondoltam mindent, ami történt.
Csak ekkor állt össze a kép.
Felvillant egy jelenet:
édesanyám sírva kérte a professzort:
„Mentsék meg a fiamat…”
És csak most értettem meg igazán.
A hajnal felismerése
Reggel madarak csicsergésére ébredtem.
A nap fénye beszűrődött az ablakon.
És akkor történt valami.
Elkezdtek hiányozni az emberek.
Mindenki.
A család, a barátok, a gyerekek.
Olyan erősen, mint még soha.
A felismerés
Addig sok mindent természetesnek vettem.
De ott, azon az ágyon fekve értettem meg:
az élet törékeny.
És az ember soha nincs egyedül – csak néha későn jön rá.
12.
Tisztelt Olvasóim! A következő fejezeteket egy hét múlva, április 17.-én töltöm fel. Addig bátran kérdezzen, aki nem ért valamit, segítséget kér, stb. Szeretném, ha a negatív észrevételeket is megírnátok, hisz én is abból tanulok . Kellemes olvasást, pihenést és mielőbbi gyógyulást kívánok. Kérlek! Adjátok tovább, nagyon szeretném, ha minél több betegtársamnak tudnák erőt, bíztatást, kitartást mutatni. Van értelme, itt vagyok 74-évesen én magam vagyok a példa!
Én közben írom a következő könyvet. Üdvözlettel: Józsi
„Soha nem a magunkért való küzdelem a cél, hanem mások szolgálata. Ha nem akarunk megbetegedni, nagyon kell egymást szeretnünk. A betegségek megelőzésére és gyógyítására egyaránt a szeretet az egyetlen gyógyszer.”
— Papp Lajos
Nagy zajra ébredtem. Zakatolt, csipogott, fújtatott valami körülöttem, de fogalmam sem volt arról, hol lehetek. Csak a fehér mennyezetet láttam magam fölött. Nem sokkal később belépett egy nővérke, és nyugodt hangon elmondta, hogy az intenzív osztályon vagyok. Megnyugtatott, hogy akkor is figyelnek rám, ha éppen nincsenek bent a szobában, mert minden készülék jelzi a szervezetem működését.
A kezembe adott egy csengőt, hogy ha szédülnék, rosszul lennék, vagy bármi bajt éreznék, azonnal nyomjam meg. Féloldalasan feküdtem, hogy ha vér jönne fel, ki tudjam köpni, és rögtön jelezni tudjak. Akkor még nem értettem igazán, milyen komoly helyzetben vagyok.
Nem sokkal később megérkezett az orvosom, Kulcsár doktor, mellette Varga József doktor és több fehér köpenyes ápolónő. Elmondták, hogy szerencsém volt, mert időben hoztak fel. Mélyvénás embóliám van, ezért néhány napig az intenzíven kell maradnom, állandó megfigyelés alatt. Vér jött fel a légutakból is, ezért különösen figyelni kellett rám.
Levették rólam az oxigénmaszkot, és csak akkor vettem észre, hogy alig van hangom. Olyan halkan szóltam, hogy magam is megijedtem tőle. Azt kértem tőlük, kapcsolják ki a csipogó, zakatoló gépeket, mert rettenetesen idegesítettek. Visszatették a maszkot, és rögtön jobban lettem. Mondták, hogy egy ideig még szükségem van az oxigénre. Kértem, legalább az ablakot nyissák ki, akkor talán az is elég lenne. Erre csak mosolyogtak: steril szoba, itt ablakot nyitni nem lehet.
Akkor lettem dühös először – és talán utoljára – Kulcsár doktorra. Úgy éreztem, nincs is akkora bajom, hiszen nem fáj semmim, csak a hangom ment el, és idegesít a gépek zaja. Nem értettem, miért csinálnak ekkora ügyet az egészből.
Este újra bejött hozzám a doktor. Leült mellém, és őszintén beszélt. Azt mondta, vegyem komolyan a helyzetet. Ebbe a betegségbe bele is lehet halni, de fel is lehet gyógyulni belőle. Ők mindent megtesznek értem, de ehhez én is kellek.
Abban a pillanatban minden megváltozott bennem.
Eszembe jutott a feleségem. A kislányaim. Az otthonom. Hogy mennyire várnak haza. Mutattam neki, hogy mindent be fogok tartani, amit mondanak. Megértette. Megfogta a kezem, és csak annyit mondott:
– Nyugodjon meg. Itt vigyázunk magára.
Az éjszaka lassan telt. A gépek zaja nem hagyott aludni. Jöttek a nővérek, cserélték az infúziókat. Csak akkor vettem észre, hogy mindkét kezembe be van kötve a tű. Egyre rosszabbul éreztem magam – nem testileg, inkább lélekben. Volt időm végiggondolni mindent, ami augusztus 18-a óta történt velem. Akkor állt össze bennem igazán: nagy bajban vagyok.
Eszembe villant egy kép: Sárváron a folyosón sír édesanyám, és könyörög a professzornak:
– Professzor úr, mentsék meg a fiamat!
Nem értettem, miért csak most jutott el ez a szívemig.
Ahogy hajnalodni kezdett, madárdal szűrődött be az ablakon. A feketerigók az ablak előtti fára telepedtek, és olyan szépen énekeltek, ahogy addig még soha nem hallottam. A nap első sugarai lassan beragyogták a szobát.
Arra gondoltam, otthon most a feleségem készíti a lányokat. Talán vitatkoznak, mit reggelizzenek, vagy melyik ruhát vegyék fel. Már két hónapja nem láttam őket. Kimondhatatlanul hiányoztak.
Aztán hirtelen mindenki hiányozni kezdett. Szüleim, testvéreim, rokonok, munkatársak. Az apósom, aki arany ember volt. Mindenki. Furcsa érzés volt: egyszerre felértékelődött minden ember az életemben.
Reggel megérkezett az orvosi stáb. Professzor, orvosok, főnővér, nővérkék, fiatal tanuló lányok. A professzor elmondta, hogy rossz állapotban kerültem be. A laboreredményeim gyengék, főleg a vese- és májfunkciók. A süllyedésem nagyon magas volt. De azért vannak itt, hogy meggyógyítsanak.
Mondta, valamire gyanakodnak, de még idő kell a pontos válaszhoz. Lehet, hogy a festékanyag is szerepet játszott az állapotomban. Türelemre intett.
Alig mentek el, már vittek is MRI-re. Utána valamilyen folyadékot nyomtak lassan a vénámba, és a monitort figyelték. Érfestésnek nevezték. Nekem fogalmam sem volt róla, mi az, csak azt tudtam, hogy túl akarok lenni rajta.
Közben már kevesebbet köhögtem, vér sem jött fel úgy, mint korábban. Miközben toltak a folyosón, kiderült, hogy az egyik beteghordó sárvári. Rögtön arra gondoltam: holnap fél Sárvár tudni fogja, hogy a Juhász Józsi az intenzíven van.
Nevettem magamban.
Az ember a legnehezebb helyzetben is talál valamit, amin mosolyoghat.
Délután meglátogatott a feleségem. A mennyezetet bámultam, amikor az ajtóban megjelent egy szkafanderes alak. Azt hittem, képzelődöm. Aztán megszólalt:
– Szia apukám!
A hangjáról ismertem fel. Első szavam az volt:
– Bohócot csináltak belőled?
Pedig kimondhatatlanul örültem neki. Csak éppen nem ölelhettem meg, nem érezhettem a kezét, az illatát. Tíz percre engedték be, de nekem az a tíz perc felért egy ünneppel.
Hozott ételt, pizsamát, fényképeket a gyerekekről. Olyan boldog voltam, ahogy talán még soha. A nővérke végül húsz percig hagyta bent maradni. Amikor búcsúzott, nehéz volt elengedni.
Könyvet, újságot, rejtvényt is hozott. Próbáltam olvasni, de hamar könnyes lett a szemem. Olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam.
Aznap éjjel újra csak gondolkodtam.
Ott, az intenzív osztályon értettem meg igazán, mi számít az életben.
Nem a pénz.
Nem a vita.
Nem a hiúság.
Hanem a szeretet. Az emberek, akik várnak haza. Azok, akik aggódnak értünk. Azok, akikért érdemes még egyszer felállni.
A legsötétebb órákban tanultam meg, hogy minden hajnal ajándék.
És amíg felkel a nap, addig mindig van remény.„Az ember kibírja a földrengést, a járványokat, a betegségek szörnyűségeit, a lélek összes kínját, de minden időben a hálószoba tragédiája volt és lesz számára a leggyötrelmesebb tragédia.”
– Lev Tolsztoj
„Apukám, apukám!” – erre ébredtem fel. Nagyon megörültem feleségemnek, pedig
előző nap mondtam neki, hogy ne jöjjön minden nap, semmi új nem történik úgysem velem.
De nem tudott otthon maradni. Elmúlt öt óra, most végre elég sokat aludtam. Sokat nem
kellett mondanom, mert már megint beszélt a Kulcsár dokival, így mindent tudott, ami
lényeges. Kérdezte, hogy olvastam-e az újságot, amit hozott, mert most is van friss. Ugye
milyen ronda baleset volt Hegyfalunál? – kérdezte. Voltak valami foszlányok emlékeimben,
úgy tettem mintha mindenre emlékeznék, pedig sajnos nem. Nem akartam, hogy észrevegye
zavaromat. Úgy tettem, mint ha tökéletesen emlékeznék. Megint a vétlen halt meg –
mondtam. Mert meghalt? – kérdezte vissza meglepetten. Én úgy emlékszem, hogy igen –
folyt rólam a víz, most már tudtam, hogy az idegek harca. Igyekeztem nem mutatni
értetlenségemet, de észrevette rajtam. Mi a baj, nem vagy jól? – kérdezte. Át is vágtam abba,
hogy este a Kulcsár fog ügyelni, valamiről beszélgetni akar.
Lányaink küldtek rajzokat, Tímea 5 éves elmúlt akkor, ő a családot rajzolta le,
szívecskéket, madarakat. Zsuzsika másfél éves volt. Aranyom rajzával most pályázni lehetne
a modern festészet, rajz kiállításon. Nagyon örültem neki, de nem tudtam kivenni mi is akar
lenni. Ili – ő a feleségem – elmagyarázta, azon is rajt voltam, de szerintem ezt csak mondta.
Nagyon gyorsan eltelt ez az idő, ilyenkor rohan, máskor meg nem akar menni. Hozott órát is,
így már legalább tudtam, mikor van délelőtt, vagy délután. Amikor elment, akkor odavettem
újra az újságot, ledöbbentem. Nem volt halott! Később elmondta, ő is észrevette rajtam, hogy
valami nem stimmel. Amikor nejem elment épp azon gondolkoztam, hogy miért is van az,
hogy ilyen nehezen emlékszem egyes dolgokra. Sokáig nem volt időm erre, mivel jött az
orvosom. Ránéztem az órára, fél hat volt még csak. Mondta is, hogy nem ment haza, így
korábban be tudott jönni hozzám. Leült az ágyamra, de mielőtt elkezdte volna mondani,
félrehúztam maszkomat, kérdeztem, miért van ez, hogy elolvasok egy cikket, rá kb. 1-2 óra
múlva már csak töredékekre emlékszem? Meg nem sokkal jobb, a maszkban sem, valamiért
az orromon nehezen kapok levegőt. Mondta, hogy küld fül-orr-gégészt és majd az megnézi. A
lényeges dolgokat összefoglalta, voltak változások a labor eredményben, de jobbra
számítottak. Már csak nagyon ritkán köhögtem és semmilyen vér nem jött fel. Össze ült a
konzílium előtte délután és arra jutottak, mivel a vese, máj, süllyedés laborjaim voltak a
legrosszabbak, meg kellene nézni közelebbről is, szövettan kellene először a veséből, de ezt
itt Szombathelyen nem csinálják, nincs hozzá eszközük. Mi a véleményem, ha egy kicsit
erősítenek, és utána választhatok, Budapest, Szeged és a pécsi veseklinikák közül. Pár napról
lenne csak szó. Semmi más megoldás nincs, kérdeztem? Nem tudnak ennél jobbat? Nem,
sajnos, felelte. Mondtam holnap jön a feleségem és megbeszélem vele. Már tudja, mondta
nevetve, mosolyogva. Én már ma beszéltem vele. Tehát, amikor délután látogatóba volt akkor
Ő már tudta? Igen. – mondta. Pécset javasolta, oda küldtek már biopsziára több beteget is,
akik meg voltak elégedve vele. Na most össze voltam zavarodva rendesen. Ez csak rövid
ideig tarthatott, mert eldöntöttem! Meg akarok, meg fogok gyógyulni, lányaimnak apa kell,
feleségemet meg úgy szeretem most is, mint amikor feleségül kértem. Nem fogom feladni!
Most nagyon szerettem volna, ha feleségem is ott lehetett volna velem. Nem épp a döntés
meghozatalában, csak nagyon hiányzott, szerettem volna, ha mellettem van …
Egy jó órát bent volt nálam a Kulcsár doktor úr, ahogy ránéztem az órára. Amikor innét
kikerülök, jön hozzám egy diétás nővér, aki elfog látni minden jóval. Remélik, erősödni
fogok, s akkor beszélnek a pécsi dokikkal. Az emlékezetkiesést, meg azok a fránya
laboreredmények idézhetik elő. Szerinte még pár nap és ha minden oké, akkor átvisznek egy
háromágyas szobába. Végre. – mondtam neki. De átmegyek én magam is, hisz egy hete csak
fekszem. Rám nézett, mint aki nem ért valamit, s kérdezi egy hétre emlékszel Jóskám? Miért?
Elmúlt két hete tegnap, mondta. Majd jönnek a nővérkék, először segítenek kiülni az ágy
szélére, majd egy kis séta, csak utána lesz háromágyas szoba. Meg sem tudtam szólalni.
Örültem is meg nem is, én legszívesebben már akkor mentem volna. Hihetetlen volt, hogy
nem tudok menni, ha leszedik rólam ezt a köteg madzagot. Agyi MRI is volt, ahogy mondta,
ott minden rendben van. Erre nem is emlékeztem. Ahogy erősödőm, az is rendbe fog jönni!
Nagyon bíztam benne, hogy innen kezdve felpörögnek a dolgok. Ez gyorsan fog menni,
amiket mondott és irány haza kislányaimhoz!
Kezdett sötétedni, gondolkodtam a dolgokon, de hamar megzuhanhattam, mert a
madarak csiripelésére ébredtem fel. Az én kis zenekarom, közben megláttam egy ágon egy
szerelmeskedő gerlepárt. Ilyen jó hangulatban már rég ébredtem. A nővérkétől, amikor
cserélte a tápanyagomat, kávét akartam kérni, valamiért hirtelen megkívántam.
Meglepetésemre azt kérdezte hány cukorral, rummal, vagy tejjel, és elment. Hiszen ez maga a
Kánaán! – gondoltam magamban. Vártam, vártam, talán úgy 15 perc elteltével benézett a
nővérke az ajtón, na persze, hogy nem hozta a kávét.
Jött a vizit. A professzor is elmondta, amit én már tudtam. Elvonultak, nem sok idő
telhetett el, jöttek az orromat megnézni. Egy doktornő, meg gondolom az asszisztense.
Levette az oxigént adagoló maszkot, de nem sok minden változott. Belevilágított az orromba,
innen-onnan. Kapok én levegőt kérdezte? Szerintem azért van itt, mert nem sokat. –
gondoltam. Telefonált valahova. Jött még egy hölgy meg egy férfi orvos. Akinek a nyakába
sztetoszkóp volt, az nekem mind orvos volt. Nem voltam én még ilyen helyen, mint beteg,
csak látogatóba. Ők is belevilágítottak. Na végre, a férfi megszólalt: Szerintem ez egy nagy
seb, de ilyet még nem látott! Elmentek, azzal, hogy majd jönnek. Gondoltam ilyen
csodabetege még nem volt ennek a kórháznak, úgy éreztem, mintha földönkívüli lennék.
Nem értették a nagyon pocsék laboreredményeimet, főleg a süllyedést. Én akkor még
azt sem tudtam, hogy az mit jelent. Most meg az orromban nem tudom, aranybányát, vagy mit
találhattak, mivel azt mondták, hogy ilyet még nem láttak, s így most nem mernek
hozzányúlni! Na, eddig tartott az én jókedvem, legszívesebben hazamentem volna! Délután
jött a feleségem, hiába mondtam neki, hogy mindennap ne jöjjön, aranyom pedig rengeteget
dolgozott. Sárváron a Nádasdy iskolában volt szakács. 600-650 gyerekre, felnőttre főztek 60-
70 kilós kondérokat emelgetni, na egy férfinak is sok lett volna. Lányokat reggel vitte. Oviba
Tímeát, Zsuzsikát bölcsibe. Onnan dolgozni, amikor végeztek ment a gyerekekért, bolt,
házimunka, most meg még én is, szóval ez egy embert próbáló időszak volt. Sokat
gondolkodtam rajt, talán a szeretet, a bizalom, ragaszkodás, egymás munkájának
megbecsülése és a csodálatos kislányok adtak ennyi erőt, kitartást mindkettőnknek!
Másnap valóban jött a szobámba egy nővérke és két tanuló leányzó, akiknek nagyon
megörültem, gondoltam, séta lesz végre! Mindjárt kérdeztem is, séta? Ó persze. – mondták
szinte egyszerre. Hisz ez a rettenetes gép még mindig üzemben van. Kiülés először az ágy
szélére. A nővérke irányította a leányzókat, egyiket a jobb, másikat a bal oldalamra küldte.
Na, ha ezt látnák a haverok, hogy irigykednének. – gondoltam. (Na, meg a nejem.)
Madzagokat odébb tolták, s ahogy a főnökasszony mondta, vállat finoman megfogni, és
nagyon lassan próbálni felültetni. Úgy éreztem felülnék én magamtól is, nem kell ez a sok
szöveg…. A kisnővérek elkezdtek lassan felültetni, úgy 45 fokos szögben lehettem, amikor
éreztem, hogy egyre inkább szédülök, majd olyan szivárványszínű apró gömböket kezdtem
látni magam előtt, a főnővér pedig, mintha eltűnt volna, csak a hangját hallottam. Lassan
vissza. – mondta a lányoknak. Egyelőre ennyi, majd később még megismételjük és elmentek.
Csak ennyire lennék képes? Elment minden kedvem, haragudtam a nővérekre, az orvosokra,
az egész világra.
Nem tartott sokáig a haragom, mert megint megzavartak, jött a tegnapi orros doktornő
stábjával. Bele is kezdett a „hülye” kérdéseibe: mikor vettem észre először, hogy seb van az
orromba? Nem értettem. Sohasem volt. – mondtam. Elkezdte azt az orvosi litániát: tudja,
hogy miért vagyok is itt, milyen anyagokkal festettem. Most egy nagy seb van az
orrsövényemen, amiből szeretnének most pici mintát venni. Komolyabban nem mernek
egyelőre beavatkozni, mivel ahogy mondták neki, legtöbbet hanyatt fekszem és nem
szeretnék, ha netán vérezne, a vér a torkomba menjen le. Köpni, nyelni nem tudtam.
Mondtam, ha másképp nem megy akkor csinálják, minél hamarabb, mert elég rosszul kapok
levegőt, meg hamarosan megyek Pécsre. Na, nekiláttak, ami nem is volt vészes, a férfi volt a
bátrabb, ő ment az orromba egy csipesz szerű dologgal. Picit tökölődött, meg magyarázott a
többieknek, hogy mit lát, meg honnét próbálkozik. Csak csinálja már végre, mondtam neki,
mert elég kellemetlen érzés volt ahogy szétfeszítette az orrlyukamat. Na végre mutatta is
nekik, hogy megvan és úgy látja nem is vérzik. Kíváncsi voltam rá, megkértem mutassa meg.
Tényleg nem volt nagy, úgy 6-8 milliméter lehetett. Ezt elküldik vizsgálatra és amikor már
kikerülök innen, akkor vissza fognak térni hozzám. Amikor elmentek, gondoltam én valóban
egy csodabogár vagyok, de nem volt időm tovább gondolkozni, mert a bal oldalamon
megszólalt egy hölgy, bemutatkozott: ő lesz a gyógytornászom. Miiii? Én nem is vettem észre
mikor jött be, mondta, hogy alig várta ő is, hogy már elmenjenek, mert mennie kell még több
helyre. Na, tornáztunk, fekve az ágyban, mindenkinek a saját fantáziájára bízom…. Ránéztem
az órámra, nagyon gyorsan elment az idő, elmúlt dél. Odavettem egy rejtvényt, nem sokat
sikerült megfejteni, az agyam egészen másfelé járt, amikor megint nyílott szobám ajtaja, na
mi van itt ma, átjáróház lett a szobám? Egy nővérke jött egy tálcával, de ez más alakú volt,
mint amin az injekciót szokták hozni. Meghoztam az ebédjét mondta. Nem akartam hinni sem
a fülemnek, sem a szememnek. Volt az ágyam mellett egy éjjeliszekrény, amiből egy
„asztalfélét” csinált valahogy. Megemelte a fejrészt, nem tudom mit tett, valahol az ágy
mellett matatott, na mindjárt többet láttam és mondta, csak türelem, nagyon lassan fogunk
enni, de ő ráér. Húsleves volt, nagyon apró májgombóccal. Valóban lassan ment az evés, de
szerintem sokat megettem belőle. Ezután még valami főzelékféle muttyot ettünk, na ebből
csak keveset. Közben beszélgettünk és megkérdezte, hogy a madártejet szeretem-e? Mondtam
neki, hogy azt nagyon. Az most nem lesz, de valószínű, hogy másnap már hoz azt is. Na ez
már frankó! Ilyen „finomat” már rég nem ettem, ami legjobban feldobott, most már ha
keveset is, de ehettem.
Délután a szokásos dolgok, jött feleségem, de most már fél órát maradhatott. Másnap
ismétlődtek a dolgok, kialakult egy rend napjaimban. Reggel behozták az első teaadagomat,
napi 7-8 liter volt a fejadag, ezt nem is írtam korábban. Úgy gondolták, hogy a vese lehet a
főbűnös, ezért így, minél több folyadékkal próbálták meg tisztítani, ezt a Kulcsár doktornak
ajánlották a pécsi veseklinika orvosai. Volt torna is, most már teljesen fel tudtam ülni, persze
azt, hogy én magam is próbálkoztam, azt nem tudták. Amikor előző nap ebédnél feljebb
emelte a nővérke a fejrészt, megkértem, hogy ne teljesen vízszintbe eressze vissza,
gondoltam, így könnyebben tudok próbálkozni, ami be is vált. Torna után hamarosan jött két
számomra idegen arc, bemutatkoztak, mondták, hogy ők a bőrgyógyászatról jöttek. Hosszasan
vizsgálgatták a már majdnem kopasz fejemet, meglepetésemre megkérdezték, hogy pár szálat
kivehetnek-e. Természetesen, mondtam, abba a pár szálba nagy kárt tenni nem tudnak.
Tényleg, milyen rég láttam már, szinte el is felejtettem, hogy kopasz vagyok. Borotválni
nejem szokott villanyborotvával, így eszembe sem jutott, hogy megnézzem. Mondták, hogy
elviszik vizsgálatra és majd jönnek újra. Milyen fontos ember lettem én itt, gondoltam, a
kórház fele orvosa járt hozzám, persze nem látogatóba. Beindult a gépezet végre. Valamilyen
zöldségleves volt délben, megint valami mutymuruty főzelékféle utána, de jó íze volt. De a
szemem viszont csak azon volt, amit az ablakba letett, mikor bejött, így párszor majdnem az
orromban kötött ki a leves, amin jót nevettünk. Középkorú hölgy volt, de nagyon kedves.
Látta, szemeim hol járnak, mondta is, hogy amit ő megígér, azt be is szokta váltani. Igen,
madártej volt, aminek nagyon megörültem. Pici azért maradt belőle. Kezdett kialakulni egy
napirend nálam, reggel 2 kancsó tea, amikor ez fogyóba volt, hozták a következő kettőt, már
kaptam kalácsot is, amit vagy mézzel, vagy vajjal kentek meg, utána vizit, torna, valamilyen
vizsgálat általában még bejött, ebéd, pihenő. A feleségem jött minden nap. Feladtam. Nem
akartam vele vitatkozni, hogy ne jöjjön minden nap. Volt délutáni vizit, meg esti is. Még
aznap jött a bőrgyógyászatról egy kis asszisztens hölgy, mutatta, hogy ezután minden nap
azzal a „finomsággal” fogják kenni a fejem. Picit csípett, de aranyos volt, mondta vegyem
úgy, hogy ez simogatás csak és azt nem mindenki érdemli ki nála. Másnap kivették jobb
kezemből az infúziós csövet, így egyik kezem végre felszabadult. Ilyen sablonosan kezdtek
telni napjaim, amikor az ötödik torna után mondták, ha bírom, akkor lesz egy kis séta. Én,
hogyne bírnám, egyik nővérke kezébe vette a most már csak egy infúziót, segítettek felállni,
nagyon remegtek a lábaim, de ezt nem mondtam. Lassan elindultuk, a szobában egyik faltól a
másikig, de hamar elfáradtam, így vissza az ágyba. Nagyon boldog voltam. Annyira örültem
neki, amit nagyon hálásan meg is köszöntem a nővérkéknek.
Pár napig még nagyjából így zajlottak napjaim, amikor végre a vizitnél mondta a
professzor úr, úgy döntöttek, hogy másnap átmehetek egy háromágyas szobába! Úgy örültem,
ha közelebb van, lehet, megöleltem volna! Oda már jöhetnek látogatók, még több torna lesz,
séta, de nekem a lényeg az volt, hogy újra emberek közt lehetek, ha épp hasonlóan betegek ők
is, ha csak pár szót tudunk váltani, már az is szuper lesz! Most már egyre többet és többször
ehettem. Igen, a diétás nővér mondta, hogy mindent el fog követni, hogy a lehetőségekhez
mérten erősödjek. Igen a katéter, meg az ágytálazás olyan szégyenítő volt számomra, kb.
annyi idős nővérek, meg még jóval fiatalabb tanulólányok hozták, vitték, cserélték! Nagyon
megalázónak, kellemetlennek éreztem. Bíztam benne, a háromágyasba ez meg fog szűnni,
mert ott a szobában volt a fürdő, WC.
Eldöntöttem magamban, nagyon erős fogok lenni, soha nem volt probléma az
erőnlétemmel, sokszor azon versenyeztünk festő kollégákkal, hogy ki alapoz le előbb egy
falat, ki megy gyorsabban a kettes létrán. Ez a főnökünknek sokszor érthetően nem tetszett, és
ennek hangot is adott.
Eljött végre a várva várt nap, amit már csak azért sem tudok elfeledni, mert október 9-e
volt. Ez a várt nap a születésnapom! Na, nekem ez épp nem volt az eszemben, délután
feleségem köszöntött meg és Édesapám – már az új szobámban! Megszabadultam attól a
borzasztó csitt-csattól, zúgás, zörgés, a sok kábeltől. Újra szabadnak éreztem magam, repülni
tudtam volna, mint a madár.
Jött két fiú, egy idősebb, olyan 60 év körüli és egy másik, 40-45 évesnek nézett ki,
ahogy én saccoltam és úgy tűnt, vele már találkoztam valahol. Ők hoztak egy kerekesszéket
és áttoltak a 21-es szobába. Az ablak mellé kerültem. Besegítettek az ágyba, de próbáltam
nem sok segítséget elfogadni, megköszöntem nekik. Elfáradtam kicsit, épp csak
bemutatkoztam így messziről és próbáltam pihenni. Elég magas volt a fejtámla, gondoltam,
innen könnyen fel tudok ülni. Úgy, hogy az ebédet már ide kaptam, délután jött feleségem és
édesapám. Azon törtem a fejem, mekkorát fognak nézni, ha jönnek hozzám és már az új
helyen vagyok. Nem tudtam meglepetést okozni. Kiderült, hogy a nejem szinte minden nap
telefonon a munkahelyéről szokott érdeklődni hogylétemről. A szobatársakkal is jobban
megismerkedtem, apámat is ismerte az egyik emberke. Sárvári volt, szívproblémákkal volt
bent. Elalvás előtt egy keveset tudtunk beszélgetni „kollégáimmal”.
Nehezen jött álom a szememre, így volt időm megtervezni a következő heteket: úgy
számoltam, ha két hetet még itt leszek, közben elintéződik Pécs is, ott maximum másfél hét. A
biopszia kimutatja mi a bajom és így legkésőbb november végén otthon lehetek!
Másnapi vizitkor számításaimat felvázoltam orvosaimnak, amin csak mosolyogtak. Na
ezeknek meg mi a bajuk, talán ők korábbi időpontot számoltak? Azt hallottam
betegtársaimtól, sokáig senkit sem tartanak itt bent, mihelyt olyan az állapota, küldik haza.
Egy pillanatig tudtam csak örülni, mert mondta is a Hankiss professzor, hogy jó ha ebben az
évben megcsinálják a biopsziát a pécsiek. Az ájulás kerülgetett. Idén?! Meddig akarnak ezek
itt tartani engem?! Igaz, hogy nem nagy beavatkozás, de erősödni kell. Meg pár dolgot még
ők is meg akarnak nézni, vizsgálni. Van nálam olyan, amit még nem vizsgáltak? Orrom,
fejem, máj, vese, szív, már minden lett vizsgálva. Mit akarnak még, nem érek én rá itt
szórakozni, nézegessenek másokat. A főnővér olvasta a lázlapról, vagy milyen papírokból,
vese, májfunkciók – nekem ez a funkció szó már kezdett az agyamra menni – nem jók, de
annál is rosszabb a süllyedés, ennek a gyulladásnak az okát próbálják kideríteni. Másnap
átküldenek fogászatra, nincs-e esetleg ott valami nagyobb gyulladás. Az orrból vett minta
eredménye azt mutatja, a festék roncsolta az orrsövényt, kimarhatta. Le kell szedni, majd
akkor derül csak ki, hogy esetleg kell-e műteni! Mondtam nekik, én hazamegyek, ha nem
küldenek Pécsre! Jön a feleségem, délután megyek haza vele. Férfiasan bevallom most
elpityeredtem, folytak a könnyeim, rohadtul tehetetlennek éreztem magam, ilyen még nem
fordult elő velem amióta kórházban vagyok.
Állítólag kiküldtem őket a szobából, az rémlett, hogy a Kulcsár doktor úr, azt mondta, ha
majd lenyugodtam visszajön. Kivert a víz idegességembe, jött egy nővér, adott valami
injekciót a vénámba meg a fenekembe is. Elaludtam…
Délben úgy keltettek fel. Ekkor eszembe jutott, hogy mi volt vizitkor. Elment az evéstől
a kedvem, csak egy keveset tudtam legyűrni. Alig vártam, hogy jöjjön a feleségem, majd az
megmondja nekik, gondoltam. Előtte még volt a délutáni vizit, mintha semmi sem történt
volna reggel. Mondja a prof: Jóska, akkor holnap majd jönnek a fiuk és átviszik fogászatra.
Nem szóltam hozzá, mérges voltam akkor is. Jöjjenek csak. – gondoltam. Arra én már otthon
leszek. Feleségemmel megyek haza a lányaimhoz.
Jött a feleségem meg anyósom, de észrevettem, hogy valamit tudhatnak, mert furcsák
voltak. Akartam mondani, de feleségem megelőzött. Hallotta, hogy elküldtem az orvosokat.
Na, tudtak mindent. Ők csak jót akarnak nekem, meg eddig is csak azt tették. Tudja, hogy már
feszült vagyok, de ne beszéljek így azokkal, akiknek az életemet köszönhetem, annyira rossz
állapotba ért ide velem a mentő! Na alig vártam, hogy elmenjenek, mert meg lett mosva a
fejem, az agyammal együtt rendesen. Elmondtam nekik is, hogy számoltam és ha hamarosan
nem lesz biopszia, még a karácsonyt is itt élem meg, nem a családommal.
Szerintem valami nyugtató injekciókat adhattak, mert olyan tompa lett az agyam, meg
alig bírtam magam fenntartani. Este hét óra körül ébredtem meg, nagyon zsongott az agyam,
de rájöttem, ha holnap jönnek ezek után még hozzám vizitre, elnézést fogok kérni. Kezdett
pirkadni, halványan besütött szobámba a nap, csiripeltek a madaraim is, csak akkor észleltem,
hisz másik szobában vagyok, nem zakatolnak a gépek és van két betegtársam is. Vettek vért,
hozták a teám. Elkezdődött egy új nap. Jött a vizit, és elnézést kérem a stábtól, akik
meglepetésemre magukat okolták, hogy nagyon sok információt tártak elém, megértik
kitörésemet, de higgyem el, hogy ők csak jót tesznek, akarnak nekem. Ehhez kérik
türelmemet, amit tudnak, hogy ennyi kórházi fekvés után már az idegrendszerem is
18megfáradt. Kibékültünk ezek szerint, már csak egy üveg bor hiányzott, hogy teljes legyen
békénk – a hátam közepére sem kívántam semmilyen alkoholt.
Könyvem kezdő oldalait, megtaláljátok a https://elettortenetem.eu/ Címen. Hamarosan megkezdem az oldalak betöltését, amihez jó olvasás, időtöltést és még több segítő, erősítő, bíztató segítséget kívánok! A Kritikákat is írjátok meg bátran, szívesen fogadom, hosz azokból tanulok!