„Az ember kibírja a földrengést, a járványokat, a betegségek szörnyűségeit, a lélek összes kínját, de minden időben a hálószoba tragédiája volt és lesz számára a leggyötrelmesebb tragédia.”
– Lev Tolsztoj
„Apukám, apukám!” – erre ébredtem fel. Nagyon megörültem feleségemnek, pedig
előző nap mondtam neki, hogy ne jöjjön minden nap, semmi új nem történik úgysem velem.
De nem tudott otthon maradni. Elmúlt öt óra, most végre elég sokat aludtam. Sokat nem
kellett mondanom, mert már megint beszélt a Kulcsár dokival, így mindent tudott, ami
lényeges. Kérdezte, hogy olvastam-e az újságot, amit hozott, mert most is van friss. Ugye
milyen ronda baleset volt Hegyfalunál? – kérdezte. Voltak valami foszlányok emlékeimben,
úgy tettem mintha mindenre emlékeznék, pedig sajnos nem. Nem akartam, hogy észrevegye
zavaromat. Úgy tettem, mint ha tökéletesen emlékeznék. Megint a vétlen halt meg –
mondtam. Mert meghalt? – kérdezte vissza meglepetten. Én úgy emlékszem, hogy igen –
folyt rólam a víz, most már tudtam, hogy az idegek harca. Igyekeztem nem mutatni
értetlenségemet, de észrevette rajtam. Mi a baj, nem vagy jól? – kérdezte. Át is vágtam abba,
hogy este a Kulcsár fog ügyelni, valamiről beszélgetni akar.
Lányaink küldtek rajzokat, Tímea 5 éves elmúlt akkor, ő a családot rajzolta le,
szívecskéket, madarakat. Zsuzsika másfél éves volt. Aranyom rajzával most pályázni lehetne
a modern festészet, rajz kiállításon. Nagyon örültem neki, de nem tudtam kivenni mi is akar
lenni. Ili – ő a feleségem – elmagyarázta, azon is rajt voltam, de szerintem ezt csak mondta.
Nagyon gyorsan eltelt ez az idő, ilyenkor rohan, máskor meg nem akar menni. Hozott órát is,
így már legalább tudtam, mikor van délelőtt, vagy délután. Amikor elment, akkor odavettem
újra az újságot, ledöbbentem. Nem volt halott! Később elmondta, ő is észrevette rajtam, hogy
valami nem stimmel. Amikor nejem elment épp azon gondolkoztam, hogy miért is van az,
hogy ilyen nehezen emlékszem egyes dolgokra. Sokáig nem volt időm erre, mivel jött az
orvosom. Ránéztem az órára, fél hat volt még csak. Mondta is, hogy nem ment haza, így
korábban be tudott jönni hozzám. Leült az ágyamra, de mielőtt elkezdte volna mondani,
félrehúztam maszkomat, kérdeztem, miért van ez, hogy elolvasok egy cikket, rá kb. 1-2 óra
múlva már csak töredékekre emlékszem? Meg nem sokkal jobb, a maszkban sem, valamiért
az orromon nehezen kapok levegőt. Mondta, hogy küld fül-orr-gégészt és majd az megnézi. A
lényeges dolgokat összefoglalta, voltak változások a labor eredményben, de jobbra
számítottak. Már csak nagyon ritkán köhögtem és semmilyen vér nem jött fel. Össze ült a
konzílium előtte délután és arra jutottak, mivel a vese, máj, süllyedés laborjaim voltak a
legrosszabbak, meg kellene nézni közelebbről is, szövettan kellene először a veséből, de ezt
itt Szombathelyen nem csinálják, nincs hozzá eszközük. Mi a véleményem, ha egy kicsit
erősítenek, és utána választhatok, Budapest, Szeged és a pécsi veseklinikák közül. Pár napról
lenne csak szó. Semmi más megoldás nincs, kérdeztem? Nem tudnak ennél jobbat? Nem,
sajnos, felelte. Mondtam holnap jön a feleségem és megbeszélem vele. Már tudja, mondta
nevetve, mosolyogva. Én már ma beszéltem vele. Tehát, amikor délután látogatóba volt akkor
Ő már tudta? Igen. – mondta. Pécset javasolta, oda küldtek már biopsziára több beteget is,
akik meg voltak elégedve vele. Na most össze voltam zavarodva rendesen. Ez csak rövid
ideig tarthatott, mert eldöntöttem! Meg akarok, meg fogok gyógyulni, lányaimnak apa kell,
feleségemet meg úgy szeretem most is, mint amikor feleségül kértem. Nem fogom feladni!
Most nagyon szerettem volna, ha feleségem is ott lehetett volna velem. Nem épp a döntés
meghozatalában, csak nagyon hiányzott, szerettem volna, ha mellettem van …
Egy jó órát bent volt nálam a Kulcsár doktor úr, ahogy ránéztem az órára. Amikor innét
kikerülök, jön hozzám egy diétás nővér, aki elfog látni minden jóval. Remélik, erősödni
fogok, s akkor beszélnek a pécsi dokikkal. Az emlékezetkiesést, meg azok a fránya
laboreredmények idézhetik elő. Szerinte még pár nap és ha minden oké, akkor átvisznek egy
háromágyas szobába. Végre. – mondtam neki. De átmegyek én magam is, hisz egy hete csak
fekszem. Rám nézett, mint aki nem ért valamit, s kérdezi egy hétre emlékszel Jóskám? Miért?
Elmúlt két hete tegnap, mondta. Majd jönnek a nővérkék, először segítenek kiülni az ágy
szélére, majd egy kis séta, csak utána lesz háromágyas szoba. Meg sem tudtam szólalni.
Örültem is meg nem is, én legszívesebben már akkor mentem volna. Hihetetlen volt, hogy
nem tudok menni, ha leszedik rólam ezt a köteg madzagot. Agyi MRI is volt, ahogy mondta,
ott minden rendben van. Erre nem is emlékeztem. Ahogy erősödőm, az is rendbe fog jönni!
Nagyon bíztam benne, hogy innen kezdve felpörögnek a dolgok. Ez gyorsan fog menni,
amiket mondott és irány haza kislányaimhoz!
Kezdett sötétedni, gondolkodtam a dolgokon, de hamar megzuhanhattam, mert a
madarak csiripelésére ébredtem fel. Az én kis zenekarom, közben megláttam egy ágon egy
szerelmeskedő gerlepárt. Ilyen jó hangulatban már rég ébredtem. A nővérkétől, amikor
cserélte a tápanyagomat, kávét akartam kérni, valamiért hirtelen megkívántam.
Meglepetésemre azt kérdezte hány cukorral, rummal, vagy tejjel, és elment. Hiszen ez maga a
Kánaán! – gondoltam magamban. Vártam, vártam, talán úgy 15 perc elteltével benézett a
nővérke az ajtón, na persze, hogy nem hozta a kávét.
Jött a vizit. A professzor is elmondta, amit én már tudtam. Elvonultak, nem sok idő
telhetett el, jöttek az orromat megnézni. Egy doktornő, meg gondolom az asszisztense.
Levette az oxigént adagoló maszkot, de nem sok minden változott. Belevilágított az orromba,
innen-onnan. Kapok én levegőt kérdezte? Szerintem azért van itt, mert nem sokat. –
gondoltam. Telefonált valahova. Jött még egy hölgy meg egy férfi orvos. Akinek a nyakába
sztetoszkóp volt, az nekem mind orvos volt. Nem voltam én még ilyen helyen, mint beteg,
csak látogatóba. Ők is belevilágítottak. Na végre, a férfi megszólalt: Szerintem ez egy nagy
seb, de ilyet még nem látott! Elmentek, azzal, hogy majd jönnek. Gondoltam ilyen
csodabetege még nem volt ennek a kórháznak, úgy éreztem, mintha földönkívüli lennék.
Nem értették a nagyon pocsék laboreredményeimet, főleg a süllyedést. Én akkor még
azt sem tudtam, hogy az mit jelent. Most meg az orromban nem tudom, aranybányát, vagy mit
találhattak, mivel azt mondták, hogy ilyet még nem láttak, s így most nem mernek
hozzányúlni! Na, eddig tartott az én jókedvem, legszívesebben hazamentem volna! Délután
jött a feleségem, hiába mondtam neki, hogy mindennap ne jöjjön, aranyom pedig rengeteget
dolgozott. Sárváron a Nádasdy iskolában volt szakács. 600-650 gyerekre, felnőttre főztek 60-
70 kilós kondérokat emelgetni, na egy férfinak is sok lett volna. Lányokat reggel vitte. Oviba
Tímeát, Zsuzsikát bölcsibe. Onnan dolgozni, amikor végeztek ment a gyerekekért, bolt,
házimunka, most meg még én is, szóval ez egy embert próbáló időszak volt. Sokat
gondolkodtam rajt, talán a szeretet, a bizalom, ragaszkodás, egymás munkájának
megbecsülése és a csodálatos kislányok adtak ennyi erőt, kitartást mindkettőnknek!
Másnap valóban jött a szobámba egy nővérke és két tanuló leányzó, akiknek nagyon
megörültem, gondoltam, séta lesz végre! Mindjárt kérdeztem is, séta? Ó persze. – mondták
szinte egyszerre. Hisz ez a rettenetes gép még mindig üzemben van. Kiülés először az ágy
szélére. A nővérke irányította a leányzókat, egyiket a jobb, másikat a bal oldalamra küldte.
Na, ha ezt látnák a haverok, hogy irigykednének. – gondoltam. (Na, meg a nejem.)
Madzagokat odébb tolták, s ahogy a főnökasszony mondta, vállat finoman megfogni, és
nagyon lassan próbálni felültetni. Úgy éreztem felülnék én magamtól is, nem kell ez a sok
szöveg…. A kisnővérek elkezdtek lassan felültetni, úgy 45 fokos szögben lehettem, amikor
éreztem, hogy egyre inkább szédülök, majd olyan szivárványszínű apró gömböket kezdtem
látni magam előtt, a főnővér pedig, mintha eltűnt volna, csak a hangját hallottam. Lassan
vissza. – mondta a lányoknak. Egyelőre ennyi, majd később még megismételjük és elmentek.
Csak ennyire lennék képes? Elment minden kedvem, haragudtam a nővérekre, az orvosokra,
az egész világra.
Nem tartott sokáig a haragom, mert megint megzavartak, jött a tegnapi orros doktornő
stábjával. Bele is kezdett a „hülye” kérdéseibe: mikor vettem észre először, hogy seb van az
orromba? Nem értettem. Sohasem volt. – mondtam. Elkezdte azt az orvosi litániát: tudja,
hogy miért vagyok is itt, milyen anyagokkal festettem. Most egy nagy seb van az
orrsövényemen, amiből szeretnének most pici mintát venni. Komolyabban nem mernek
egyelőre beavatkozni, mivel ahogy mondták neki, legtöbbet hanyatt fekszem és nem
szeretnék, ha netán vérezne, a vér a torkomba menjen le. Köpni, nyelni nem tudtam.
Mondtam, ha másképp nem megy akkor csinálják, minél hamarabb, mert elég rosszul kapok
levegőt, meg hamarosan megyek Pécsre. Na, nekiláttak, ami nem is volt vészes, a férfi volt a
bátrabb, ő ment az orromba egy csipesz szerű dologgal. Picit tökölődött, meg magyarázott a
többieknek, hogy mit lát, meg honnét próbálkozik. Csak csinálja már végre, mondtam neki,
mert elég kellemetlen érzés volt ahogy szétfeszítette az orrlyukamat. Na végre mutatta is
nekik, hogy megvan és úgy látja nem is vérzik. Kíváncsi voltam rá, megkértem mutassa meg.
Tényleg nem volt nagy, úgy 6-8 milliméter lehetett. Ezt elküldik vizsgálatra és amikor már
kikerülök innen, akkor vissza fognak térni hozzám. Amikor elmentek, gondoltam én valóban
egy csodabogár vagyok, de nem volt időm tovább gondolkozni, mert a bal oldalamon
megszólalt egy hölgy, bemutatkozott: ő lesz a gyógytornászom. Miiii? Én nem is vettem észre
mikor jött be, mondta, hogy alig várta ő is, hogy már elmenjenek, mert mennie kell még több
helyre. Na, tornáztunk, fekve az ágyban, mindenkinek a saját fantáziájára bízom…. Ránéztem
az órámra, nagyon gyorsan elment az idő, elmúlt dél. Odavettem egy rejtvényt, nem sokat
sikerült megfejteni, az agyam egészen másfelé járt, amikor megint nyílott szobám ajtaja, na
mi van itt ma, átjáróház lett a szobám? Egy nővérke jött egy tálcával, de ez más alakú volt,
mint amin az injekciót szokták hozni. Meghoztam az ebédjét mondta. Nem akartam hinni sem
a fülemnek, sem a szememnek. Volt az ágyam mellett egy éjjeliszekrény, amiből egy
„asztalfélét” csinált valahogy. Megemelte a fejrészt, nem tudom mit tett, valahol az ágy
mellett matatott, na mindjárt többet láttam és mondta, csak türelem, nagyon lassan fogunk
enni, de ő ráér. Húsleves volt, nagyon apró májgombóccal. Valóban lassan ment az evés, de
szerintem sokat megettem belőle. Ezután még valami főzelékféle muttyot ettünk, na ebből
csak keveset. Közben beszélgettünk és megkérdezte, hogy a madártejet szeretem-e? Mondtam
neki, hogy azt nagyon. Az most nem lesz, de valószínű, hogy másnap már hoz azt is. Na ez
már frankó! Ilyen „finomat” már rég nem ettem, ami legjobban feldobott, most már ha
keveset is, de ehettem.
Délután a szokásos dolgok, jött feleségem, de most már fél órát maradhatott. Másnap
ismétlődtek a dolgok, kialakult egy rend napjaimban. Reggel behozták az első teaadagomat,
napi 7-8 liter volt a fejadag, ezt nem is írtam korábban. Úgy gondolták, hogy a vese lehet a
főbűnös, ezért így, minél több folyadékkal próbálták meg tisztítani, ezt a Kulcsár doktornak
ajánlották a pécsi veseklinika orvosai. Volt torna is, most már teljesen fel tudtam ülni, persze
azt, hogy én magam is próbálkoztam, azt nem tudták. Amikor előző nap ebédnél feljebb
emelte a nővérke a fejrészt, megkértem, hogy ne teljesen vízszintbe eressze vissza,
gondoltam, így könnyebben tudok próbálkozni, ami be is vált. Torna után hamarosan jött két
számomra idegen arc, bemutatkoztak, mondták, hogy ők a bőrgyógyászatról jöttek. Hosszasan
vizsgálgatták a már majdnem kopasz fejemet, meglepetésemre megkérdezték, hogy pár szálat
kivehetnek-e. Természetesen, mondtam, abba a pár szálba nagy kárt tenni nem tudnak.
Tényleg, milyen rég láttam már, szinte el is felejtettem, hogy kopasz vagyok. Borotválni
nejem szokott villanyborotvával, így eszembe sem jutott, hogy megnézzem. Mondták, hogy
elviszik vizsgálatra és majd jönnek újra. Milyen fontos ember lettem én itt, gondoltam, a
kórház fele orvosa járt hozzám, persze nem látogatóba. Beindult a gépezet végre. Valamilyen
zöldségleves volt délben, megint valami mutymuruty főzelékféle utána, de jó íze volt. De a
szemem viszont csak azon volt, amit az ablakba letett, mikor bejött, így párszor majdnem az
orromban kötött ki a leves, amin jót nevettünk. Középkorú hölgy volt, de nagyon kedves.
Látta, szemeim hol járnak, mondta is, hogy amit ő megígér, azt be is szokta váltani. Igen,
madártej volt, aminek nagyon megörültem. Pici azért maradt belőle. Kezdett kialakulni egy
napirend nálam, reggel 2 kancsó tea, amikor ez fogyóba volt, hozták a következő kettőt, már
kaptam kalácsot is, amit vagy mézzel, vagy vajjal kentek meg, utána vizit, torna, valamilyen
vizsgálat általában még bejött, ebéd, pihenő. A feleségem jött minden nap. Feladtam. Nem
akartam vele vitatkozni, hogy ne jöjjön minden nap. Volt délutáni vizit, meg esti is. Még
aznap jött a bőrgyógyászatról egy kis asszisztens hölgy, mutatta, hogy ezután minden nap
azzal a „finomsággal” fogják kenni a fejem. Picit csípett, de aranyos volt, mondta vegyem
úgy, hogy ez simogatás csak és azt nem mindenki érdemli ki nála. Másnap kivették jobb
kezemből az infúziós csövet, így egyik kezem végre felszabadult. Ilyen sablonosan kezdtek
telni napjaim, amikor az ötödik torna után mondták, ha bírom, akkor lesz egy kis séta. Én,
hogyne bírnám, egyik nővérke kezébe vette a most már csak egy infúziót, segítettek felállni,
nagyon remegtek a lábaim, de ezt nem mondtam. Lassan elindultuk, a szobában egyik faltól a
másikig, de hamar elfáradtam, így vissza az ágyba. Nagyon boldog voltam. Annyira örültem
neki, amit nagyon hálásan meg is köszöntem a nővérkéknek.
Pár napig még nagyjából így zajlottak napjaim, amikor végre a vizitnél mondta a
professzor úr, úgy döntöttek, hogy másnap átmehetek egy háromágyas szobába! Úgy örültem,
ha közelebb van, lehet, megöleltem volna! Oda már jöhetnek látogatók, még több torna lesz,
séta, de nekem a lényeg az volt, hogy újra emberek közt lehetek, ha épp hasonlóan betegek ők
is, ha csak pár szót tudunk váltani, már az is szuper lesz! Most már egyre többet és többször
ehettem. Igen, a diétás nővér mondta, hogy mindent el fog követni, hogy a lehetőségekhez
mérten erősödjek. Igen a katéter, meg az ágytálazás olyan szégyenítő volt számomra, kb.
annyi idős nővérek, meg még jóval fiatalabb tanulólányok hozták, vitték, cserélték! Nagyon
megalázónak, kellemetlennek éreztem. Bíztam benne, a háromágyasba ez meg fog szűnni,
mert ott a szobában volt a fürdő, WC.
Eldöntöttem magamban, nagyon erős fogok lenni, soha nem volt probléma az
erőnlétemmel, sokszor azon versenyeztünk festő kollégákkal, hogy ki alapoz le előbb egy
falat, ki megy gyorsabban a kettes létrán. Ez a főnökünknek sokszor érthetően nem tetszett, és
ennek hangot is adott.
Eljött végre a várva várt nap, amit már csak azért sem tudok elfeledni, mert október 9-e
volt. Ez a várt nap a születésnapom! Na, nekem ez épp nem volt az eszemben, délután
feleségem köszöntött meg és Édesapám – már az új szobámban! Megszabadultam attól a
borzasztó csitt-csattól, zúgás, zörgés, a sok kábeltől. Újra szabadnak éreztem magam, repülni
tudtam volna, mint a madár.
Jött két fiú, egy idősebb, olyan 60 év körüli és egy másik, 40-45 évesnek nézett ki,
ahogy én saccoltam és úgy tűnt, vele már találkoztam valahol. Ők hoztak egy kerekesszéket
és áttoltak a 21-es szobába. Az ablak mellé kerültem. Besegítettek az ágyba, de próbáltam
nem sok segítséget elfogadni, megköszöntem nekik. Elfáradtam kicsit, épp csak
bemutatkoztam így messziről és próbáltam pihenni. Elég magas volt a fejtámla, gondoltam,
innen könnyen fel tudok ülni. Úgy, hogy az ebédet már ide kaptam, délután jött feleségem és
édesapám. Azon törtem a fejem, mekkorát fognak nézni, ha jönnek hozzám és már az új
helyen vagyok. Nem tudtam meglepetést okozni. Kiderült, hogy a nejem szinte minden nap
telefonon a munkahelyéről szokott érdeklődni hogylétemről. A szobatársakkal is jobban
megismerkedtem, apámat is ismerte az egyik emberke. Sárvári volt, szívproblémákkal volt
bent. Elalvás előtt egy keveset tudtunk beszélgetni „kollégáimmal”.
Nehezen jött álom a szememre, így volt időm megtervezni a következő heteket: úgy
számoltam, ha két hetet még itt leszek, közben elintéződik Pécs is, ott maximum másfél hét. A
biopszia kimutatja mi a bajom és így legkésőbb november végén otthon lehetek!
Másnapi vizitkor számításaimat felvázoltam orvosaimnak, amin csak mosolyogtak. Na
ezeknek meg mi a bajuk, talán ők korábbi időpontot számoltak? Azt hallottam
betegtársaimtól, sokáig senkit sem tartanak itt bent, mihelyt olyan az állapota, küldik haza.
Egy pillanatig tudtam csak örülni, mert mondta is a Hankiss professzor, hogy jó ha ebben az
évben megcsinálják a biopsziát a pécsiek. Az ájulás kerülgetett. Idén?! Meddig akarnak ezek
itt tartani engem?! Igaz, hogy nem nagy beavatkozás, de erősödni kell. Meg pár dolgot még
ők is meg akarnak nézni, vizsgálni. Van nálam olyan, amit még nem vizsgáltak? Orrom,
fejem, máj, vese, szív, már minden lett vizsgálva. Mit akarnak még, nem érek én rá itt
szórakozni, nézegessenek másokat. A főnővér olvasta a lázlapról, vagy milyen papírokból,
vese, májfunkciók – nekem ez a funkció szó már kezdett az agyamra menni – nem jók, de
annál is rosszabb a süllyedés, ennek a gyulladásnak az okát próbálják kideríteni. Másnap
átküldenek fogászatra, nincs-e esetleg ott valami nagyobb gyulladás. Az orrból vett minta
eredménye azt mutatja, a festék roncsolta az orrsövényt, kimarhatta. Le kell szedni, majd
akkor derül csak ki, hogy esetleg kell-e műteni! Mondtam nekik, én hazamegyek, ha nem
küldenek Pécsre! Jön a feleségem, délután megyek haza vele. Férfiasan bevallom most
elpityeredtem, folytak a könnyeim, rohadtul tehetetlennek éreztem magam, ilyen még nem
fordult elő velem amióta kórházban vagyok.
Állítólag kiküldtem őket a szobából, az rémlett, hogy a Kulcsár doktor úr, azt mondta, ha
majd lenyugodtam visszajön. Kivert a víz idegességembe, jött egy nővér, adott valami
injekciót a vénámba meg a fenekembe is. Elaludtam…
Délben úgy keltettek fel. Ekkor eszembe jutott, hogy mi volt vizitkor. Elment az evéstől
a kedvem, csak egy keveset tudtam legyűrni. Alig vártam, hogy jöjjön a feleségem, majd az
megmondja nekik, gondoltam. Előtte még volt a délutáni vizit, mintha semmi sem történt
volna reggel. Mondja a prof: Jóska, akkor holnap majd jönnek a fiuk és átviszik fogászatra.
Nem szóltam hozzá, mérges voltam akkor is. Jöjjenek csak. – gondoltam. Arra én már otthon
leszek. Feleségemmel megyek haza a lányaimhoz.
Jött a feleségem meg anyósom, de észrevettem, hogy valamit tudhatnak, mert furcsák
voltak. Akartam mondani, de feleségem megelőzött. Hallotta, hogy elküldtem az orvosokat.
Na, tudtak mindent. Ők csak jót akarnak nekem, meg eddig is csak azt tették. Tudja, hogy már
feszült vagyok, de ne beszéljek így azokkal, akiknek az életemet köszönhetem, annyira rossz
állapotba ért ide velem a mentő! Na alig vártam, hogy elmenjenek, mert meg lett mosva a
fejem, az agyammal együtt rendesen. Elmondtam nekik is, hogy számoltam és ha hamarosan
nem lesz biopszia, még a karácsonyt is itt élem meg, nem a családommal.
Szerintem valami nyugtató injekciókat adhattak, mert olyan tompa lett az agyam, meg
alig bírtam magam fenntartani. Este hét óra körül ébredtem meg, nagyon zsongott az agyam,
de rájöttem, ha holnap jönnek ezek után még hozzám vizitre, elnézést fogok kérni. Kezdett
pirkadni, halványan besütött szobámba a nap, csiripeltek a madaraim is, csak akkor észleltem,
hisz másik szobában vagyok, nem zakatolnak a gépek és van két betegtársam is. Vettek vért,
hozták a teám. Elkezdődött egy új nap. Jött a vizit, és elnézést kérem a stábtól, akik
meglepetésemre magukat okolták, hogy nagyon sok információt tártak elém, megértik
kitörésemet, de higgyem el, hogy ők csak jót tesznek, akarnak nekem. Ehhez kérik
türelmemet, amit tudnak, hogy ennyi kórházi fekvés után már az idegrendszerem is
18megfáradt. Kibékültünk ezek szerint, már csak egy üveg bor hiányzott, hogy teljes legyen
békénk – a hátam közepére sem kívántam semmilyen alkoholt.