Ismerős az- az érzés, amikor kívülről „jól nézel ki”,de belül küzdesz? Nem kell mindig magyarázkodnod. Nem tartozol senkinek elszámolással. Elég, ha tudod magadról, hogy helytállsz. Ha ma gyengébb vagy, az nem kudarc. A vesebetegség nem mindig fáj, de nagyon fáraszt. És ettől még értékes vagy. Ha ma csak pihenni tudsz, az is elég. Vesebetegként sokszor nem a fájdalom a legnehezebb,hanem a kiszolgáltatottság. A várakozás. A bizonytalanság. Ha ezt érzed, nem vagy egyedül. Sokan vagyunk, akik értjük.
Sokszor fogcsikorgatva mentem be a munkahelyemre. Nem a munkától féltem, nem a fáradtságtól. Hanem attól a lelki tehertől, amit naponta cipeltem.
Három embólia és két infarktus után is tettem a dolgomat.
Nem sokan beszélgettek velem. Néhányan leginkább arról kérdeztek, mi történt velem a sárvári, szombathelyi vagy pécsi kórházban.
Erről nem szerettem beszélni.
Tudtam, milyen a világ.
Ha valamit mondok ma, holnap már kiszínezve járja be a várost.
Ez is bántott.
Este, amikor hazaértem és lefeküdtünk, feleségem rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
Kérdeznie sem kellett.
Úgy ismertük egymást, hogy sokszor a másik gondolatát is tudtuk.
Én még mindig bíztam abban, hogy betartják az ígéretüket, és találnak nekem megfelelő munkát.
De nem így történt.
Dobáltak ide-oda.
Ha nem volt éjjeliőr, oda küldtek. Ha más hiányzott, mentem helyettesíteni.
Vártam a tavaszt, hogy visszakerülök a csónakázótóra.
Nem kerültem.
Ők mentek, én maradtam mindenesnek.
Az a vállalat, ahol megbetegedtem, végül portási, éjjeliőri, majd pénztárosi munkát tudott adni nekem.
Körülbelül két évig csináltam ezt.
