„Nem minden szenvedés egyforma. Nem feltétlenül a legnagyobb szenvedés váltja ki a legnagyobb együttérzést…”
Suzanne O’Sullivan
Az első felülés
Korábbi hibáimból tanulva most nem akartam sem magamat, sem a sorsot próbára tenni. Kivártam a megígért segítséget.
Hamarosan megérkezett egy nővér és egy tanulólány.
Először tréfálkoztak a türelmetlenségemmel, mire azt feleltem:
– Ezt az ellenségemnek sem kívánnám. Nyolc hetet mozdulatlanul feküdni egy gipszágyban.
Mosolyogtak. Azt mondták, ők is várták már ezt a napot, csak fel akartak vidítani.
Két oldalamra álltak, és lassan emelni kezdtek.
Elmagyarázták, hogy először harminc fokig gyakorlunk, majd ha már magamtól is megy, lépünk tovább – szépen, lassan.
Amikor majdnem derékszögben ültem, megszédültem. Kiverte a víz a testemet, ezért visszafektettek.
Nem erre számítottam.
Nevetve mondtam:
– Tegnap még azt mondtam a Kulcsár doktornak, hogy magamtól is felkelek az ágyból.
Nevettek ők is.
Most értettem meg igazán, hogy ennyi fekvés után mindent újra kell tanulni.
Lassan, de biztosan
Még többször megpróbáltuk a majdnem felülést. Azt mondták, csak erősítsem magam az ágyban, de semmit ne erőltessek. Csak azt tegyem, ami jól esik.
Harmadik nap után már segítség nélkül fel tudtam ülni.
Ezután következett az ágy szélére kiülés. A lábaimat segíteni kellett lelógatni.
Éreztem, ahogy újra dolgozni kezdenek az izmok, ahogy a vér leér a lábujjaimig.
Tudtam, hogy még idő kell, mire járni fogok.
De azt is tudtam:
Ha eddig kibírtam, ezt is kibírom.
Akarom. Meg fogom csinálni.
Hittem magamban.
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? – Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.Arany János
Három lépés
Feleségem mindig mondta, hogy a kislányaim állandóan kérdezik, mikor megyek haza.
Ez erőt adott.
Már rá tudtam állni a lábamra, de a lépés még nehezen ment.
Egy délután meglátogatott a feleségem és az unokatestvérem. Megmutattam nekik, hogy már meg tudok állni.
Megkértem, álljon mögém. Ráálltam a lábaira, és így tettünk három apró lépést.
Nem volt sok.
Nekem mégis a világot jelentette.
Újra érezhettem, milyen jó menni.
Sokan ezt természetesnek veszik.
Én akkor már tudtam, hogy a járás ajándék.
A folyosótól a tornateremig
Másnap kerekesszékbe ültettek, és kitoltak a folyosóra.
Ott állt a járókeret. Két hosszú kapaszkodó rúd között kellett aprókat lépnem.
Segítették a lábaimat előre tenni. Elmentünk félútig, aztán vissza.
Le akartam ülni.
Azt mondták:
– Olyan ügyes, még egyszer megcsináljuk.
És megcsináltuk.
Napról napra jobban ment. Egy hét múlva már segítség nélkül végigjártam a távot.
Utána a szobában is gyakoroltam, először csak az ágy mellett, később a szoba hosszában.
Mindig megmutattam a feleségemnek, milyen szépen tudok lépegetni. Mindkettőnknek óriási öröm volt.
Egyszer tréfásan azt mondtam neki:
– Legközelebb már a kórház kapujánál foglak várni.
Két hét múlva már a tornaterembe jártam.
Amit az orvosok láttak
Az orvosok örültek, hogy ilyen gyorsan fejlődöm. Mindannyian segítőkészek és rendesek voltak hozzám.
Ekkor mutatták meg a korábbi MRI felvételeket.
Az egyiket, amikor bekerültem összetört csigolyákkal.
A másikat, amely a hosszú fekvés, kezelések és gyógyulás után készült.
Ha nincs rajta a nevem, nem hiszem el, hogy ugyanaz a gerinc.
Az első képen mintha kukacok járták volna át a csontjaimat.
A másodikon szinte teljesen normális, sima csontozat látszott.
Elképesztő volt.
És felemelő.
Megköszöntem nekik mindazt, amit értem tettek, és elnézést kértem, ha néha türelmetlen voltam.
Csak mosolyogtak.
Azt mondták:
– Amit maga ebben a két és fél évben átélt, az öt embernek is elég lett volna.
Hazatérés
Felnőttként megtanultuk kiiktatni gondolatainkból az elmúlást; igyekszünk elterelni a figyelmünket; pozitív fogalmakat kapcsolunk hozzá („eltávozás”, „hazatérés„, egyesülés Istennel, végső béke); mítoszokba kapaszkodva tagadjuk; maradandót alkotva halhatatlanságra törekszünk, gyermekeink képében kivetítjük magunkat a jövőbe, vagy olyan vallást követünk, amely lelki újjászületést ígér.
Irvin David Yalom

Napról napra nagyobb távokat tettem meg egyedül.
Amikor megengedték a fokozatos mozgást, azon a napon elhagytam a kórházat.
Otthon hatalmas volt az öröm.
Zsuzsika már nem nézett idegenként rám, de emlékezett a balesetre. Kérdezgette, miért feküdtem a lépcsőn, és miért sírt, amikor megszólalt a mentő szirénája.
Nem voltam felkészülve erre.
Csak annyit mondtam:
– Megcsúsztam a lépcsőn. A többit majd később megbeszéljük. Most az a fontos, hogy újra itt vagyok veletek.
Új élet kezdete
Még gerinctartó fűzőt kellett hordanom. Nem volt kényelmes, de ez már nem számított.
Kaptam gyógyszereket és azt a francia injekciót is, amelyet a minisztériumtól kérvényeztek meg számomra.
Minden nap várni kellett Panni nénit, az orvosi asszisztenst, aki beadta.
Volt, hogy reggel jött, volt, hogy csak dél körül.
Addig nem tudtam lemenni, sétálni a csónakázótóhoz, ahol ismerősökkel beszélgettem.
Egyszer csak arra gondoltam:
Nem nagydolog beadni egy injekciót.
A mennyiség már a fecskendőben volt, a tű is rajta volt.
Csak a kupakot kellett levenni.
És arra jutottam:
Ezt én is meg tudom csinálni.
„A tiszta szeretet nem azért ad, hogy derűvé változtassa valakinek a rossz hangulatát, vagy a hálátlansága helyett hálát eszközöljön ki. Az igaz szeretet az adás tökéletesen tiszta, akadálytalan formája. Szabadon árad a többi ember felé, és jutalmát önmagában hordja.”
Gerald G. Jampolsky
Elhatároztam magamban, hogy amikor egyedül leszek otthon, beadom magamnak az injekciót.
Egyik nap feleségem elment dolgozni, én elvittem a lányokat: Tímeát iskolába, Zsuzsikát bölcsődébe. Mikor hazaértem, nekikészültem a nagy feladatnak.
Panni néni nagyon aranyos volt, de nem lehetett kiszámítani, mikor ér oda hozzám. Én pedig annyit voltam már bezárva, kórházak között, hogy vágytam a szabadságra, önállóságra.
Kivettem a hűtőből az injekciót, előkészítettem a fertőtlenítőt, letoltam a nadrágot. Franciaországból küldték mindig az egyhavi adagot.
Letéptem a tű védőjét, bekentem magam fertőtlenítővel, emeltem a kezem… de amikor a tű a fenekemhez ért volna, reflexből elhúztam magam.
Újra próbáltam. Megint. És megint.
Úgy huszonötször-harmincszor.
A végére a fenekem olyan lett, mint a szita, de az injekció még mindig tele volt.
Szakadt rólam a víz. Leültem pihenni, és bátorítani kezdtem magam:
– Több száz injekciót kaptál már, ezt az egyet csak beadod!
Eszembe jutott, hogy biztos van otthon valami rövidital. Találtam is egy üveg Hubertust.
Kortyoltam belőle egy kicsit.
Vártam a hatást.
Valóban bátrabbnak éreztem magam.
Próbálkoztam újra – háromszor, négyszer. De nem ment.
Gondoltam, kevés volt. Most ittam egy nagyobbat.
Aztán még egyet.
Mire észbe kaptam, alig maradt valami a két decis üvegben.
Leültem, vártam, már szédültem rendesen. Közben hangosan biztattam magam:
– Kibírtál két év kórházat, rengeteg infúziót, injekciót… most meg ezzel nem bírsz el?
Mérges lettem magamra.
Aztán egyszer csak dühömben teljes erőből beleszúrtam a tűt, és benyomtam az injekciót.
Sikerült!
Amikor megláttam, hogy üres a fecskendő, olyan boldog voltam, mint talán még soha.
Elpakoltam mindent – vagy legalábbis azt hittem. Közben még dudorásztam is valamit. Nagyon elégedett voltam magammal.
Örömömben megittam a maradék Hubertust is.
Aztán ledőltem az ágyra pihenni egy kicsit.
Arra ébredtem, hogy be vagyok takarva, a lányok pedig az ágy mellett kuncognak.
Hát bizony berúgtam.
Évek óta nem ittam egy kortyot sem.
Feleségem mondta, hogy ő rakott el mindent, amikor meglátta az üveget, akkor jött rá, miért aludtam el, és főleg miért ittam.
Ő addig azt hitte, hogy Panni néni adta be az injekciót.
Elmeséltem, mi történt délelőtt, megmutattam a „szétlőtt” fenekemet.
A lányok napokig nevettek rajta.
Másnap már csak három-négy lyukat csináltam.
Attól kezdve pedig minden nap beadtam magamnak az injekciót.
Könnyekből épült jövő
„A tiszta szeretet nem azért ad, hogy derűvé változtassa valakinek a rossz hangulatát, vagy a hálátlansága helyett hálát eszközöljön ki. Az igaz szeretet az adás tökéletesen tiszta, akadálytalan formája. Szabadon árad a többi ember felé, és jutalmát önmagában hordja.”
Gerald G. Jampolsky
Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy megerősödjek.
Ez akkor az egyik legnagyobb feladatom volt.
Két év kórház után az izmok, ízületek nagyon legyengültek, ráadásul a kilenc hónapon át szedett napi 39 szem Prednisolon súlyos csontritkulást okozott.
Minden nap próbáltam egy kicsit többet tenni.
Nem mondtam senkinek, de a fejemben már megszületett az elhatározás:
minél előbb valamilyen könnyű munkát szeretnék végezni.
Hiszen amikor megtörtént a baleset, a vezetők megígérték, hogy ha meggyógyulok, találnak nekem megfelelő munkát.
A vesebetegség utáni rehabilitáció hosszú és összetett folyamat volt. Jártam fizikoterápiára, mindenhová, ahová az orvosok küldtek.
Kéthetente mentem nephrológiára kontrollra.
Az eredményeim lassan, de biztosan javultak.
Öt hónap után már csak havonta egyszer kellett mennem, kísérettel.
Ekkor már úgy éreztem, hogy napi négy-öt órás könnyebb munkát el tudnék vállalni.
Egyik kontroll alkalmával ezt meg is említettem Kulcsár főorvos úrnak.
– Doktor úr, úgy érzem, jót tenne, ha elmennék a vállalathoz két-három órára dolgozni. Valami könnyebb munkára.
Ő meghallgatott.
A gondolat nem hagyott nyugodni.
Mindig az járt a fejemben, hogy visszamegyek oda, ahol a baleset történt. Hiszen amikor bent feküdtem, az igazgató és a párttitkár is megígérték:
– Csak gyógyuljon meg, Jóska, adunk magának megfelelő munkát.
Elhatároztam, hogy bemegyek hozzájuk.
Az akkori párttitkárral, H. Sanyi bácsival többször találkoztam a csónakázótónál séta közben.
Mondtam neki a szándékomat.
– Semmi akadálya, menjen be a munkaügyre.
Ez valahogy nem tetszett nekem.
Nem ezt ígérték.
Szerdai nap volt, bementem a munkaügyre N. Györgyhöz.
Csak nézett, hápogott, amikor elmondtam, miért jöttem.
– Megbeszéljük… jöjjön vissza egy hét múlva.
Visszamentem.
A hozzáállásuk egyre kevésbé tetszett.
Amikor megtörtént a baj, ígértek mindent, csak ne legyen ügy belőle. Most pedig inkább a hátamat szerették volna látni.
Utánanéztem: még nem évült el az ügy, feljelenthettem volna őket.
De nem akartam aljas lenni.
Végül abban egyeztünk meg, hogy a csónakázótónál négy órában pénztárosnak alkalmaznak.
Csakhogy ebbe beletartozott a teniszpályák locsolása és hengerlése is, amit tudtam, hogy négy órába lehetetlen belesűríteni.
Mégis elvállaltam.
Ismertem a munkatársakat régről.
Tibi úszómester volt, Gyula bácsi lényegében ugyanazt csinálta, mint én.
Bírtam a munkát, meg is voltak elégedve velem.
A párttitkár lett a főnökünk.
3100 forint volt a nyugdíjam. A fizetésem nem haladhatta meg ezt az összeget, mert akkor megvonták volna.
Így havonta 2100 forintot kaptam.
Papíron négy órát számoltak el.
Valójában minden nap dolgoztam, szombaton és vasárnap is öt-hat órát.
A munkatársaim nyolc órára 7–7500 forintot kaptak.
Nem szóltam.
Örültem annak, hogy újra dolgozhatok.
Mi ezt a betegségem főpróbájának tekintettük.
