Hidd el, tudom.
Ismerem a fájdalmat.
Sok ruhájában találkoztam vele az úton. Volt, hogy épp csak megérintett, és volt, hogy az életemre tört.
Ismerem a megránduló izom fájdalmát, ismerem a kettétörő csontét, a mindent elpusztítani látszó fejfájásét, és a tompa, de kitartó szenvedését is.
Ismerem a csalódás fájdalmát, tudom milyen veszíteni, és tudom milyen elveszíteni valakit.
Tudom, hogy fáj.
Voltam ott.
Azt is tudom, hogy egyedül érzed magad. És így még jobban fáj. A padló magányos hely. De tudod miért az? Mert aki ott maradt, annak nem számít, hogy ki van még ott rajta kívül. Aki ott maradt, annak nem számítasz. Ő csak saját magával foglalkozik.
És hol vannak a többiek?
Ők felálltak. Mert tudják, hogy a padló magányos hely. És azt is tudják, hogy ott nem terem semmi.
Jól ismerem a fájdalmat. Először féltem tőle. Aztán gyűlöltem. Végül pedig szolgálómmá tettem. A fejlődésem kulcsává.
De ő maga nem változott: a kéretlen idegen, aki Neked szögezi a kérdést:
Te, vagy én?
Csak egyikünk maradhat.
És válaszra kényszerít, ha tetszik, ha nem. Mert a nem döntés is döntés.
A padló magányos hely. Sokaknak kényelmes is. De senki nem marad egy helyben sokáig. Aki nem mászik felfelé, az lecsúszik. És mindig van lejjebb.
Hidd el.
Mindig.
Ahogy feljebb is.
Nyújtjuk a kezünket, de neked kell megfogni. Neked kell megfeszítened az izmaidat úgy, ahogy még soha nem tetted, de amire mégis képes vagy.
Velünk jössz, vagy elveszítünk?
Ez a könyv vastag. Van benne szorongás, és van benne megnyugvás. Van benne csontig hatoló félelem, és van benne felszabadult öröm. Van benne küzdelem, és van benne még több küzdelem.
Egy valami nincs benne: halál.
Az árnyéka rávetült az emlékkönyv lapjaira, de helyet nem kapott benne.
Három éve éppen ezen a napon egy értékes ajándékot kaptam névnapomra: egy kicsi, kék szivacslabdát, rajta fehér felirattal.
Egy mosolygó idős bácsi nyújtotta felém a kórterem szomszédos ágyáról felkelve. Még csak két napja ismertem, de abból az első nem számít. Azon egy szobanövénnyel jobban el tudott volna beszélgetni.
A kis kék labda társam volt a kórházi folyosókon való gyakorlásaimnál, a kertben tett sétákon, a kedvesemmel való önfeledt játékokban, amiből az elhaladó emberek csak annyit láttak, hogy egy lány és egy fiú között labda repül, a lány ügyesen elkapja, a fiú sokszor bénán elhibázza.
Felrepült és leesett. Újra és újra, sokszor a földön landolva, de egyre többször a bal kezemben.
Jobb kézzel játszani nem ér, amíg a bal nem működik. Még ha nagy is a kísértés. Aki stroke-on esett át, az pontosan tudja ezt.
Eleinte minden nehéz, minden keservesen lassan megy. Ha egyáltalán megy. De ha kitartó vagy, akkor egészen biztos, hogy előbbre jutsz. Ha nem adod fel lélekben, a tested is engedelmeskedni fog.
Akkor még nem értettem, hogy pontosan mi történt. Nem tudtam, mit veszítettem, ahogy azt sem tudtam, mit nyertem. A stroke még csak egy üres szó volt, ami akkor kezdett számomra tartalommal megtelni.
Az életösztön vitt előre, a félelem húzott hátra. Tudtam, hogy valamelyik erősebb lesz, és abban is biztos voltam, hogy az első lesz az. De még csak az első lépéseket tettem azon az úton, ami teljesen ismeretlen volt számomra, és amiről nem tudtam, hová vezet.
Az első lépéseknek súlya van.
Ha ott elbuksz, talán soha nem folytatod az utat. A kezdeti akadályok sokakat visszatartanak.
Minél messzebbre jutottál az úton, annál kevésbé számítanak a külső tényezők, mert már biztosan tudod, hogy ez a Te utad. De az elején még jobban befolyásolnak a hatások, amik érnek.
Az első lépéseknek mindig súlya van.
Az én első lépéseim egy olyan környezetben történtek, ahova csak az lép be nyugodt szívvel, akinek ez a hivatása.
A kórház sokak számára kellemetlen környezet. Van, akinek nyomasztó, és van, akinek egy történet végét jelenti.
Számomra egészen más volt.
Egy olyan érzést éltem át, amire akkor, ott egyáltalán nem számítottam. Amikor már nem az életemről szólt a küzdelem – és amikor megértettem, hogy előző nap még arról szólt –, egy szokatlanul megnyugtató érzés fogott el.
Megszabadultam minden tehertől, a hétköznapok feszültségétől, a felelősségtől, a külvilág problémáitól.
Nem normális állapot ez, de akkor pontosan erre volt szükségem.
/forrás: Kocsis Gábor betegtárs Használd fel fac./