Mindjárt születésünk pillanatában szüleink jóságára, gondoskodására szorulunk. Később, amikor betegségek gyötörnek minket és megöregszünk, megint mások gondoskodására és jóságra leszünk utalva. Mivel életünk kezdetén és végén mások törődnek velünk, hogyan tudnánk mi életünk derekán nem törődni másokkal?
Tendzin Gjaco
Fény a legsötétebb éjszakában
Ki vagyok én, és miért írok neked?
Amiről nem szeretek sokat beszélni, arról most mégis szólnom kell, hogy az olvasó megértse, miről szól ez a könyv.
Egy hetvenhárom éves ember vagyok, aki huszonhét évesen megjárta a poklot.
Ólommérgezés miatt leálltak a veséim. Két teljes évet töltöttem kórházban, kiszolgáltatottan, tehetetlenül, mégsem adtam fel soha. A veséim végül újraindultak.
Azóta túléltem három tüdőembóliát és két szívinfarktust is.
Sokan kérdezhetik: miért írok?
Azért, mert látom a mai világban a reményvesztettséget. Látom a magányt, a félelmet, a kiszolgáltatottságot. Látom azt is, hogy a beteg embert sokszor magára hagyja a rendszer.
Én azonban élő bizonyíték vagyok arra, hogy a legmélyebb szakadékból is van visszaút.
Mit találsz ebben a könyvben?
Nem száraz orvosi leírást.
Hanem a szívemet.
A tapasztalataimat.
A túléléshez szükséges hitet.
A makacs élni akarást, amely átsegített a betegségeken, az infarktusokon, a csalódásokon és a fájdalmakon.
Sajnos nem volt tőkém arra, hogy nyomtatott könyvként adjam ki első írásomat, ezért digitálisan nyújtom feléd a kezemet.
Ne feledd:
Ha nekem sikerült, neked is sikerülhet.
Maradj velem, olvass, kérdezz, és mindenekelőtt:
Soha ne add fel!
A túlélő vallomása
Miért írom ezt a könyvet?
Azért, hogy tanulságul szolgáljon sok embernek.
Az élet szépségéről.
A betegségekről.
A csalódásokról.
A fájdalmakról.
A kitartásról.
A család megbecsüléséről.
A társ szeretetéről.
Az egészség felbecsülhetetlen értékéről.
Negyvenöt éve küzdök a sorsommal.
Mégsem hangzott el soha a számból:
„Nincs kedvem.”
„Elég volt.”
„Nem bírom tovább.”
Pedig lett volna rá okom.
Festékmérgezéssel kezdődött minden, huszonhét éves koromban.
Nős ember voltam, két pici gyermekemmel. Egy hároméves és egy hétéves kislány maradt feleségemmel otthon, miközben én két éven át kórházban feküdtem.
Sokan meghaltak ebben a betegségben.
Nekem azonban meg sem fordult a fejemben, hogy velem ez megtörténhet.
Élni akartam.
Talán az a tudat segített át mindenen, hogy két gyermekemet fel kell nevelnem, és mellettem volt egy csodálatos feleség.
Kezdett sötétedni. Sokáig gondolkodtam a történteken, az életemen, a rám váró napokon. Aztán valamikor mégis elnyomhatott az álom, mert a madarak csiripelésére ébredtem.
Az én kis zenekarom volt az.
Ahogy kinéztem, megláttam egy ágon egy szerelmeskedő gerlepárt. Ilyen jókedvűen már régen nem ébredtem.
Amikor a nővérke jött cserélni a tápanyagomat, hirtelen megkívántam egy kávét. Meg is kérdeztem tőle, lehetne-e.
Legnagyobb meglepetésemre csak ennyit kérdezett:
– Hány cukorral? Rummal, vagy tejjel?
Majd elment.
Hiszen ez maga a Kánaán! – gondoltam magamban.
Vártam, vártam… eltelt talán tizenöt perc is, amikor a nővérke benézett az ajtón.
Na persze, hogy nem a kávéval érkezett.
Jött a vizit.
A professzor is elmondta ugyanazt, amit addigra már én is tudtam. Aztán továbbvonultak.
Nem sok idő múlva újra nyílt az ajtó.
Most az orromat jöttek megnézni.
Egy doktornő érkezett, mellette – gondolom – az asszisztense. Levette rólam az oxigénmaszkot, de sok minden nem változott.
Belevilágított az orromba innen-onnan, majd megkérdezte:
– Kap levegőt?
Szerintem azért van itt, mert nem sokat – gondoltam magamban.
Telefonált valahová.
Nem sokkal később megjelent még egy hölgy és egy férfi is. Akinek sztetoszkóp lógott a nyakában, arról én biztosra vettem, hogy orvos.
Nem jártam én addig ilyen helyeken betegként, csak látogatóként.
Ők is belevilágítottak az orromba.
Végül megszólalt a férfi:
– Szerintem ez egy nagy seb… de ilyet még nem láttam.
Azzal elmentek, hogy majd visszajönnek.
Én pedig csak feküdtem tovább, és arra gondoltam:
Ilyen csodabetege még nem volt ennek a kórháznak.
Úgy éreztem magam, mintha földönkívüli lennék.
A nap, amely mindent megváltoztatott
1978. augusztus 18.
Valahányszor kárhoztatod a gondviselést, szállj magadba, és akkor rá fogsz jönni, hogy ésszerűen történt, ami történt.
(Epiktétosz)
Sokaknak átlagos nap volt.
Nekem az egész további életemet meghatározta.
Sárváron dolgoztam a városgazdálkodásnál, mint szobafestő, mázoló, fényező.
A várossá avatás tízedik évfordulójára nagy készülődés folyt. Főnököm megkérdezte, vállalnám-e tizenkét darab új szemétgyűjtő konténer lefestését. Mellém rendelt egy kollégát is.
Őszíntén szólva, nem örültem.
Jó szakember volt, kiváló fényező – de túlságosan jó barátságban állt az alkohollal.
A mérgező munka
A festéshez használtunk ólommíniumot rozsda ellen, és gyorsan száradó zöld festéket.
Egy hét méter hosszú, négy méter széles helyiségben kellett dolgoznunk.
Szellőzésként mindössze egy harminc centis ventilátor szolgált.
Védőfelszerelés gyakorlatilag nem volt.
A munkásőrségtől kölcsönkapott álarc használhatatlan volt – abban megfulladt az ember.
Ezért sállal kötöttem el az orromat és a számat.
Így kezdtem dolgozni.
Lefújtam nyolc konténert.
Ekkor már szédültem.
Rosszul lettem.
Megkerestem a kollégát. Sejtettem, hol találom.
A közeli bisztró asztalán aludt.
Bevittem, ő bent is elaludt.
Én pedig befejeztem egyedül mind a tizenkét konténert.
„A jó szó, a mosoly, a kedvesség pénzembe nem került. Az emberben ott szunnyad ez a feneketlen kincsesbánya, amelyből vég nélkül adhatna a másiknak, a családnak, az országnak, a világnak… Eltagadjuk saját gyógyító képességeinket, ha azt kérdezzük: mire menne vele, mi közöm hozzá?”
Tisch Ferenc
1983 ősze volt. Novemberben bezárt a csónakázótó, és kíváncsian vártam, milyen munkát adnak ezután.
Ismerősök már előre mondták, hogy az irodában arról beszélnek: télire a portára tesznek.
Úgy is lett.
Egy idősebb hölgy mellé kerültem. A portán mindig ketten dolgoztak. Az egyik ember kezelte a telefont, kapcsolta az irodákat, vezette a ki- és bejáró autók rendszámait. A másik volt a kapus, aki nyitotta-zárta a sorompót.
Ez utóbbi lettem én.
A sorompó láncos szerkezetű volt. Ha jött egy autó vagy traktor, ki kellett menni, felhúzni a sorompót, majd amikor beért, visszaengedni.
A munka önmagában nem lett volna gond.
A körülmények annál inkább.
Az egész porta egy alig nyolc négyzetméteres épület volt, mögötte egy négy négyzetméteres öltözővel. Észak–déli irányban állt, ezért télen a szél úgy süvített rajta keresztül, mintha szándékosan oda tervezték volna.
A kolléganő nagyon fázós volt, ezért a szenes kályhát rendszeresen túlfűtötte. Bent folyt rólam a víz, de amikor jött egy jármű, azonnal ki kellett menni a hóba, esőbe, szélbe.
Magamra kaptam a pufajkát, és mentem.
Ráadásul itt már hat órát kellett dolgozni.
Féltem tőle, hogy a melegből állandóan ki a hidegbe, vissza a melegbe, egyszer még baj lesz.
De nem ez volt a legnehezebb.
Hanem az, hogy nap, mint nap ott jártak el előttem azok az emberek, akiknek a betegségemet „köszönhettem”.
Az ember is, aki annak idején magamra hagyott, inkább ivott, mintsem felelősséget vállalt volna. Naponta találkoztunk, de a köszönésen kívül soha egyetlen szót sem szólt.
Nem mondta azt, hogy:
– Ne haragudj, Jóska. Hibáztam.
Nem mondta:
– Ha ketten csináljuk, talán nem leszel beteg.
Semmit sem mondott.
Pedig sokszor vártam, hogy legalább egyszer a szemembe néz.
De nem merte.
Ez fájt.
Nagyon fájt.
A brigád többi tagja később elmondta, amikor más nem hallotta, hogy mindenki tudta, mi történt. Munkások, irodisták, vezetők – tisztában voltak vele.
Mégis csend volt.
Az is feltűnt, hogy voltak olyanok – művezetők, részlegvezetők, sőt egyszerű dolgozók is –, akik lenéztek azért, mert portás lettem.
Mintha az ember értékét a munkaköre adná.
Pedig én akkor annak is örültem, hogy újra dolgozhatok.
Azt éreztem: nem volt hiába a sok szenvedés, a fájdalom, a kórház, a küzdelem.
Nem kellett a lányaimnak azt mondaniuk, ha kérdezik őket:
– Apukám rokkantnyugdíjas.
Hanem azt mondhatták:
– Dolgozik.