Sokszor fogcsikorgatva mentem be. Nem a munkától féltem, nem a fáradtságtól. Hanem attól a lelki tehertől, amit naponta cipeltem.
Három embólia és két infarktus után is tettem a dolgomat.
Nem sokan beszélgettek velem. Néhányan leginkább arról kérdeztek, mi történt velem a sárvári, szombathelyi vagy pécsi kórházban.
Erről nem szerettem beszélni.
Tudtam, milyen a világ.
Ha valamit mondok ma, holnap már kiszínezve járja be a várost.
Ez is bántott.
Este, amikor hazaértem és lefeküdtünk, feleségem rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
Kérdeznie sem kellett.
Úgy ismertük egymást, hogy sokszor a másik gondolatát is tudtuk.
Én még mindig bíztam abban, hogy betartják az ígéretüket, és találnak nekem megfelelő munkát.
De nem így történt.
Dobáltak ide-oda.
Ha nem volt éjjeliőr, oda küldtek. Ha más hiányzott, mentem helyettesíteni.
Vártam a tavaszt, hogy visszakerülök a csónakázótóra.
Nem kerültem.
Ők mentek, én maradtam mindenesnek.
Az a vállalat, ahol megbetegedtem, végül portási, éjjeliőri, majd pénztárosi munkát tudott adni nekem.
Körülbelül két évig csináltam ezt.
Utána felajánlottak egy kisgép-raktárosi állást.
Itt voltak az összes szakma gépei: újak, hibásak, javításra várók.
Eleinte jó munkának tűnt.
Később azonban hozzátették az összes jármű vizsgáztatását is. Nekem kellett intézni a papírokat, szervezni a műszaki vizsgákat, majd a nehézgépekkel kapcsolatos ügyeket is.
Egyszer a vállalat kölcsönadott az állami gazdaságnak egy teherfelvonót, amin festők dolgoztak. Mivel a végállás kapcsolót leszerelték, a felvonó nem állt meg időben, a kosár kifordult.
Az egyik fiú meghalt.
Ezután rám bízták az ilyen gépek időszakos ellenőrzését és karbantartásának felügyeletét is.
Már több százmilliós értékért feleltem.
Papírozás, gépek, felelősség.
Négy órába ez természetesen nem fért bele.
De tudták, hogy a fizetésem nem haladhatja meg a nyugdíjamat.
Így aztán mindent rám raktak.
És én vittem haza a munkát is.
Mert abból is egyre több lett.
A nap, amely mindent megváltoztatott
1978. augusztus 18.
A pozitív érzelmek jobban gyógyítanak, mint bármilyen csodacseppek. (…) Bebizonyosodott, hogy a betegségek mögött szellemi erő is van: gyűlölet, harag, keserűség. Betegek, mert hiányzik belőlük a derű és a szeretet gyógyító ereje.
Sokaknak átlagos nap volt.
Nekem az egész további életemet meghatározta.
Sárváron dolgoztam a városgazdálkodásnál, mint szobafestő, mázoló, fényező.
A várossá avatás tízedik évfordulójára nagy készülődés folyt. Főnököm megkérdezte, vállalnám-e tizenkét darab új szemétgyűjtő konténer lefestését. Mellém rendelt egy kollégát is.
Őszintén szólva nem örültem.
Jó szakember volt, kiváló fényező – de túlságosan jó barátságban állt az alkohollal.
A mérgező munka
A festéshez használtunk ólommíniumot rozsda ellen, és gyorsan száradó zöld festéket.
Egy hét méter hosszú, négy méter széles helyiségben kellett dolgoznunk.
Szellőzésként mindössze egy harminc centis ventilátor szolgált.
Védőfelszerelés gyakorlatilag nem volt.
A munkásőrségtől kölcsönkapott álarc használhatatlan volt – abban megfulladt az ember.
Ezért sállal kötöttem el az orromat és a számat.
Így kezdtem dolgozni.
Lefújtam nyolc konténert.
Ekkor már szédültem.
Rosszul lettem.
Megkerestem a kollégát. Sejtettem, hol találom.
A közeli bisztró asztalán aludt.
Bevittem, ő bent is elaludt.
Én pedig befejeztem egyedül mind a tizenkét konténert.
A test jelez
Mire végeztem, minden forgott körülöttem.
Arra sem emlékeztem, köszöntem-e a portán, vagy hogyan jutottam haza.
Otthon egyre jobban fulladtam.
A mellettünk lakó ápolónő segítségével értesítették az orvost.
Másnap reggel már a sárvári kórházban ébredtem.
Infúziók lógtak belőlem több helyen, drótok, csövek, műszerek között feküdtem.
Az orvosok találgattak.
Mindenre gondoltak – csak arra nem, hogy festékmérgezés történt.
Senki sem kérdezte meg:
Milyen anyaggal festett?
Pedig ez lett volna a legfontosabb kérdés.
A döbbenet
Másnap megengedték, hogy felkeljek mosakodni.
A tükör elé álltam.
Fésülni kezdtem a hajam.
Ahogy húztam végig rajta a fésűt, úgy maradt a kezemben a hajam.
Két nap alatt, néhány szál kivételével, teljesen kihullott.
Kivert a víz.
Rosszabbul lettem, mint előtte.
Akkor értettem meg igazán, milyen súlyos dolog történt velem.
Tanulság
Abban az időben ötezer forint fejenként nagy pénz volt a konténerek lefestéséért. Sokan egy hónapban sem kerestek ennyit.
De akkor tanultam meg valamit örökre:
A pénz sok mindent érhet.
De az egészséget nem.
Mert ha meg lehetne vásárolni, a milliomosok örökké élnének.
Amikor a sors közbeszólt
Próbálkoztak velem, kísérleteztek rajtam, de állapotom nem javult.
Volt időszak, amikor a napi fejadagnak szánt gyümölcsöket szétosztottam mások között, mert nekem már semmihez sem volt étvágyam. Utána napokon át csak tejtermékeket kaptam, de ez sem segített. Sőt, a süllyedésem kilencvenhatra emelkedett.
Aztán jött a másik véglet: húst hússal etettek velem, májat, vesét és mindenfélét, hátha attól erőre kapok.
De a máj- és vesefunkcióim csak romlottak.
Feleségem naponta többször jött. Szüleim, rokonaim egyre gyakrabban látogattak. Megfordult a fejemben:
Talán tudnak valamit, amit én még nem?
Borotválkozni alig szerettem már. Ahányszor belenéztem a tükörbe, egyre rosszabb arc nézett vissza rám. Napról napra kisebb felületet kellett borotválnom.
Fogytam.
A fájdalom jelez
Napok óta szúrt a hátam, a mellkasom, néha körkörösen fájt mindenem. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.
Vizitkor szóltam. Megvizsgáltak, aztán ennyi.
Kaptam fájdalomcsillapítót az infúzióba, de semmit sem ért. Sőt, inkább rosszabb lett minden.
Egy szerdai napon délután egyszerre vonult be a szobába az egész orvosi stáb. Ekkor már kétágyas kórteremben feküdtem.
Velük volt egy idegen arc is.
Bemutatták neki az esetemet.
Ő is megvizsgált, kérdezgetett, majd rákérdezett:
– Mit festett? Milyen anyaggal dolgozott?
Amikor kimondtam, hogy ólommíniummal fújtam, a szeme szinte kikerekedett.
A többiekre nézett, és csak ennyit kérdezett:
– Ezt miért nem mondták?
Síri csend lett.
Ő volt Hankiss János professzor úr, a szombathelyi belgyógyászat vezetője.
Ezt csak később tudtam meg.
A döntés
Az orvosok kivonultak, de az ajtóból a professzor visszaszólt:
– Hamarosan visszajövök.
Különösebben nem foglalkoztam vele.
Szobatársam mondta, hogy három-négy, havonta lejön Szombathelyről, és akit úgy lát,
felviteti magához.