Át kellett mindent újra rendezni, újra tervezni az agyamban. Sokat törtem a fejem, igaz, hogy borzasztóan hiányoztak lányaim, mindenre képes lettem volna, hogy lássam őket. De állandóan visszatért egy belső hang, ami azt ismételgette: ne tedd! Akármennyire is fájdalmas lesz a karácsony, télapó, el kell engedni ezt a gondolatot. Nagyon bíztam abban, én legalábbis úgy számoltam, hogy január végén 90%, hogy otthon leszek. Így ne lássanak, talán meg sem ismernek, főleg a Zsuzsikám még csak másfél éves volt, Tímea öt és fél, de valószínű, benne is rossz emlékek maradtak volna meg. Koncentráljunk Pécsre. Tudtam, annak a mintavételnek meg kell lennie. Szükséges, hogy vegyenek mintát a vesémből, mivel laboreredményeim jobbak nem lettek. Tetőtőltalpig, szinte minden lehetséges olyat megvizsgáltak, ami előidézhette volna ezt a nagyon rossz vese és májfunkciót, 50-70 közt ingadozó gyulladás értéket. Menni kell, de minél hamarabb, meg szép helyre megyek, a pécsi veseklinikát és orvosait mindenki csak dicsérte! Többen kérdezték, hogy nem félek-e a repüléstől? Valamitől, amit még sosem éltem át, hogy lehetne félni? Na mindegy, de ezeket a kérdéseket nem értettem. „Ejtőernyővel” szoktunk nyáron ugrani, amikor még olyan 5-6 éves gyerekek voltunk. Vizet hordtunk az aratóknak, estefelé szokták rakni a szalmakazlakat. Mi, Tibi barátommal kint szoktunk egy fél órát maradni, arra már kiértek a mezőre a többi hasonló korú srácok is. Az volt a szórakozásunk, hogy távolt ugrottunk a félig kész szalmakazal tetejéről. Lent még volt felrakásra váró szalma, mi felmásztunk a szalmakazal tetejére és onnét ugrottunk esernyővel. Abban az időben nagyon kezdtek fogyni rokonságunk esernyői, mert mi, ha egy mód volt rá magunkhoz vettük. Semmi értelme sem volt az egésznek, de mi elmondhattuk a faluban, hogy ejtőernyősök vagyunk, azzal ugrottunk. Persze, hogy bolondnak hittek minket. Voltak a faluban nyaraló gyerekek, nekik mindig távolabb tettük a lenti szalma boglyát addig, amíg ő mászott a szalmakazal oldalán. Így történt meg, hogy szegény gyerek nem tudott elugrani a puha boglyáig, előtte landolt. Sajnos eltört a lába, amiből nagy kalamajka lett. Na ezért megint mi kaptunk. Nem is értettük miért mi kapjuk mindig a verést….
„Amit elképzelünk, meg is valósul! A vidámság és a jókedv pedig a legerősebb fegyver a betegségek ellen.” Lemony Snicket