A kitartó emberek azok, akik végül elérik a céljukat. Nem kell állandóan azt gondolni, hogy mi nem vagyunk tehetségesek vagy nem rejlik bennünk semmi különleges. Ha kitűzünk egy célt, és azért elég sokáig kitartóan és találékonyan küzdünk, akkor el fogjuk érni a célunkat. Ebben különbözik az egyik ember és a másik. Az egyik ezt megteszi, a másik pedig csak kesereg.
Szendi Gábor
Nevettek rajtam.
Mondták, hogy ez azért nem így működik.
Én azonban már bármit bevállaltam volna, csak mehessek végre haza a családomhoz.
Azt is felvetettem, hogy hétvégén úgy sincs akkora sürgés-forgás a kórházban, engedjenek haza egy vagy két napra. A mentő elvisz, valamelyik rokonom visszahoz.
Erre megkérdezték:
– És az infúziókkal mi lesz?
Őszintén szólva már tudni szerettem volna, mi minden csorog belém nap mint nap.
Varga doktor sorolni kezdte:
– Gyulladáscsökkentők, alvadás gátló…
Én azonban alvás gátlónak értettem.
Rávágtam:
– Akkor azért alszom ilyen keveset!
Erre már a többi beteg is nevetett.
Nem értettem, mi olyan mulatságos ezen.
A doktor mosolyogva megmagyarázta:
– Azért kapja, hogy a vére ne sűrűsödjön be, ne alvadjon meg. Nem lenne jó még egy embólia.
Aztán hozzátette:
– Vitaminok, fehérjepótlók, és még sok minden más.
Engem ekkorra már nem is ez érdekelt.
Tudtam, ebből a hazamenetelből nem lesz semmi.
A lányok hiánya
Nem adtam fel.
Mondtam nekik:
– Nem tudom, mit raktak ma a teámba, de különösen fel vagyok dobódva. Akkor legalább a feleségem hozza be a kislányaimat, mert rettenetesen hiányoznak.
Erre végre valami jót mondhattam, mert egymás közt tanakodni kezdtek. Olyan nyelven beszéltek, amit én akkor teljesen hottentottának hallottam.
Semmit sem értettem belőle.
Végül Kulcsár doktor úr megszólalt:
– Talán húsz percre bejöhetnek… még átbeszéljük.
Aztán rám nézett.
Pontosabban a fejemre.
Abban a pillanatban én is megértettem mindent.
Ők még dús hajjal ismertek. Minden fogam megvolt. Erősebb ember voltam, húsz kilóval nehezebb.
Most kopaszon, lesoványodva, megtörten feküdtem előttük.
Elfordultam.
Láthatták, hogy engem is elöntött a letargia.
Szó nélkül kimentek.
A váratlan öröm
Épp az ebédet vártuk. Többen már kimentek az ebédlőbe, nekem még behozták a szobába.
Egyszer csak kivágódott az ajtó.
Kulcsár doktor úr rohant be.
– Jóska! Megjött a fax! Január harmadikára megvan a helye a pécsi kórházban biopsziára!
Abban a pillanatban minden más eltörpült.
Ezt vártuk hetek óta.
Tehát 1979. január 3-án indulok Pécsre.
Karácsony nélkülük
Újra kellett rendezni mindent a fejemben.
Borzasztóan hiányoztak a lányaim. Bármit megtettem volna, hogy lássam őket.
De valami belső hang folyton ezt ismételgette:
Ne tedd.
Akármilyen fájdalmas lesz a karácsony és a Télapó nélkülük, most ezt el kell engedni.
Nem akartam, hogy így lássanak.
Talán meg sem ismertek volna.
Zsuzsika még csak másfél éves volt. Tímea öt és fél.
Úgy számoltam, január végére kilencven százalék, hogy otthon leszek.
Most Pécsre kellett koncentrálni.
A mintavételnek meg kellett történnie.
A laboreredményeim nem javultak. Szinte tetőtől talpig mindent megvizsgáltak rajtam, ami okozhatta a rossz vese- és májfunkciókat, a magas gyulladásos értékeket.
Menni kellett.
Minél hamarabb.
A gépmadár
Mentő vitt ki a repülőtérre.
Ott állt már a helikopter.
A két pilóta bemutatkozott, és volt velük egy orvos is, akit addig nem ismertem.
Amikor mindent előkészítettek, beindították a gépet. Kemény, erős hangja volt.
– Várjuk a torony jelzését – mondta az egyik pilóta.
Nemsokára felemelkedtünk.
A gépmadár egyre magasabbra szállt.
Madarak repültek el mellettünk.
Lentről minden kisebbnek tűnt. Másnak. Valahogy szebbnek is.
Az orvos megkérdezte:
– Nincs hányingere? Nem fél?
– Nem – feleltem. – Minden rendben.
Hamar feltűnt a pécsi repülőtér.
Ahogy ereszkedtünk lefelé, hirtelen liftezni kezdett a gyomrom, de olyan gyorsan elmúlt, ahogy jött.
Megérkezés
Amikor leértünk a lépcsőn, kicsit megszédültem.
A mentőnek azonban se híre, se hamva nem volt.
Pedig már várnia kellett volna bennünket.
Az egyik pilóta hangosan elkáromkodta magát.
A másik sem akart lemaradni – ő is elküldte a pécsi mentősöket melegebb éghajlatra.
Nekik ugyanis tovább kellett volna indulniuk Pestre.
Végül meghallottuk a szirénát.
– Na, most kapcsolta be, mert tudja, mekkora bajban van! – morogták a pilóták.
Aztán végre megérkezett a mentő.
Bepakoltak.
Megtörtént az átadás-átvétel.
Úgy bántak velem, mintha legalábbis egy páncélszekrényt szállítanának.
Hamarosan ide visszatérünk…….