Üzenetem azoknak, akik szenvednek
Az emberrel akkor történnek dolgok, amikor megérett rá. Hogyha van valamivel dolga, vagy valamit csinálnia kell, akkor el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor az alkalmas: ő is alkalmas, meg úgy minden alkalmas.
Balsai Móni
Jung elmélkedése
Csak a betegség után értettem meg, milyen fontos, hogy igent mondjunk a tulajdon sorsunkra. Mert ilyen módon jön létre egy olyan én, amely akkor sem vall kudarcot, hogyha fölfoghatatlan dolog történik vele. Olyan én, amelyik kitart, elviseli az igazságot és megbirkózik a világgal meg a sorssal. Akkor még a vereségből is győzelem kovácsolható. Semmi sem kuszálódik össze sem kint, sem bent; a tulajdon folytonosságunk ugyanis helyt állt az élet és az idő áradatával szemben. De ez csakis akkor történik így, ha az ember nem avatkozik bele tolakodóan a sors terveibe.
Carl Gustav Jung
Mennyi igazság rejlik ebben a néhány mondatban.
Saját tapasztalataimból, élményeimből tudom, hogy a betegségek után az ember már nem ugyanaz marad. Sokáig nem ismertem be magamnak, mert nem értettem, mi történik bennem, de akaratom ellenére megváltoztam. Más ember lett belőlem. Talán felnőttem.
Megváltozott az értékrendem, a gondolkodásom, a másokhoz való viszonyom — úgy a munkában, mint a családi életben.
Türelmesebb lettem a gyermekeimhez, a barátaimhoz is. Korábban munka után néha még beültem a barátokkal egy sörre, de ez lassan teljesen elmaradt. Már nem volt rá igényem.
Alig vártam, hogy hazaérjek, és lássam a családomat.
Amikor a bokatörés miatt kényszerpihenőn voltam, még jobban éreztem ezt. Alig vártam, hogy a lányaim és a feleségem hazaérjenek. Pedig közben jöttek a kuncsaftok alkatrészekért, hátul a műhelyben három szerelő dolgozott folyamatosan.
Mégis a család hiányzott.
Nagyon.
És ezt korábban talán észre sem vettem, amikor Ausztriát, Olaszországot vagy Németországot jártam. Akkor a munka, a bizonyítási vágy és az akarat kötött le teljesen.
Ott volt két gyönyörű kutyánk is: egy jugoszláv farkasölő és egy kaukázusi juhászkutya. Most értem rá igazán foglalkozni velük. Nyulak, tyúkok mindenféle állatunk volt, amelyekre addig alig jutott időm.
Július közepe volt. Nagyon meleg nap.
A fiúk már elmentek, az autóbontó papíron délután öt órakor zárt, de mivel a háznál volt, szinte éjjel-nappal jöttek az emberek. A Rábasömjéni úttal párhuzamosan helyezkedett el, a 84-es főút pedig Sopront kötötte össze a Balatonnal.
Este nyolc óra körül csengettek.
Egy holland rendszámú autó állt a kapuban. Nehezen ugyan, de megértettük egymást. Körülbelül négy kilométerre tőlünk megadta magát egy szinte új Daihatsu autójuk.
Persze, hogy segítettem.
Begipszelt lábbal ültem be az autóba. Azt sem éreztem igazán, hogyan lépek a gázra — csak azt, hogy menni kell.
Két fiatal család volt gyerekekkel. Még jobban megsajnáltam őket.
Amikor benéztem a motortérbe, rögtön láttam, hogy nagy a baj. Feleségem közben telefonált az egyik szerelőnknek, aki még azon az éjszakán nekiállt szétszedni a motort.
Tízezer-kétezer kilométer lehetett az autóban, amikor leszakadt az egyik dugattyú.
„Remény… Amikor hiszed, hogy minden jobb lehet. Hogy aki ma beteg, holnap új erőre kap. Remény, hogy a magány nem végállomás, és jön majd valaki, aki megfogja a kezed, és soha többé nem engedi el. Remény, hogy aki ma oly távol jár, egyszer újra belép az ajtón, és megtelik az otthon a rég várt biztonság melegével.
Remény egy új munkában, egy szebb életben, erőben és ölelésben. Remény a szerelemben, a nevetésben, magában az életben. Remény, amelyről hisszük, hogy egyszer hamarosan valósággá válik.”
Amikor a sors közbeszólt
Amit megőrzök, abban halandó vagyok.
Amit megosztok, abban múlhatatlan vagyok.
Amiről lemondok, abban halhatatlan vagyok.
Amit feláldozok, abban örökkévaló vagyok.
Puzsér Róbert
Nekiálltak telefonálni. Volt, amikor mindkét srác egyszerre intézkedett, hiszen garanciális volt az autó. Annyit értettem az egészből, hogy reggel korán Budapestre kell menni a reptérre, és Hollandiába küldeni a leszakadt dugattyút. Három napon belül itt volt az új alkatrész.
Közben nyugtattam őket: az autót a fiúk megjavítják, nagyon jó szerelőink voltak. Feleségem főzött nekik, ettek, ittak, és napról napra jobban érezték magukat nálunk. Egy héten belül újra üzemképes lett az autó. Közben kijártak a sárvári fürdőre is, és egy idő után már szó sem esett arról, mikor indulnak tovább a Balatonra. Nem is mentek. Annyira jól érezték magukat Sárváron.
Bőven elfértünk, hiszen hat szoba volt a házban. Augusztus végén indultak vissza Hollandiába, és úgy búcsúztak el, hogy a következő évben újra jönnek.
Közben lekerült a gipsz a lábamról, és fokozatosan újra elkezdtem tenni a dolgom. Gyógytornára kellett volna járnom, de az olasz utak eléggé megtornáztatták a lábaimat.
Feleségem öccse, Sanyi sógorom már három éve járt Szombathelyre dialízisre. Egy tüdőszűrésen vették észre, hogy sok fehérje van a vizeletében, és további vizsgálatokra küldték, nem sokkal azután, hogy leszerelt a katonaságtól. Elég gyorsan romlott az állapota, ezért felkerült a várólistára.
Abban az időben rengeteg nyugati autót hoztak be az országba. Egyik éjjel, amikor nem nagyon tudtam aludni, jött az isteni gondolat: ezekhez az autókhoz hamarosan alkatrész is kell majd. Akkor kezdtem összeszedni kint azokat az autókat, amelyeket szinte ingyen odaadtak, csak vigyük el őket.
Megvolt az az öt típus, amelyből láttam, hogy sokat hoznak be az országba, én pedig ezekből kezdtem behordani bontásra mindent, amit kevés pénzért meg tudtam venni. Sőt, négy-öt csapat járt ki rendszeresen külföldre, velük is összeszedettem a roncsokat. Ők inkább eladásra hordták be az autókat.
Sokan ki is nevettek:
— Mit akar ez a romokkal?
Amikor már körülbelül háromszáz autó állt a nagy udvarban, akkor nyitottam meg az autóbontót. Pár hónap múlva többen is szerettek volna hasonlót nyitni, de huszonöt kilométeres körzeten belül csak egy engedélyt adtak ki.
Februárban édesapám kórházba került. Valamilyen fertőzést kapott, állítólag egy újfajta ragasztótól. Húsvétkor hazaengedték. Már szépen gyógyult, koptak le a kezéről a hólyagok. Három napot töltött itthon a családdal, majd kedden reggel sógorom visszavitte a szombathelyi kórházba.
Szerdán reggel jött a telefon:
Édesapám meghalt.
Egy világ omlott össze bennem. Hetvenkilenc éves volt.
Azonnal autóba ültem, és mint egy őrült, mentem Szombathelyre. Ma sem tudom pontosan, miért, de egyszerűen nem akartam elhinni addig, amíg nem látom saját szememmel.
Hiszen abban a három napban jól érezte magát. Viccelődtünk, nevettünk, együtt volt a három gyerek a családjával. Bandi sógorom még tréfálkozott is vele:
— Nem is beteg maga, csak a fiatal nővérkék csábítják vissza!
Beszéltem az orvosával. Azt mondta:
— Sajnos Juhász bácsi tüdőembóliát kapott, de nem szenvedett.
Dühömben legszívesebben felrúgtam volna mindent. Nem voltam magamnál, és ezt ő is észrevette rajtam. Kaptam valamilyen nyugtatót. A nővérkék is mondták, hogy éjszaka, tíz óra körül még kint viccelődött velük. Bement a szobába, a szobatársai egy erősebb jajt hallottak… és elment.
Intéztük a temetést. Rengetegen voltak. Szinte az egész sárvári járás ismerte édesapámat, annyi jót tett az emberekkel. És egyszer csak nem volt többé.
Még ma, hetvennégy évesen sem tudom elfogadni, mennyit élhetett volna még.
Nagyon sokan jöttek a szomszéd falvakból is. Később többen mondták:
— Ennyi embert egy temetésen még nem láttak.
Sírtak, zokogtak sokan.
Én hatalmas fájdalmat éreztem, mégsem sírtam. Éppen úgy, mint édesanyám temetésén.
Így tette tönkre az évekig tartó gyógyulás a lelkemet. Más ember lettem. Olyan ember, aki fájdalmat és dühöt érez… de sírni már nem tud.
Harc az élet útvesztőjében
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? – Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.Arany János
Amikor már nincs erő… még akkor sem szabad feladni
Vannak éjszakák, amikor az ember nem látja a reggelt.
Amikor a fájdalom nemcsak a testet, hanem a lelket is összetöri.
Amikor elfáradunk a küzdelemben, a kezelésekben, a bizonytalanságban, és úgy érezzük, nincs tovább.
Én is álltam így.
Voltak pillanatok, amikor nem a holnap érdekelt, csak az, hogy kibírjam a következő órát.
Amikor úgy éreztem, elfogyott minden erőm.
És talán éppen ezért írom most ezeket a sorokat.
Mert aki ezt olvassa, annak tudnia kell:
a legmélyebb gödörből is van kiút.
Nem gyorsan.
Nem könnyen.
És sokszor nem úgy, ahogy elképzeltük.
De van.
Az ember sokkal többet kibír, mint hinné.
A test néha feladná, de a lélek még kapaszkodik. Egy mosolyba. Egy érintésbe. Egy szeretett ember hangjába. Egy újabb reggelbe.
Nekem is voltak napok, amikor csak ennyi maradt.
Mégis itt vagyok.
Ezért kérem azt, aki most reménytelennek érzi magát:
ne mondja ki, hogy vége.
Mert lehet, hogy éppen a legnehezebb nap után kezdődik valami új.
Egy jobb eredmény.
Egy csendesebb időszak.
Egy mosoly.
Egy új esély.
És ha én, ennyi mélység után, még mindig tudok hinni az életben, akkor másnak sem szabad feladnia.
A remény néha nagyon halk.
De attól még ott van.
Ahol a csend is fáj
Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik.
Hamvas Béla
Megosztom veletek, kedves olvasóim, a két év kórház egyik legborzasztóbb emlékképét, amely most újra feltört bennem.
Pécsi kórház, 1980.
Eltelt egy hónap, mire végre megérkezett a veseszövettani eredmény. A nagyviziten mondta el Hamer Aurél professzor. Egyértelmű festék-, sőt ólommérgezésről beszélt, ami annyiban „szerencsésnek” mondható, hogy a vese külső kérgét károsította nagy mértékben.
Jól gondolták szerencsére ők is. Ezért kaptam továbbra is a rengeteg gyógyszert, vért és vérplazmát. Lényegében sokat nem változtattak a kezelésemen. Megkértem őket, hogy a nyugtatókat csökkentsék, amit meg is ígértek.
A professzor még annyit mondott:
— Az ólom élete végéig elkíséri magát. Nem ürül ki teljesen a szervezetből.
Pedig addigra már annyi vért kaptam, hogy szinte lecserélték a véremet. Mégis, ez a méreg a szervezetem szinte minden részébe befészkelte magát.
A nyelvem hegyén volt sok minden, de megígértem, hogy nem szólok. Mégis, tisztább fejjel — a sok nyugtató nélkül — újra és újra átgondoltam a történteket.
Korábban már leírtam: senkit nem okolok azért, hogy így alakult az életem. De annyit megtanultam az egy év kórház alatt, hogy lássam, minek hová vezethet a vége.
Sok kérdés fogalmazódott meg bennem.
Miért nem állították le a vérhígítót a vese biopszia előtt? Az pedig, hogy utána sem adták vissza időben, közrejátszhatott-e abban, hogy megkaptam a második tüdőembóliát? Miért csak akkor kezdték újra adni, amikor már kialakult az újabb embólia?
Ezek csak az én gondolataim. Talán a felületességgel végzett munka következményei.
Kilenc óra körül szokott lenni a vizit. Utána viszont hová tűntek az orvosok? Amikor már nem voltam ágyhoz kötve, sokat sétáltam a folyosón. Szinte csak orvostanhallgatókkal lehetett találkozni.
Végre újra szabad lettem. Leszedték rólam a csöveket, infúziókat. Egyre többet sétáltunk a folyosón, és úgy éreztem, ebből talán hamarabb kijövök, mint az első nagy összeomlásból.
A szobatársam egyszer megkérdezte:
— Voltál már lent az alagsorban, a gyerekeknél?
Nem is értettem, miről beszél.
Aztán mondta, hogy ott kezelik a veseproblémás gyerekeket is. Ez teljesen új volt számomra. Senki sem mondta korábban, hogy ilyen kisgyermekek is vannak ott — nullától tízéves korig.
Másnap lementünk.
Az infúziómat az oldalamra akasztottam, és elindultunk lefelé. Több terem is volt ott. A társam pécsi volt, jól ismerte a kórházat.
Amikor megláttam a gyerekeket, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább visszafordulok.
Ugyanazok a régóta nem festett falak. Ugyanaz a kezelő. És azok a gyerekek…
Többüknek infúzió folyt. Volt, aki pityergett. Mások, amikor megláttak minket, integettek.
Azonnal hazagondoltam. Nem sok kellett, hogy elsírjam magam.
Akkor értettem meg igazán, milyen szerencsések vagyunk, hogy a mi lányaink egészségesek.
Leírhatatlan érzés kavargott bennem.
Odamentem egy kisfiúhoz, aki szinte kiesett az ágyból úgy nyújtotta felém a kezét. Petikének hívták. Azt mondta, már régóta bent van. A szülei látogatják, és már nem fél az injekcióktól. Csak a testvérei hiányoznak nagyon neki.
Hárman vagyunk testvérek, mondta. Én vagyok az egyetlen fiú, a másik kettő lány.
Beszélgettünk egy darabig.
A szobatársam közben egy kislány ágya mellé ült le, nem messze tőlünk. Észrevettem, hogy nagyon nehezen veszi a levegőt. Olyan ötéves körülinek néztem.
Később a szobatársam mondta:
— Eltaláltad. Ötéves volt.
Visszaindultunk, mert több gyerekhez uzsonnát hoztak. Voltak cukorbetegek is, nem csak vesebetegek.
Nem sokat beszéltünk visszafelé.
Este, vacsora után került szóba újra pár mondat erejéig.
Ilyenkor elfogynak a szavak.
Másnap nem tudtam lemenni hozzájuk. Az orvostanhallgatók megkértek, hogy menjek le a tanterembe, mert most már megvolt a szövettani eredményem is, és szerették volna bemutatni a betegségemet, annak okait és következményeit.
A következő napon már újra lementünk a gyerekekhez.
Bár ne tettük volna.
Ahogy beléptünk a szobába, éppen akkor szedték szét a paravánt annak a kislánynak az ágya mellől, akinél két nappal korábban a szobatársam ült.
Meghalt.
Még ötéves sem volt…
Borzasztó volt látni azokat a gyerekeket, akik alig éltek néhány évet, és máris szembe kellett nézniük a halállal. A társuk halálával.
Rosszul éreztem magam.
Akkor Peti megfogta a kezem, és halkan megkérdezte:
Ugye én nem fogok meghalni? Persze, hogy nem mondtam elcsukló hangon. Meggyógyítanak a doktor bácsik, és mehetsz haza a testvéreidhez.
Peti lehajtotta a fejét, majd csak ennyit mondott:
— De tegnap Panna is meghalt…