Nem alkuszom meg többé! Az ember éljen olyan életet, amely méltó önmagához, a vágyaihoz… Eddig mindent csak jobb híján tettem, rossz szájízzel, tengődve. De most belekóstoltam abba a határtalan érzésbe, hogy élek. Érzem, hogy élek. És nem adom fel, így akarok most már élni, mindig. Ha belebukom, szörnyű lesz, de akkor is elmondhatom legalább, hogy megpróbáltam.
Lugossy Gyula
Amikor elfogy az ember
Ezeket nem kellett kérnem, az orvosok elismerték a prednisolon túladagolását, így ezt megígérték és meg is kaptam. Ki is használtam, mert nagyon jók voltak.
Megkaptam minden kezelést, ami csak belefért egy napba. Reggel általában medencében végzett tornával kezdtem, utána jöttek az elektromos kezelések, masszázs, egyéni és csoportos torna. A délelőtt gyorsan eltelt velük, sőt volt, amikor még délutánra is jutott program. A parafinos kezeléseket másnaponként, ebéd után kaptuk.
Nem szoktam panaszkodni, de sokszor éreztem – főleg egy hosszabb vezetés után Olaszországba – a gerincemet. Elfogadtam, bíztam benne, hogy majd lesz jobb is, aztán ki is ment a fejemből. Egy segédvezetőt azért szoktam vinni magammal, mert hosszú lett volna végig egyedül vezetni az utat.
Most már megtehettük, hogy hétvégén nővéreimmel együtt az egész család lement a Balatonra. Voltunk Hajdúszoboszlón a következő évben, majd rá egy évre Tiszafüreden. Kellett a pihenés, nagyon élveztem ezt az időszakot, hisz újra együtt lehetett a család, ami a két év kórház alatt nagyon hiányzott.
Közben kezdtek visszajönni azok az emberkék is, akik korábban lenéztek, megalázónak tartották azt a munkát, amikor a portán vagy épp éjjeliőrként dolgoztam. Nem tudtam haragudni rájuk. Volt egy véleményem, de megtartottam magamban.
Elkezdtek „Juhász uramnak”, „főnök úrnak” szólítani. Eleinte még szóltam érte, mert nekem nem tetszett, nem fért bele az értékrendembe, de végül elengedtem a fülem mellett. Én tudtam, hol van a helyem, és megpróbáltam úgy is viselkedni.
Tudjátok, kedves olvasóim, kik nem változtak? Kik ugyanolyannak maradtak akkor is, amikor még egészséges voltam, és most is, amikor rokkantként magamnak akartam bizonyítani?
Nagyon sok roma ember dolgozott a városgazdálkodási vállalatnál. Voltak, akik a kertészetben parkosítottak, mások a kukásautókon dolgoztak rakodóként. Ők semmit nem változtak velem szemben. De én is ugyanolyan embernek tekintettem őket, mint bárki mást. Kezet fogtam velük, beszélgettem velük.
Soha nem kértek tőlem semmit. Ismertem mindegyiküket. A szemükbe néztem, tudtam, hogy nincs pénzük, és ha tudtam, adtam nekik pár forintot. Soha nem éltek vissza vele.
Dolgoztam másodállásban is, így megtehettem, hogy néha segítsek nekik. Köszönésben pedig nem tudtam megelőzni őket, ami sokaknak nem is tetszett.
Volt olyan kollégám, aki látta reggel, amikor munkába menet kezet fogtam egy roma emberrel. Mire beértem a festőműhelybe, ő már nem fogott kezet velem. Pedig ő volt az az ember, aki nem jött be akkor sem, amikor a konténereket kellett volna festeni.
Én nagyon sok helyen dolgoztam, festettünk sokfelé, ismert egész Sárvár, sőt mondhatom, az egész sárvári járásban sokan. Kölcsönösen megadtuk egymásnak a tiszteletet.
Közben kellemetlen dolgok is történtek. Ahogy többször leírtam, csak nagyobb ugrásokkal írok, mert még ma is nagyon fáj.
Beárnyékolta üzletünk megnyitását édesanyám halála.
Mindössze 66 évesen hagyott itt bennünket. Alig nyitottuk meg az üzletet, másfél hónappal később a rettegett betegség – a gyomorrák, amely áttétes lett – elvette őt tőlünk.
Megtettünk mindent, amit csak lehetett, de olyan gyors lefolyású volt a betegsége, hogy az orvosok sem tudtak már segíteni rajta.
Az emberrel akkor történnek dolgok, amikor megérett rá. Hogyha van valamivel dolga, vagy valamit csinálnia kell, akkor el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor az alkalmas: ő is alkalmas, meg úgy minden alkalmas.
Balsai Móni
Hidd el, tudom.
Ismerem a fájdalmat.
Sok ruhájában találkoztam vele az úton. Volt, hogy épp csak megérintett, és volt, hogy az életemre tört.
Ismerem a megránduló izom fájdalmát, ismerem a kettétörő csontét, a mindent elpusztítani látszó fejfájásét, és a tompa, de kitartó szenvedését is.
Ismerem a csalódás fájdalmát, tudom milyen veszíteni, és tudom milyen elveszíteni valakit.
Tudom, hogy fáj.
Voltam ott.
Azt is tudom, hogy egyedül érzed magad. És így még jobban fáj. A padló magányos hely. De tudod miért az? Mert aki ott maradt, annak nem számít, hogy ki van még ott rajta kívül. Aki ott maradt, annak nem számítasz. Ő csak saját magával foglalkozik.
És hol vannak a többiek?
Ők felálltak. Mert tudják, hogy a padló magányos hely. És azt is tudják, hogy ott nem terem semmi.
Jól ismerem a fájdalmat. Először féltem tőle. Aztán gyűlöltem. Végül pedig szolgálómmá tettem. A fejlődésem kulcsává.
De ő maga nem változott: a kéretlen idegen, aki Neked szögezi a kérdést:
Te, vagy én?
Csak egyikünk maradhat.
És válaszra kényszerít, ha tetszik, ha nem. Mert a nem döntés is döntés.
A padló magányos hely. Sokaknak kényelmes is. De senki nem marad egy helyben sokáig. Aki nem mászik felfelé, az lecsúszik. És mindig van lejjebb.
Hidd el.
Mindig.
Ahogy feljebb is.
Nyújtjuk a kezünket, de neked kell megfogni. Neked kell megfeszítened az izmaidat úgy, ahogy még soha nem tetted, de amire mégis képes vagy.
Velünk jössz, vagy elveszítünk?
Ez a könyv vastag. Van benne szorongás, és van benne megnyugvás. Van benne csontig hatoló félelem, és van benne felszabadult öröm. Van benne küzdelem, és van benne még több küzdelem.
Egy valami nincs benne: halál.
Az árnyéka rávetült az emlékkönyv lapjaira, de helyet nem kapott benne.
Három éve éppen ezen a napon egy értékes ajándékot kaptam névnapomra: egy kicsi, kék szivacslabdát, rajta fehér felirattal.
Egy mosolygó idős bácsi nyújtotta felém a kórterem szomszédos ágyáról felkelve. Még csak két napja ismertem, de abból az első nem számít. Azon egy szobanövénnyel jobban el tudott volna beszélgetni.
A kis kék labda társam volt a kórházi folyosókon való gyakorlásaimnál, a kertben tett sétákon, a kedvesemmel való önfeledt játékokban, amiből az elhaladó emberek csak annyit láttak, hogy egy lány és egy fiú között labda repül, a lány ügyesen elkapja, a fiú sokszor bénán elhibázza.
Felrepült és leesett. Újra és újra, sokszor a földön landolva, de egyre többször a bal kezemben.
Jobb kézzel játszani nem ér, amíg a bal nem működik. Még ha nagy is a kísértés. Aki stroke-on esett át, az pontosan tudja ezt.
Eleinte minden nehéz, minden keservesen lassan megy. Ha egyáltalán megy. De ha kitartó vagy, akkor egészen biztos, hogy előbbre jutsz. Ha nem adod fel lélekben, a tested is engedelmeskedni fog.
Akkor még nem értettem, hogy pontosan mi történt. Nem tudtam, mit veszítettem, ahogy azt sem tudtam, mit nyertem. A stroke még csak egy üres szó volt, ami akkor kezdett számomra tartalommal megtelni.
Az életösztön vitt előre, a félelem húzott hátra. Tudtam, hogy valamelyik erősebb lesz, és abban is biztos voltam, hogy az első lesz az. De még csak az első lépéseket tettem azon az úton, ami teljesen ismeretlen volt számomra, és amiről nem tudtam, hová vezet.
Az első lépéseknek súlya van.
Ha ott elbuksz, talán soha nem folytatod az utat. A kezdeti akadályok sokakat visszatartanak.
Minél messzebbre jutottál az úton, annál kevésbé számítanak a külső tényezők, mert már biztosan tudod, hogy ez a Te utad. De az elején még jobban befolyásolnak a hatások, amik érnek.
Az első lépéseknek mindig súlya van.
Az én első lépéseim egy olyan környezetben történtek, ahova csak az lép be nyugodt szívvel, akinek ez a hivatása.
A kórház sokak számára kellemetlen környezet. Van, akinek nyomasztó, és van, akinek egy történet végét jelenti.
Számomra egészen más volt.
Egy olyan érzést éltem át, amire akkor, ott egyáltalán nem számítottam. Amikor már nem az életemről szólt a küzdelem – és amikor megértettem, hogy előző nap még arról szólt –, egy szokatlanul megnyugtató érzés fogott el.
Megszabadultam minden tehertől, a hétköznapok feszültségétől, a felelősségtől, a külvilág problémáitól.
Nem normális állapot ez, de akkor pontosan erre volt szükségem.
forrás: Kocsis Gábor betegtárs