Befejező gondolatok

Sokan megkérdezték tőlem az elmúlt években:

– Kinek írod a könyveidet?

Most, hogy befejeztem második könyvemet, szeretnék válaszolni.

Nem magamért írtam

Azokért írtam, akik ma ott állnak, ahol én álltam közel ötven évvel ezelőtt. Akik betegek, akik reményt vesztettek, akik úgy érzik, hogy a sors túl nehéz terhet rakott a vállukra.

Ha csak egyetlen embernek sikerül erőt adnom ahhoz, hogy ne adja fel, akkor már megérte minden könny, minden álmatlan éjszaka és minden leírt sor.

Az én történetem 1978. augusztus 18-án vett olyan fordulatot, amely örökre megváltoztatta az életemet. Huszonhét éves voltam, két kislány édesapja és boldog férj. Egy súlyos festékmérgezés következtében olyan betegség indult el bennem, amely hosszú évtizedekre meghatározta a sorsomat.

Két és fél évet töltöttem kórházakban. Veséim szinte teljesen felmondták a szolgálatot. Tüdőembóliák, szívinfarktusok, műtétek, fájdalmak és hosszú küzdelmek követték egymást. Sokszor mondták, hogy kevés az esély.

Én azonban soha nem arra gondoltam, hogy meghalhatok.

Arra gondoltam, hogy otthon vár a feleségem és a két kislányom. Haza akartam menni hozzájuk. Ez adott erőt minden nap.

Negyvenhárom évnek kellett eltelnie, mire lelkileg készen álltam arra, hogy megírjam első könyvemet, a „Pokol és Mennyország” című emlékiratot. A második könyvhöz újabb három év kellett. A „Mélypontok és újrakezdések” megírása talán még nehezebb volt. Újra átéltem a múltat, sokszor sírtam, elfáradtam, és volt, amikor azt hittem, nem tudom befejezni.

Mégis végigírtam.

Ma, hetvennégy évesen, súlyos veseelégtelenséggel élek. Az egészségem már nem a régi, de egy dolgot biztosan tudok:

Még mindig itt vagyok.

Ha valamit megtanított nekem az élet, akkor azt, hogy a legnagyobb érték nem a pénz, nem a siker és nem a hírnév.

A legnagyobb érték az egészség, a család, a szeretet és az, hogy mindig legyen valaki, akiért érdemes felállni.

Életem során rengeteg tragédiát láttam. Embereket veszítettem el, gyermekeket sirattam, és olyan fájdalmakat éltem át, amelyeket nem lehet elfelejteni. Ezek a sebek örökre velünk maradnak. De azt is megtanultam, hogy a szeretet sokkal erősebb, mint a kétségbeesés.

Mindig van remény.

Mindig van egy következő nap.

Mindig van egy újrakezdés.

Ha ezt a könyvet egy beteg ember olvassa, azt szeretném üzenni neki:

Ne add fel!

Lehet, hogy ma még sötétnek látod a világot, de a legmélyebb éjszaka után is felkel a nap.

Ha egy hozzátartozó olvassa, azt kérem, legyen türelmes. Egy ölelés, egy biztató szó vagy egy kézfogás néha többet ér minden gyógyszernél.

És ha valaki egészségesen veszi kézbe ezt a könyvet, vigyázzon arra, amije van. Az egészség az az ajándék, amelynek értékét sokszor csak akkor értjük meg, amikor elveszítjük.

A két könyv megírása számomra nemcsak emlékek felidézése volt, hanem lelki gyógyulás is. Úgy érzem, végre letettem egy nagyon nehéz terhet.

Ezért tartozom hálával minden családtagomnak, akik végig mellettem álltak. Köszönöm feleségemnek, Ilinek, aki minden nehéz időszakban mellettem maradt, gyermekeimnek, unokáimnak és dédunokáimnak, akik nap mint nap erőt adnak.

Köszönöm mindazoknak is, akik biztattak, levelet írtak, megosztották történeteiket, vagy egyszerűen csak elolvasták a könyveimet.

Külön köszönöm Tamásnak, aki önzetlenül elkészítette a weboldalamat, és lehetővé tette, hogy történetem a világ bármely pontjára eljuthasson.

Végül szeretnék egyetlen gondolatot útravalóul hagyni.

Az élet nem attól szép, hogy könnyű. Hanem attól, hogy a legnagyobb mélységekből is képesek vagyunk újra felállni.

Ha az én történetem ehhez akár csak egyetlen embernek is erőt adott, akkor úgy érzem, nem éltem hiába.

Szeretettel és hálával:

Juhász József

„Emberi törvény kibírni mindent, és menni mindig tovább.”