Mégis a legnagyobb gyógyulás talán az, ha megtapasztaljuk az Isten jelenlétét életünk fájdalmas valóságában, elfogadjuk, hogy az életünk az Ő kezében van. Megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk egyedül, mert az Isten Országa már most itt van közöttünk.
A betegség a szenvedés mellett egy olyan lehetőség is, amiben megújulhatnak a kapcsolataink és egészen új módon tapasztalhatjuk meg az Élet erejét…
Forrás: Bízd rá magad
A fájdalmat nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Fájdalom, gyász, düh, szenvedés… ezek nem szívódnak fel csak úgy… Egyre nagyobbak lesznek, amíg végül összeadódnak, és elemésztik az embert.
Jasinda Wilder
Még egyszer felállni
Mint írtam egyre többször éreztem fájdalmat gerincemben, lábaimban, főleg olyankor a, amikor este pihenni szerettem volna és ez csak fokozódott. Először a hosszú autózásra, gondoltam, de előjött olyankor is, amikor nem mentem sehova. Egyre többször megkellett állnom, pihenni, amikor mentünk ki autókért. 203-2004-ben már se éjjelem, se nappalom nem volt, elmentem egy ismerős reumatológus. Sürgőségire kérte az MRI vizsgálatot, rendelőjéből fel is hívta őket. Rá négy napra, emlékszem csütörtök volt, mehettem is vizsgálatra. Feltűnően hamar hozták az eredményt, ráadásul maga a doktornő hozta. Közölte, súlyos gerincsérvem van, azokon a helyeken, amikor összeroppantak a csigolyáim 2001-ben. Minél előbb műteni kell, mert bénulás lehet belőle. Engem már semmi sem tudott meglepni. Kérdeztem, mikor jöjjek vissza? Mire mondta semmikor, mert nem is engednek haza, irány az idegsebészet. Eddig még ott nem voltam, talán már csak a szülészet maradt ki. Ahogy mentünk át felnéztem, mondtam Péternek, lesz egy újabb csatánk, de megint én leszek a győztes. Így elszoktam vele beszélgetni, feleségem nem is lepődött meg azon, hogy megint Péterrel társalgok,már megszokta. Volt, amikor az Ördöggel beszélgettem. Nem kellett sokat várni, szerintem átszóltak, mert mehettem is be Csókai főorvos úrhoz. Átküldték neki a felvételeket, épp azokat nézegette. Négyes szoba, mondta, amit először nem is értettem. Hirtelen elmúlt minden fájdalmam, amit mondtam is neki. Általában így szokott lenni, mondta. Mondtam, nem úgy készültünk, se pizsamám, se borotva, semmim nincs. MÓNE aggódjak itt adnak amire szükségem lesz, egy ideig meg úgy sem fogok borotválkozni mondta. Még az autóba is, ha épp több napra mentünk valahova. Oké bementünk egy háromágyas szoba volt az ablakmellé küldött a nővérke és adta is a pizsamát. Hamarosan bejött főorvos úr is. Látta az kórházi életpályámat mondta így sokat nem is fog magyarázni, másnap elsőként fog megműteni. Korábban nem dohányoztam, de most éreztem, rá kell gyújtanom.
Elnézést, ha itt most egy kicsit elkalandozom
Egy annyira csodálatos idegsebész főorvos, nem lehet szó nélkül elmenni mellette.
De had írjam le, sőt had mondja el Ő életútját!
Életút / Csókay András
Csókay András orvos, idegsebész, akinek egész életét áthatja a mély istenhit. Az ismert doktor először a mérnöki pályán indult el, miután 1980-ban építősmérnöki diplomát szerzett. A szakember mindössze néhány évet töltött el a mérnöki pályán, mert miközben nem érezte magát a helyén az általa nagyrabecsült szakmában, egyre inkább erősödött benne a gyerekkori mély elhatározás és elköteleződés az orvosi pálya iránt.
A Semmelweis Orvosi Egyetemen 1989-ben szerzett orvosi diplomát, majd öt évvel később tette le idegsebészi szakvizsgáját. Karrierje során több kórházban is gyógyított, jelenleg a Magyar Honvédség Egészségügyi Központ idegsebészeti osztályának vezető főorvosaként dolgozik.
Üzenetem azoknak, akik szenvednek
Jung elmélkedése
„Csak a betegség után értettem meg, milyen fontos, hogy igent mondjunk a tulajdon sorsunkra. Mert ilyen módon jön létre egy olyan én, amely akkor sem vall kudarcot, hogyha fölfoghatatlan dolog történik vele. Olyan én, amelyik kitart, elviseli az igazságot és megbirkózik a világgal meg a sorssal. Akkor még a vereségből is győzelem kovácsolható. Semmi sem kuszálódik össze — sem kint, sem bent; a tulajdon folytonosságunk ugyanis helyt állt az élet és az idő áradatával szemben. De ez csakis akkor történik így, ha az ember nem avatkozik bele tolakodóan a sors terveibe.”
— Carl Gustav Jung
Mennyi igazság rejlik ebben a néhány mondatban.
Saját tapasztalataimból, élményeimből tudom, hogy a betegségek után az ember már nem ugyanaz marad. Sokáig nem ismertem be magamnak, mert nem értettem, mi történik bennem, de akaratom ellenére megváltoztam. Más ember lett belőlem. Talán felnőttem.
Megváltozott az értékrendem, a gondolkodásom, a másokhoz való viszonyom — úgy a munkában, mint a családi életben.
Türelmesebb lettem a gyermekeimhez, a barátaimhoz is. Korábban munka után néha még beültem a barátokkal egy sörre, de ez lassan teljesen elmaradt. Már nem volt rá igényem.
Alig vártam, hogy hazaérjek, és lássam a családomat.
Amikor a bokatörés miatt kényszerpihenőn voltam, még jobban éreztem ezt. Alig vártam, hogy a lányaim és a feleségem hazaérjenek. Pedig közben jöttek a kuncsaftok alkatrészekért, hátul a műhelyben három szerelő dolgozott folyamatosan.
Mégis a család hiányzott.
Nagyon.
És ezt korábban talán észre sem vettem, amikor Ausztriát, Olaszországot vagy Németországot jártam. Akkor a munka, a bizonyítási vágy és az akarat kötött le teljesen.
Ott volt két gyönyörű kutyánk is: egy jugoszláv farkasölő és egy kaukázusi juhászkutya. Most értem rá igazán foglalkozni velük. Nyulak, tyúkok — mindenféle állatunk volt, amelyekre addig alig jutott időm.
Július közepe volt. Nagyon meleg nap.
A fiúk már elmentek, az autóbontó papíron délután öt órakor zárt, de mivel a háznál volt, szinte éjjel-nappal jöttek az emberek. A Rábasömjéni úttal párhuzamosan helyezkedett el, a 84-es főút pedig Sopront kötötte össze a Balatonnal.
Este nyolc óra körül csengettek.
Egy holland rendszámú autó állt a kapuban. Nehezen ugyan, de megértettük egymást. Körülbelül négy kilométerre tőlünk megadta magát egy szinte új Daihatsu autójuk.
Persze, hogy segítettem.
Begipszelt lábbal ültem be az autóba. Azt sem éreztem igazán, hogyan lépek a gázra — csak azt, hogy menni kell.
Két fiatal család volt gyerekekkel. Még jobban megsajnáltam őket.
Amikor benéztem a motortérbe, rögtön láttam, hogy nagy a baj. Feleségem közben telefonált az egyik szerelőnknek, aki még azon az éjszakán nekiállt szétszedni a motort.
Tízezer-kétezer kilométer lehetett az autóban, amikor leszakadt az egyik dugattyú.
„Remény… Amikor hiszed, hogy minden jobb lehet. Hogy aki ma beteg, holnap új erőre kap. Remény, hogy a magány nem végállomás, és jön majd valaki, aki megfogja a kezed, és soha többé nem engedi el. Remény, hogy aki ma oly távol jár, egyszer újra belép az ajtón, és megtelik az otthon a rég várt biztonság melegével.
Remény egy új munkában, egy szebb életben, erőben és ölelésben. Remény a szerelemben, a nevetésben, magában az életben. Remény, amelyről hisszük, hogy egyszer hamarosan valósággá válik.”