Amíg van holnap
Kedves Betegtársam!
Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor valószínűleg te is végigjártál már olyan utakat, amelyeket senki sem választana magának. Talán voltak napok, amikor a fájdalom erősebbnek tűnt a reménynél. Talán ültél már kórházi ágy szélén, nézted a plafont, és azon gondolkodtál, vajon meddig lehet még bírni.
Én nem azért írtam ezt a könyvet, mert minden kérdésre tudom a választ. Nem azért, mert erősebb lennék másoknál. Hanem azért, mert én is megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember egyik napról a másikra elveszíti a biztonságérzetét, amikor a jövő köddé válik, és amikor minden apró eredményért keményen meg kell küzdeni.
A betegség sok mindent elvesz az embertől. Elveheti az erejét, a terveit, a nyugalmát, néha még a mosolyát is. De van valami, amit nem tud elvenni: az emberi lélek képességét arra, hogy újra felálljon.
Nem mindig gyorsan.
Nem mindig könnyen.
Nem mindig látványosan.
De újra feláll.
Vannak napok, amikor a győzelem nem más, mint hogy felkeltél az ágyból. Van, amikor az, hogy végigcsináltál egy kezelést. Máskor az, hogy újra tudtál mosolyogni, vagy hogy volt erőd megölelni azt, akit szeretsz.
Ne becsüld le ezeket a pillanatokat!
Az élet nem csak a nagy csodákból áll. Sokszor az apró csodák tartanak bennünket életben. Egy kedves szó. Egy telefonhívás. Egy jó laboreredmény. Egy unoka nevetése. Egy nap, amikor kevesebb a fájdalom. Egy reggel, amikor úgy érzed, hogy mégis van miért továbbmenni.
Azt kívánom neked, hogy soha ne veszítsd el a reményt. Még akkor sem, amikor nehéz. Még akkor sem, amikor úgy érzed, senki sem érti, min mész keresztül. Még akkor sem, amikor a félelem hangosabb, mint a biztatás.
Mert a remény különös dolog.
Nem azt jelenti, hogy biztosan minden úgy alakul, ahogy szeretnénk.
Azt jelenti, hogy hiszünk benne: a következő nap hordozhat valami jót.
És ez sokszor elég ahhoz, hogy továbbinduljunk.
Köszönöm, hogy végigkísértél ezen az úton. Köszönöm, hogy megoszthattam veled a gondolataimat, a fájdalmaimat, a küzdelmeimet és az örömeimet. Ha ebből a könyvből akár csak egyetlen mondat is erőt adott egy nehéz napon, már megérte megírni.
Menj tovább a saját utadon!
Lassan, ha kell.
Pihenve, ha szükséges.
Könnyekkel, ha úgy hozza az élet.
De soha ne add fel.
Mert amíg van egy új reggel, amíg van egy szerető kéz, amely megfogja a tiedet, amíg van egyetlen ok a mosolyra, addig van remény.
És amíg van remény, addig van holnap. Tisztelt betegtársam! Írtam, már a könyv elején, nem mesekönyvet, nem egy romantikus regényt kapsz tőlem. Ami ebben a könyvben benne van, minden szava egy igaz történet, megtörtént esemény. Nehéz utunk, lesz, nagyon nehéz, ezt sem tagadom, nem vezetlek félre. Sokaknak nehéz küzdelem, a fiatalok talán könnyebben viselik, de lesznek áldozatain. Csak azokban a kórházi szobákban, ahol én feküdtem a közel három év alatt 737 vegyes korú áldozatunk volt. Legborzasztóbb, legfájóbb az a nyolc apró lélek, akik szinte még nem is éltek, de távozniuk kellett, mert menthetetlenek voltak. Pécsen azok a gyermekek szememben a legnagyobb hősök voltak. Biztosan észre vetted, többször tértem vissza ugyanarra az emlékre, igen, mert azok voltak a legfájóbbak, s szeretném ha megmaradna minden emberben. Három könyv megírását terveztem, de most úgy érzem, nem tudom megírni a harmadikat, most biztosan nem. Olyan mélyen hatnak rám az emlékek, sokszor pihenni kellett, kikapcsolni az agyam, az emlékek magukkal ragadtak. 74 éves vagyok hét éve küzdök súlyos veseelégtelenséggel, hamar elfáradok.
Bízok bent, éreztétek példaértékűnek szánom ezt a könyvet, minden beteg embernek, megmutatni, megéri küzdeni és soha nem szabad feladni. Történhet bármi, legtöbbször van kiút, csak meg kell találni! Azért is a web oldalamra teszem ki, hogy minél több emberhez eljusson, teljesen ingyen.
Köszönöm, hogy elolvastad könyvem! Betegtársad Józsi
VÉGE