Saját élettörténetemet írom le a Pokol és Mennyország című könyvemben…
90%-ban kész a folytatása is Mélypontok és újrakezdések címmel
Ahogy lassan haladtam lefelé a lépcsőn, minden egyes fok egyre nehezebbnek tűnt. Tudtam, hogy amikor belépek az osztályra, két kis ágy üres lesz.
Arra próbáltam felkészíteni magam, hogy ne sírjak előttük. Nem akartam, hogy a többi gyermek megijedjen. Ők még reménykedtek. Még hittek abban, hogy minden rendben lesz. Nekem pedig azon az estén is mesélnem kellett.
Amikor beléptem a kórterembe, mosolyogva fogadtak.
– Józsi bácsi, megjöttél! – kiáltotta az egyik kisfiú.
Abban a pillanatban megszakadt a szívem.
Mosolyogtam rájuk, de belül darabokra törtem. A szemem önkéntelenül is a két üres ágyat kereste. Még ott voltak a párnák, a takarók, a kis játékok… de Marika és Dávid már nem voltak ott.
Az üres ágyak néha hangosabban kiabálnak, mint a sírás.
Leültem közéjük, és elkezdtem mesélni. Fogalmam sincs, miről szólt a történet. Csak arra emlékszem, hogy közben újra és újra elcsuklott a hangom. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
A gyerekek figyeltek.
Mosolyogtak.
Nevettek.
Én pedig közben arra gondoltam, hogy Marika és Dávid is itt kellene legyenek közöttünk.
Aznap este értettem meg igazán, hogy a betegség nem válogat. Nem nézi, ki mennyi idős, ki mennyit élt, kinek mennyi álma maradt még.
Az a nyolc kisgyermek, akiket a pécsi klinikán elveszítettünk, örökre velem maradt.
Két és fél év alatt 737 embert láttam meghalni. Felnőtteket, időseket, fiatalokat. Mindegyikük elvesztése fájt.
De amikor egy gyermek hal meg…
Arra nincsenek szavak.
Az ember ilyenkor nemcsak sír. Valami végleg megváltozik benne.
Én sem ugyanaz az ember lettem többé.
Sokan kérdezik tőlem, hogy ennyi év után miért emlékszem még minden részletre.
Azért, mert vannak sebek, amelyeket nem az idő gyógyít be. Csak megtanulunk velük együtt élni.
Ma, negyvennyolc évvel később is, amikor leírom Marika és Dávid nevét, érzem ugyanazt a szorítást a mellkasomban. Ugyanaz a remegés fut végig rajtam.
Vannak emberek, akiket csak néhány napig vagy hétig ismerünk.
Mégis egy egész életre velünk maradnak.
Marika, Dávid és a többi kis angyal… ti is ilyenek vagytok.
Soha nem feledlek benneteket.
A pécsi kórháztól a hazatérésig. /Epizód, a Pokol és Mennyország/ című könyvemből.
1979-ben, 27-évesen lettem rokkantnyugdíjas, egy üzemi balesetben ólommérgezést kaptam, leálltak a veséim. 1952-ben születtem. Juhász József a nevem. Két év hat hónapot voltam kórházásban, úgy, hogy addíg nem láthattam a két kislányomat. Sárvár, Pécsen, majd Szombathelyen.( 1980-ban lettem rokkant nyugdíjas) (Szobafestő-mázoló volt a szakmám )
Könyvemmel szeretném felhívni, minden beteg ember figyelmét. Jöjjenek az életben bármilyen nehézségek, feladatok, kihívások, próbálj meg minden erőddel azon lenni, hogy meglásd bennük a fejlődési lehetőséget, vagy valami új dolog kezdetét. Ne ragadj bele a negatív, lehúzó érzésekbe. Hidd el, ha bátran és a derűdet megtartva csakis előre tekintesz, megtalálod a megoldást. Mindig van megoldás! A próbák pedig, csak próbák…
Van kiút a pokolból.
Amikor az ember az intenzív osztályon fekszik, és a saját teste válik az ellenségévé, könnyű feladni. Ismerem a diagnózisok súlyát, a vizsgálatok fájdalmát és az újabb és újabb rohamok okozta kétségbeesést. Én is megjártam ezt a poklot.
De a történetem nem a betegségről szól, hanem a felépülésről. Arról a makacs élni akarásról és hitről, ami átsegített a legmegrázóbb pillanatokon is. Azért osztom meg a történetemet a Pokol és Mennyország lapjain, hogy elvigyem a reményt a kórházi ágyak mellé: nem vagy egyedül, és van út a hazatérés felé. Két év hat hónapot voltam akkor kórházakba. 48 év telt el azóta, de most is itt vagyok, most épp egy súlyos veselégtelenséggel, de erőt önt belém családom, gyermekeim, unokáim, dédunokák. Szeretném ha követnéd példám. Három embólia, két szív infarktus, műtétek, amiket legyőztem. Ebben próbálok útmutatót adni neked, nektek. Az élet nehéz, a betegség fájdalmas, de legtöbbször van kiút, csak meg kell, hogy találjuk, azt az ajtót.
Belenéznél a könyvbe? elettortenetem.eu
Szeretettel gondolok rátok kedves betegek és olvasóim!!