Az alagsor angyalai – Amikor az orvosok sem hisznek a gyógyulásodban
Azt mondják a bölcsek, hogy az idő mindent megszépít, és a hosszan tartó élet elfeledteti a régi sebeket. Én most 74 évesen, ma is súlyos veseelégtelenséggel élve, biztosan tudom: ez nem igaz. Amikor az éjszaka csendjében elalszanak a fények, a külvilág zaja elnémul, a gondolataim leggyakrabban visszarepülnek 1978-ba, oda, ahol minden elkezdődött. Az ólommérgezés után két év és hat hónapig volt az otthonom a kórház.
Egy 13 ágyas szobába raktak le a Pécsi Klinikán, csupa idős, megfáradt beteg közé. Mi voltunk az úttörők, rajtunk kísérletezték ki az akkori új gyógymódokat és gyógyszereket. Kegyetlen időszak volt. Hullottak körülöttem az emberek, mintha egy láthatatlan háborúban álltunk volna. Volt olyan nap, hogy egyszerre három halott feküdt mellettem a szobában. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor a feleségem pont egy ilyen szörnyű órában nyitott be hozzám látogatóba. Látni a halál közvetlen közelségét, miközben otthon fiatal szülőként gyermekek vártak haza – ez a fizikai fájdalomnál is nagyobb lelki terror volt.
De a legmélyebb sebet mégsem a 13 ágyas szoba hagyta bennem, hanem a klinika alagsora. Ott gondozták az apró gyermekeket. Azokat a kicsi lelkeket, akiknek még el sem kezdődött igazán az életük, de a sors máris a legnehezebb kereszttel sújtotta őket. Közülük nyolcan soha nem térhettek haza Pécsről. Köztük volt Danika is, aki az utolsó pillanatában az én kezemet fogta. 48 év telt el azóta, de én a mai napig róluk álmodom. Síromig őrizni fogom a tiszta tekintetüket és az emléküket.
Sokan kérdezhetik tőlem, hogyan lehetett egy ilyen poklot túlélni három tüdőembóliával és egy infarktussal a hátam mögött. A titkom egyszerű volt: magammal nem foglalkoztam. Nem a halált lestem, nem a statisztikákat számoltam. Én a lelkem legmélyén, rendíthetetlenül tudtam, hogy meg fogok gyógyulni. Fiatal voltam, szerettem a feleségem, ott voltak a gyermekeim, és élni akartam.
Ebben a gyógyulásban akkoriban egyedül én bíztam. Az orvosok sem hittek benne – amit évekkel később, a sikeres talpra állásom után maguk is nyíltan elismertek nekem.
Azért írom le ezeket a sorokat az éjszakai gondolataimból merítve, mert ma is pontosan tudom, milyen sors vár rám. De amíg lélegzem, segíteni akarok azoknak, akiknek most van rá a legnagyobb szükségük.
Ha te most egy sötét kórteremben fekszel, ha a laboreredményeid rosszak, és úgy érzed, a külvilág és az orvosok is lemondtak rólad, kérlek, kapaszkodj meg a szavaimban. Az utolsó szót soha nem a rideg statisztika mondja ki, hanem a te belső döntésed. Ne a betegséggel foglalkozz, hanem az élettel! Ha nekem sikerült 1978-ban, a mai fejlett világban neked is sikerülni fog. Ne add fel, mert az élni akarás minden orvosi jóslatnál erősebb!