Ki sok vagyonnal bír, sose azt nevezdboldognak; inkább illik e büszke szóa férfihoz, ki isteneknekszép adományait éli bölcsen, nehéz szegénység terhe alatt megáll,a bűn ijesztvén csak s nem a földi vég,s pillája sem rezdül, ha meghaldrága barátaiért s honáért. Quintus…

Üzenetem azoknak, akik szenvednek Az emberrel akkor történnek dolgok, amikor megérett rá. Hogyha van valamivel dolga, vagy valamit csinálnia kell, akkor el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor az alkalmas: ő is alkalmas, meg úgy minden alkalmas.  Balsai Móni Jung…

Kint futsz a pályán, és elkezdesz magadban morfondírozni: „Haver, nagyon fáj a térdem! Talán túl régóta futok. Lehet, hogy vissza kéne vennem egy kicsit… Haver, kiköpöm a tüdőmet. Talán lassíthatnék egy kicsit. Inkább lefutok holnap kétszer ennyit. Nincs ezzel semmi…

Olyan éles fájdalom hasít a szívébe, hogy le kell ülnie. Mi ez? Hiszen a szeretet fáj! Hát bolondok az emberek? Miért mondják, hogy a szeretet jó? Hiszen ez csupa fájdalom, aggodalom, szorongás! Aki nem tudja, mi a szeretet, annak semmi…

A kitartó emberek azok, akik végül elérik a céljukat. Nem kell állandóan azt gondolni, hogy mi nem vagyunk tehetségesek vagy nem rejlik bennünk semmi különleges. Ha kitűzünk egy célt, és azért elég sokáig kitartóan és találékonyan küzdünk, akkor el fogjuk…

Magamban csak ennyit gondoltam: Na, már csak ez hiányzik. Alig telt el fél óra, amikor ugyanaz a csapat visszatért. Éppen azon töprengtem, ezek itt akarnak-e kártyázni, amikor megszólalt a professzor: – Holnap reggel mentő viszi Szombathelyre, az egyes belgyógyá Abban…

„Sokszor fogcsikorgatva mentem be. Nem a munkától féltem, nem a fáradtságtól. Hanem attól a lelki tehertől, amit naponta cipeltem. (...) Aztán tanultam meg valamit örökre: A pénz sok mindent érhet. De az egészséget nem. Mert ha meg lehetne vásárolni, a milliomosok örökké élnének.”

„Egy hetvenhárom éves ember vagyok, aki huszonhét évesen megjárta a poklot. Ólommérgezés miatt leálltak a veséim. Két teljes évet töltöttem kórházban, kiszolgáltatottan, tehetetlenül, mégsem adtam fel soha. (...) Én azonban élő bizonyíték vagyok arra, hogy a legmélyebb szakadékból is van visszaút.”

„Már rá tudtam állni a lábamra, de a lépés még nehezen ment. (...) Ráálltam a lábaira, és így tettünk három apró lépést. Nem volt sok. Nekem mégis a világot jelentette. Újra érezhettem, milyen jó menni. Sokan ezt természetesnek veszik. Én akkor már tudtam, hogy a járás ajándék.”

A könyv részlete egy súlyos baleset utáni, kilátástalannak tűnő küzdelem legkritikusabb nyolc hetét mutatja be a kórházi ágyból. A szerző a teljes mozdulatlanságból indulva, a kezdeti bizonytalanság és a pislákoló remény fázisain keresztül vezeti az olvasót.
A történet gerincét az apró győzelmek adják: a huszonharmadik napon megmozduló nagylábujj, a visszatérő reflexek és a gyógytornászokkal végzett kitartó munka, amelyek a teljes bénultság után a túlélést és a hitet jelentették. A fizikai megpróbáltatások mellett a szöveg komoly lelki vívódásokat is ábrázol. A folytonos várakozás, az MRI-eredmények miatti bizonytalanság és a fekvés újbóli meghosszabbítása a tehetetlenség dühét és az összeomlás szélét hozzák el.
A nehézségek ellenére a fejezetet a fegyelem, a katonaévekből hozott kitartás, a támogató szobatársak (Jani) önzetlensége, valamint az orvosok (Kulcsár doktor) mély embersége lendíti át a holtponton. A nyolcadik hét végén a türelem végül meghozza gyümölcsét: felcsillan a felülés és az újratanulás lehetősége.